Ambrus László

Ambrus László – Hangok a sötétben…

Gyermekkoromban…
...míg a sötétben, –

védtelenül, az éjszakában –
álmomat várva – hiába: 
ágyamban feküdtem, 
hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg
nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is...

Volt, hogy azt hittem, kitört a háború:
de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek –
durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és

volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – 
türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, 
vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a
rekedt írógéppel...

Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának,
de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, 
a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött…

és hányszor volt az, hogy azt hittem, 
a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági
elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg
mozdulatlan feküdtem… – pedig csak 
én voltam az!
én sírtam! 
én zokogtam!  –
takarónak leple alatt, egymagamban… – – –

Gyermekként azt hittem... 
...a sötétben mindentől félek.
De most már tudom, – hisz felnőttem: 
valójában csak egy dologtól rettegtem,
hogy a hangok, amiket oly jól ismerek,
egyszer újra utolérnek.

1015
2020
L’ambrus

Vélemény, hozzászólás?