Gyermekkoromban… ...míg a sötétben, – védtelenül, az éjszakában – álmomat várva – hiába: ágyamban feküdtem, hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is... Volt, hogy azt hittem, kitört a háború: de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek – durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a rekedt írógéppel... Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának, de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött… és hányszor volt az, hogy azt hittem, a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg mozdulatlan feküdtem… – pedig csak én voltam az! én sírtam! én zokogtam! – takarónak leple alatt, egymagamban… – – – Gyermekként azt hittem... ...a sötétben mindentől félek. De most már tudom, – hisz felnőttem: valójában csak egy dologtól rettegtem, hogy a hangok, amiket oly jól ismerek, egyszer újra utolérnek. 1015 2020 L’ambrus