újra leszívás

a SOTE-ra időben érkezünk, bár előtte kisebb dugóba kerülünk az erzsébet hídi feljárónál. őrület, hogy egy nüansznyi úthiba, mekkora fennakadásokat tud eszközölni a közlekedésben.
hét tizenöt. az embriológiai osztály tömve. nyomasztó a csend, szinte tapintható a feszültség. a nők visszafogottan egymást méregetik: őt ismerem, őt már korábban láttam itt…, vajon hányadik nekifutása lehet, és nekem vajon most sikerül?
viszonylag hamar sorra kerülünk. ma épp egy tégelynyivel több szerep jut nekem. az IVF eljárásban történnek olyan dolgok amiket nem szívesen írsz le, én sem teszem. aki jártas ebben a „világban”, az egyébként könnyen kikövetkeztetheti. tehát írom amiről úgy gondolom publikus, ami emészthető(bb).
egy férfi szerepe a lombik vállalásban amúgy rettentő „csekély” – kivéve amikor baj van, amikor törés, vagy meg nem tapadás esetén lelki tapaszt „játszik”. az ő lelkét ki tapasztja?
tehát a nőkre hárul a dolgok oroszlánrésze. a férfi, többnyire ahogyan az orvos is: asszisztál. persze, nem azért, mert nem tenne meg többet a párjáért, a közös cél érdekében: bármit, hanem mert tényleg nincs egyéb funkcionális teendője.
rövid dolgom végeztével, mi mást tehetnék…: NoR/Ma, a norvég stílusú pékség. útközben megint nyitott szemmel járok. olvasom az utcát és leírom amit látok. tanúja vagyok például annak, hogy egy iskolás lány, kis híján orra bukik előttem, az egyenetlen pesti utcakövek egyikében, majd ugyanazzal a mozdulattal hirtelen helyzetet is ment: futásnak ered, hogy leplezze korábbi ügyetlenségét.
egy másik lány, talán egyetemista lehet, hátán modern dizájn hátizsákot cipel. combig érő virág mintás lenge szoknyát visel. a szoknya egyik fele hátul felkúszik, így a bal fenék ive messziről integet. bármily szemérmes is az ember, egyszerűen ezt nem lehet nem észrevenni.
azon morfondírozok, meghúzzam-e a lépést, és utolérve figyelmeztessem az apró malőrre, hogy szia, ne haragudj…, de azt kell mondjam csinos szoknyád van! viszont, bizonyosan nem tudatos a kissé erotikusra sikeredett installáció.
lusta vagyok, így nem rohanok. meg úgy vagyok vele, hogy szól majd neki más…, vagy ha más is lusta, akkor a hátizsák előbb vagy utóbb úgyis lekerül, vagy a szoknya, amúgy meg lassan itt a nyár, a fürdőruha szezon, az meg ennél amúgy is lényegesen facérabb.
szóval míg e „lenge” május tomporát simogatja a budapesti tavasz, a kardamomos bullárom előttem szépen apad-ragad. már a másodikat eszem. a kezem megint csupa ragacs, minden harapás után ujjaimat nyalogatom, hogy mobilom kijelzője viszonylag tiszta maradjon.
miközben ezt a notepad novellát írom, a mellettem lévő asztalnál egy középkorú jóvágású férfi, aki kicsit Steve Jobs-ra, – az apple cég alapítójára (le kell ezt írnom? amikor már a pólyás is apple cumit szop?) – emlékeztet, hosszúkás kopaszodó fejével, hegyes orrával, stílusos napszemüvegével, boka fölöttig érő farmerben, szintén mosolyogva taperol, a mobilon. lehet ő is naplót ír? sőt, az is lehet, hogy épp rólam kanyarít valami ilyesmit: itt nyáladzik nekem ez a deresedő „dzsentri”. vicces lenne, ha ez valahogy utólag kiderülne.
ujjcuppogatás – (ez egyes politikusoknak nehéz szó lehet) – közben elhatározom, hogy a nemzeti múzeum felé veszem az irányt, és bevetem magam az antikvariumok avítt, omló gerincű gondolathagyatékainak halmazába. útközben, még a borostámba tapadt kristálycukor szemcséket szemezgetem.
az antikvárok tízkor nyitnak. az órámra nézek. fél kilenc. jobb híján irány a múzeum kert. leülök a szokásos helyemre, a kővé dermedt arany jobbjára. gyönyörűen süt a nap. megint megjegyzem, hogy baromi kényelmetlen ez a magasított háttámlás pad.
kedvesem üzen: nagyon izgulok! így „nyugtatom”: és attól vajon könnyebb lesz? bejárom a muzeumkörúti antikvár boltokat. két könyvvel leszek hirtelen gazdagabb, egy a hiányzó márai naplók közül: 1984–1989, és egy szintén márai beszámoló – írókról, költőkről. (ha valóban elfogulatlan véleményre vágyom – márpedig mindig arra vágyom). délre kell visszamennem a kórházba, akkor közlik az eredményt: hat tüsző ép. további eredményt másnapra ígér a spermágus.
mielőtt haza indulnánk még betérünk egy dupla burgerre a kálvin téri zingbe. itt a legjobb az angus burger. tocsogunk a szaftban, a szószban. ha most nem leszünk covidosak, akkor jó eséllyel talán soha. ezt a burgert egyszerűen nem lehet normálisan enni. szerencsére a maszk maszatos képet is takar.

0531/2021
l’ambrus

naplóvers: (le)szívás

van itt valaki aki tüszőleszívásra
jött, és készen áll? – nem, 
teszem fel a kezem.
dr. árokszállási szól ki:
“a zöldre álljanak, ki van írva...”
mucsi még hozzá tenné: barmok ezek.
de mi újra-újra itt vagyunk.
vérvétel, (ez már) a sokadik első.
kiszáradt növények
kiszáradt nők, a szám 
is lassan, a kezem is
hideg, a pad és a 
zuhany is: nincs itt az 
“in vitro ferti” dokink: a pócsi, és 
már nem is lesz: mert terhes – jó neki
és a másik, ő is? – hirtelen
„leterhesedett”. ez már majdnem fölöttébb...
bár amennyi megtermékenyített petesejten
ezek ülnek... – én így vagyok szarkasztikus: 
két nap alatt derül ki, hogy a főorvos 
a „ki a’ la kult” államilag generált helyzet miatt
nem veszi át más orvos lombik betegeit, és persze 
ez a story, a fedő is a fazékra, hogy nincs aki a 
társadalom bazmeg-ére ejtsd: tb
finanszírozva a megtermékenyített 
petesejtet defrostálja egy kurva 
mikróban, és beültesse –
az álmokat.
0407
2021
L’ambrus

#nemvers #lombik #asszisztáltreprodukció #sote #szelfutta #kortars #lambrus

Nem adjuk fel!

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – X./

Megint SOTE. 
Megint vérvétel. 
Megint HCG szint. 
– Nem az enyémet mérik,
de mintha mégis. –

Az órámra nézek, 
reggel hét óra van,
kint várok a kórház előtt.

A derengő kijelzőjére ujjaim 
már szinte ráfagynak – írok,
de minden második betű 
félre megy.

Körülöttem csikkek,
Fölöttem cinegék
próbálják túlkiabálni
a város hevét – kevés sikerrel.

A szemközti szalonból fény 
szökik az utcára, tábláján felirat:
Zádory & Faragó, – Ki az, 
aki ilyen korán nyirat?
Úgy tűnik akad.

Szívem kijön, 
átölelem, – még erőtlen, 
felkarolom, indulunk haza.

Modern a kor, 
az eredmény (is) majd otthon fogad.
Laptopot elő, közös a nézés:

PDF letölt – PDF megnyit: HCG, 
a szint: 
0.0.
a jövő belénk ég:
– – – – –
Megint Sote. 
Megint vérvétel. 
Megint sírás:
Kezdhetjük újra.

Másnap a tükörre írja: 
„Nem adjuk fel!” – soha
Szívet rajzolok köré, és
bénán lefotózom, megírom, – most már
Public.

1211
2020
L’ambrus

1211
2020
L’ambrus

Drágakő

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – IV/II./
Ím, egy emberi kéz – reszketeg:
a még önálló tudatra nem ébredt,
parányi sejtelmek felett
sorspálcát tör!

A tudós idegen jött, 
láttamozott, s felkiáltott: „Drágakő!”
A forma valóban: tökéletes! 
Gyémánt – mi így neveztük...

Te vagy a kiválasztott!
Most örülj – egy keveset –, 
te is kedves, aztán készülj, mert
jön a második, rögösebb menet...

0822
2020
L’ambrus

Reprodukció

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – IX./

Újra itt vagyunk.

A lépcsőn emberek. Maszkban. Sorban állnak. Önmagukat reprodukálják. A libbenő ajtó felett felirat: Asszisztált Reprodukciós Osztály.

A folyosón nők, férfiak – párok. Meddők. Valaki épp zokog.

A rendelők bejárati ajtaja felett ormótlan kiszögellés, mint egy galaktikus architráv, vörös pontokkal számokat tüzel. Születési hó és nap. 1021. Mi erre várunk, ez lesz majd a mi számunk.

A folyosón lyuggatott fémpadok, szürkék, koszosak, hidegek. Támlájukon vastag zöld ragasztószalagok, jelzik hova ülhetek. Tartsd be a másfél métert!

A járólap fugái egykoron fehérek lehettek – vagy világosszürkék –, most: feketék. Magamban megjegyzem, egy alapos súrolás rájuk férne.

Kisegítő érkezik, az ajtók műanyagfogantyúit törölgeti, bár azok nem koszosak, de fertőzhetnek. Covid alatt ez előírás.

Már látjuk a dereshajút aki a fagyasztóból ma kiemeli a „málnáinkat”. Remélem nem ejti el. Remélem életképesek.

Lassan kiürül a folyosó. Már csak mi maradtunk. És a szemközti síró pár.

A falakon mályvaszínű plasztik keretben reprintek, tehetségtelen festők lilatónusú képei. Kivehetetlen, lehangoló.

A pad amin ülünk egyre hidegebb, nyomja az ülepem. Kedvesem megjegyzi: nem kevésszer jártunk már itt, de a Murber dokit még egyszer sem láttuk.

Azt mondja egyre kisebb. Ránézek, valóban. Már egy órája itt ülünk. Végtelen történet. A síró pár férfi tagja, hirtelen feláll majd elsiet, valószínűleg munkába megy. De előtte, még gyengéden megsimogatja kedvese arcát.

Pittyen a szám. Nem a mienk. A pár hölgytagját hívják. Pócsi doktornő rendel. Mi is rá várunk. Valaki odakint hangosan felröhög. Minek örül? Kedvesem kezet fertőtlenít. Harmadszor amióta itt vagyunk.

Valakit épp kitolnak egy kerekesszéken, túl van a beültetésen. Őt nem a szőke, halálfejtetkós asszisztens gurítja most ki.

Közben egy üres kerekest gördítenek vissza. Vajon ránk vár? Remélem. Amúgy nem egy órája ülünk már itt, hanem kettő.

A hármas rendelőben szünet nélkül csörög a telefon. Senki nem veszi fel. Valahol egy standard digitális hang is jelez. Hallottam már máshol is.

Kávézókban, ott a pékáruk elkészültét jelezték, áruházakban, amikor a tolvajok jöttére figyelmeztették a bolti alkalmazottakat. Itt vajon mit jelenthet?

Felálltam, ideges vagyok, járkálok. A falon további képek, újszülöttekről, egyszerű keretben. Többnyire ikrek, az egyik gyerek kádban, a mellkasán sárga gumikacsa. Prüszköl neki. Aranyos.

Alatta egy szemetes, tele véres pamaccsal, ide dobálják a vérvételesek a nyomó gézt. Azt hiszem ez a hivatalos neve. Nem fontos. Szólítanak, bemegyünk, Pócsi doktornő kedves. Mindig kedves.

Közli az első málna megromlott… majd folytatja, a második még „ehető”, azaz beültethető.

Kijöttem. A beavatkozás ideje alatt nem maradhatok. Írok. Elejtem a telefont. Megcsörren. Kedvesem az: túl vagyok rajta! – közli. De nem málna, inkább avokádó – folytatja. Nem baj! – felelem. 

Elfáradtam.

1127
2020
L’ambrus

Leszívás

(Asszisztált Reprodukció)
(Repró versek - III.)

Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú 
árnyékába telepedtem le;
a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet.
Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben!
Igazán szép időnk van, – 
nem is lehet okom panaszra!
minden a medrében halad! 
Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben 
tűzi a nap.

Egy fiatal pincér srác szervírozza elém 
lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem,  hogy még egy 
ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő 
kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de 
tehetsége sajnos véges: 
vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli!

Hörpintek:
Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi 
Antikvárium huliganizált-homlokzatát, 
szorgos kezek hogyan tisztogatják. 
Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást:
Lám, ők dolgoznak, míg én 
kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök...

Ha tudnák, min megyünk épp keresztül...

Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik 
a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy 
a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, 
magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: 
„Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, 
igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, 
szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s 
majd meglátjuk…

– Majd meglátjuk...

A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó 
mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó 
villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, 
egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam 
a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. 

Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem...

Hogyan tovább?  – Majd meglátjuk…

Szőlőfürt!

( Asszisztált Reprodukció )
(Repró versek - II.)

Ma úgy döntöttem, a nagy költő
Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag
magányban társam; szerepe
nem kell hogy több legyen,
minthogy szótlanul viselje bronz arcán
a reá vetülő kora reggeli napszőtte
fényfátyolt, gyengéd simogatását,
és hogy közömbösen bámuljon
északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra.

Szőlőfürt!
Persze nem itt előttem, –
hisz a múzeum kertjében,
oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül 
hogy is teremhet;
sarjad viszont helyette, kedvesem 
stimulált kertjében,
életet adó, apró puha-almú fészkében...

Örömünk, pedig abból fakad, hogy
A lét ezen parányi forrásai,
oly szépen rendeződtek szinte
tankönyvi megszerkesztett formába, 
ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, 
a reményt és szeretetet sugárzó anya körül.

És hogyan tovább? 

Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, 
lélek-keltő beültetés, foganás?

Majd kiderül...

Beültetés

(Asszisztált Reprodukció)
( Repró versek - IV/I)

Kivártuk – igaz, nehezen,
el is fáradtunk éppúgy 
testben, mint lélekben:
döntött a földi Isten! Hüvelykujját 
igenlően az ég felé bökte, éppúgy

ahogy egykoron a hódító Rómában 
szenvtelen, 
kolosszeum perzselő 
porondján, életre s halálra 
folyt a küzdelem.

Egy új életért – vagy egy vetélésért –
egy gyermekért. Mindez kardok, 
pajzsok s fegyverek, öldöklő 
gladiátorok
őrjöngése nélkül.

Csak az elme az, ami háborog, 
ami zúgolódik néha, és itt is
csak egy maradhat! De egy, 
ugye azért maradhat!?


0822
2020
L’ambrus

Üdv a krióban!

cover Photo: Gandee Vasan

(Asszisztált Reprodukció)
( Repró versek - IV/III)

Épp egy tucatból
csak egy, 
érdemelt hát különös
figyelmet:

Egy ragyogott 
egy osztódott, csillogott
könny-törő gyémántként… – 
szemünkben.

És a többi sorsa? hogy
évtizedre, vagy csak 
hónapokra: mozdulatlan
sejtig dermed?

S ha az égiek – hozzájuk-hozzánk 
kegyesek,
közülük, majd valamelyik, – ha nem sérül
akár még felnevethet: 

Dönthetnek felettük tudós, – teremtéssel kacérkodó
gyakornok-istenek, hogy 
élethez való jogot, elvenni, vagy 
inkább adni érdemes.

„ – Jer s merülj a folyékony-fagyba! 
lebegj a dermedt lét-krióban!
Álmodjatok! Álmodjatok! – 
Ki tudja meddig álmodhattok még! – 
szépeket...”

0822
2020
L’ambrus

Csodavárás

( Asszisztált Reprodukció )

(Repró versek - I.)

Parányi szárnyas teremtmények 
rajzanak, s rajzolnak
kusza gubancot életem felett.
Vihar közeleg, – talán…,
az esőt érzik?

A Múzeumkertben ülök, 
egy padon; 
s előttem kocogó, 
vagy inkább csak – ütemre fuldokló – 
testüket rángva-vonszoló lányok 
– épp ahogyan a muslicák felettem – 
köröznek. 
Frissen fürdött illatuk 
levendula virágok illatával kél rövid nászra:
az erőlködéstől zavartan feltörő izzadtságcsepp-esszenciáik 
egyre erősebben tolakodnak, orromig kúsznak.

Amott, – a múzeum bejárata előtti téren,
kackiás bajusza mögül, Arany veti rám megtört tekintetét: 
mázsás bronzlábait talán mozdítaná is, – hogy mellém üljön, 
de súlyos, haraszti talapzata, nem engedi, fogva tartja, 
mint valami képzeletbeli égi tenger, egy, 
a horizontja alá sülyedt zátonyra futott testet, 
melyet a föld-fenekére húz, – ide elém – 
a súlyos szikla béklyó.

Hát valahogy én is így horgonyzok most Aranyom! 
Lásd, a sorsodban akaratlan is osztozom. 
Ahogy engem is, e pad, amin megkövülve ülök, 
fogva tart; töri már elgémberedett szobor testem, 
érzem: zsibbasztja elmém s végtagjaim nehezülnek, 
de türelemmel várnom kell. 
Várnunk kell még...

Várnunk a szent csodára: 
A foganásra. 
Az Isteni befogadásra, 
a gyermeki mosolyra: a kacagó reprodukcióra...
A kicselezett teremtéshez pedig türelem, és – kicsivel – 
több idő, – több mint hét nap – kell.

Idő... 
az idő, néha oly kegyetlen, 
különösen, mikor ostorral sietteted, mint 
valami lomha jószágot: – Eriggy, te! ebadta!
Lódulj már te makacs öszvér! – 
de bezzeg tapodtat sem mozdul, csak
nyekergő fogaskerekekkel kérődzik: 
úgy segít, hogy dermedten asszisztál.

És mi közelében sem járunk, annak
ahogy elterveztük azt, a legelején, 
mert mindig van valami újabb 
egy leküzdhetetlennek tűnő akadály: 
egy mióma, egy vírus, vagy egy 
fel nem szívódó visszamaradt tüsző....

És a nő ilyenkor összemegy, bizony 
oly apróra mint amilyenek az 
esőtáncot lejtő muslicák a légben,
míg a férfi, – ha jól teszi dolgát – a kitartást, 
az életkedvet ömleszti végtelenszám a társba, 
mint valami megfoghatatlan, kiapaszthatatlan éteri erőt.

Csoda talán? 
hogy még a legkitartóbb akarat is ugyanolyan 
gyámoltalanul gubbaszt, és bámul majd szürkén maga elé, 
ahogyan Aranyom ül, háttal a Nemzeti Múzeum 
lépcsőinek, fásultan, mozdulatában megkövülten, 
de mindig indulni tettre kész? 

Mindig?

0622
2020
L’ambrus

Boráldás


(Asszisztált reprodukció)

/Repróversek – VII./

Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.

A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!

A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”

A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.

Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.

Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?

Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.

Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…

Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.

De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!

0802
2020
L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó

Csészéből kelünk majd útra

(Asszisztált reprodukció) 
(Repró versek – V.)

Úgy gondolunk rátok, mint 
meg nem született gyermekeinkre.
És mily igaz, hisz azok vagytok:
De pont egy csészében?

Tizenketten várjátok hogy –
ezúttal közvetve – Isten SOTE-és keze 
közületek válasszon majd kedvére.
De vajon, melyiket?

A bajnokesélyes atlétát? 
Ki vágtatva zúz le gátakat, 
s élete eredménye majd
hogy néhány sport lexikonban,
megkopott érmek tompa fényében 
díszeleg majd, egy kinőtt szoba poros szegletében? – 
A hideg falon lógva, vagy épp egy magányos vitrinben?

Netán, a lírai szívvel megáldott, 
igaz-szavú, de egyebe sincs költőt? 
Kit életében: Na mondd! ki olvas? ki ismer?

Esetleg a hazáját elhagyó,
jobb sorsot s életet remélő emigrálót: 
az örökké hontalan kalandra vágyót?
Ki szüntelen reméli – vesztére – 
hogy valahol másutt, majd megnyugvásra, 
tengernyi boldogságra, – mint valami 
örökké termő fára – lel?

(A fodrászt, a szobrászt, a vízvezeték szerelőt?)

Inkább a lélegző-világot kizáró monitor-fény zabálót? Igéző 
ernyőbe vakon bámulót: informatikust?
Az legyen sorsod? drága gyermekem!? 
Muzsikus? ne adj Isten politikus? 
ki mindenki szitokja, téveszmék árulója,
s egyben megvetett lelki koldus?

Legyen világokat megmentő Zöldbéke aktivista,
vagy ki bőrét önként s dalolva 
emberi mivoltát levedlő –
csatába vívni, s – vinni lelkét erőszakba–
parancsszóra ölni kész „hős” katona?

Esetleg adjunk esélyt, egy új, 
tettre kész életnek: tudós-orvosnak,
ki nem mellesleg, épp véletlen: embriológus? 
Ki pillanatnyi tudása legjavából 
választ majd ki random
egy hozzád hasonlót: életre-halálra...

Melyiknek adnál esélyt, 
ha egy törékeny csészében előtted, –
még meg nem született, – ki nem forrott 
parányi életek hevernének
tizenketten, apró sejtként, 
küllemben szinte klónként,
egyformán várnák az elkerülhetetlent:
tucat-sorsukat: a kiválasztást, 
életnyi szenvedést, 
megannyi megpróbáltatást,
megaláztatást s tán olykor-olykor némi örömöt, –
villámként belénk vágó, hirtelen illanó boldogságot,
majd az elkerülhetetlen pusztulást!?

Melyiket ítélnéd előbb, vagy utóbb: sorsára,
   (halálra)?

Azt hiszem, önzőn, bármelyiket...

Csak így bírom

 
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VI./

Mennyi könnycsepp fér el még
fájdalomnak ikermedrében?
Mennyit képes feltartóztatni
léleknek pillekönnyű gátja; míg az
nagy robajjal át nem szakítja
tükörbörtönét, és sós ízű
hordaléka el nem mossa
a szelíden dédelgetett álmokat?

Csak így bírom, 
csak így bírom 
még tartani a zúgó árat.

Csak így bírom,
így bírhatom,
nyugtatni a vágyat:

Ha most e két szót,  
mit szívemből úgy gyűlölök, 
magamból kiírom: fájdalom és bánat.

L’Ambrus
2020
2208

Lektor: Kalcsics Ildikó

Félhomályban

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VIII./

Jobb volt-e félhomályban, 
vakon tapogatóznunk,
lebegni tejszínű sav 
lélekmaró felszínén,
mintsem szembesülni a 
fájdalmas ténnyel, hogy 
ezúttal: nem sikerült?

Jobb-e most, 
hogy beleszaladtunk
a nagybetűs kegyetlen, 
de őszinte öklébe,
ami kiütéssel pontozta el
szemünkről a métely
ragályos kórját? – Nem tudom...

Elviselni azt, hogy a hír 
úgy hasított elménkbe
téren s időn keresztül, ahogyan
a meg nem született gyermekünk 
hangtalan könnyei fakadnak
felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak.

Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan 
a kétségbeesett akarat elfojtva 
jajveszékel sérült lelkünk romjain;
mikor az épphogy fejlődésnek indult, 
hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent 
apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél.

És könnyebb lesz-e majd – ezek után –
egymást a fájdalom tükrén keresztül
viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; 
amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, 
törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa
a puha tükör csillogó filmfelszínén
szinte azonnal mostoha, torkot szorító
könnygombóccá fakad.

L’Ambrus
2020
2208

Korrektor: Kalcsics Ildikó