Csészéből kelünk majd útra

(Asszisztált reprodukció) 
(Repró versek – V.)

Úgy gondolunk rátok, mint 
meg nem született gyermekeinkre.
És mily igaz, hisz azok vagytok:
De pont egy csészében?

Tizenketten várjátok hogy –
ezúttal közvetve – Isten SOTE-és keze 
közületek válasszon majd kedvére.
De vajon, melyiket?

A bajnokesélyes atlétát? 
Ki vágtatva zúz le gátakat, 
s élete eredménye majd
hogy néhány sport lexikonban,
megkopott érmek tompa fényében 
díszeleg majd, egy kinőtt szoba poros szegletében? – 
A hideg falon lógva, vagy épp egy magányos vitrinben?

Netán, a lírai szívvel megáldott, 
igaz-szavú, de egyebe sincs költőt? 
Kit életében: Na mondd! ki olvas? ki ismer?

Esetleg a hazáját elhagyó,
jobb sorsot s életet remélő emigrálót: 
az örökké hontalan kalandra vágyót?
Ki szüntelen reméli – vesztére – 
hogy valahol másutt, majd megnyugvásra, 
tengernyi boldogságra, – mint valami 
örökké termő fára – lel?

(A fodrászt, a szobrászt, a vízvezeték szerelőt?)

Inkább a lélegző-világot kizáró monitor-fény zabálót? Igéző 
ernyőbe vakon bámulót: informatikust?
Az legyen sorsod? drága gyermekem!? 
Muzsikus? ne adj Isten politikus? 
ki mindenki szitokja, téveszmék árulója,
s egyben megvetett lelki koldus?

Legyen világokat megmentő Zöldbéke aktivista,
vagy ki bőrét önként s dalolva 
emberi mivoltát levedlő –
csatába vívni, s – vinni lelkét erőszakba–
parancsszóra ölni kész „hős” katona?

Esetleg adjunk esélyt, egy új, 
tettre kész életnek: tudós-orvosnak,
ki nem mellesleg, épp véletlen: embriológus? 
Ki pillanatnyi tudása legjavából 
választ majd ki random
egy hozzád hasonlót: életre-halálra...

Melyiknek adnál esélyt, 
ha egy törékeny csészében előtted, –
még meg nem született, – ki nem forrott 
parányi életek hevernének
tizenketten, apró sejtként, 
küllemben szinte klónként,
egyformán várnák az elkerülhetetlent:
tucat-sorsukat: a kiválasztást, 
életnyi szenvedést, 
megannyi megpróbáltatást,
megaláztatást s tán olykor-olykor némi örömöt, –
villámként belénk vágó, hirtelen illanó boldogságot,
majd az elkerülhetetlen pusztulást!?

Melyiket ítélnéd előbb, vagy utóbb: sorsára,
   (halálra)?

Azt hiszem, önzőn, bármelyiket...

Vélemény, hozzászólás?