a széllkapu szökőkútjában, félmeztelen, csokibarnára sült gyerekek rohangálnak önfeledten; csupasz lábfejükkel kacagva rúgják permetté a járólap rácsaiból felszökő hűsítő vízsugarat. szinyei festményébe illő ez a jelenet: a fiatal facsemeték, hűs nyugalmat adó árnyékában, egymásra tapadva: csókolózó párok. az ügyetlen nyelvek mohó tánca „bokát” villant. arrébb barátok bontanak palackos bubis italt, az üveg szájáról pezsegve szökik a pázsit zöld ölébe a hab; ha jobban szimatolsz, orrodig kúszik, csiklandoz az édes málna illat. egy lány, kerek karimájú szalmakalapban: hátradőlve kémleli az égi vásznon, az egymást fáradhatatlanul üldöző nonfiguratív felhőket. elmosolyodik…, talán ő is belelát valamit a rohanó „habba”? – talán egy ugrabugráló nyulat? odébb, egy óriásjátékon: póktapadós célbadobón gyakorolnak a srácok… mindenhol a fiatalság, a rügy, a gondtalanság, a tehermentesség keserédes érzete. „there is a season (turn, turn, turn)” ez hullámzik a rádióban. közben egy kalandvágyó frissítő szellő, felkap az abroszról egy étlapot, senki sem siet utána. teljes a nyugalom. a gránit mintás poharam közben kiürül úgy, hogy észre sem veszem hogy akár egyet is kortyoltam volna a fekete savanyú főzetből. indulás…, néha ennyi is elég, hogy egy kicsit feltöltődj, hogy kedvet kapj, újra, az analóg képalkotáshoz: budapesti éveim, a jó öreg margitsziget, a „twin lens reflex” kalandok, messziről visszaintegetnek! – ehh, itt nosztalgiázik a „vén!”, itt dödörög… de tényleg ez van, valóban megöregedtem?
l’ambrus
Kategória: Napló
csurgói kaland
fehérvárcsurgó. víztározó a gaja torkolatában. kedvesem a csúszós töltésoldalban lefelé araszolgat. előzékenyen elveszem tőle a fényképezőgépet: fogadjunk ezt jobban félted! nem, csak láttalak már kétszer így seggre ülni.
íme a természet lágy öle: bokáig kajtatok a süppedős iszapban. fogok egy centis békát, a sárból kúszik elő, kézfejre másztatjuk, levideózzuk. aranyos. a staropramen meg a táskámból hoppan elő szűretlen, zavaros.
már hason fekszem, egy kockás pléden. a szikkadt vízpartra terítünk meg a piknikhez. gere rosé, kifli, sült-sajtos virsli, paradicsom, paprika, újhagyma. tűz a nap. a foltjaimat égeti. szöcskék nincsenek, gyanítom ők is megsültek. felhúzom a fekete esernyőt a napsugarak ellen. kedvesem közben fajlistát bővítendő madarak után kajtat. van itt mindenféle szárnyas: szürke gém, kiskócsag, molnárfecske, kis lile. a fecskék szinte a fejemen landolnak. a szúnyogok is lassan, de éledeznek.
idén, úgy tűnik ez a nyaralás. a figyelmes nav ugyanis kiemelt egy százast a zsebemből, pont az utazásra félretett költőpénzt. nekik ez aprópénz, nekem jelenleg vagyon. a kedves visszatér. eszünk, iszunk, mozdulni sem bírok: hiába, fő a mérték. ha még sokáig itt aszalódunk a napon a dolmányos is fészket rak a fejünkön, vagy a lilék. bár utóbbiak félénk „party-állatok”.
csináljunk egy szelfit. ó jajj, és ó ne. tudom, én vagyok a selfie troll. az ernyő benne lehet? szörnyű vagy! akkor minek puszilgatsz. mert szeretlek. jah, és tényleg.
izmos fröccsöt készítünk. percenként landol benne valami zümmögő izé. rita italába is beleszédül egy nünüke. kiszedi, és a cipő orrára rakja. szerinted megmentettem? nem tudom, még él, de ne üljön pilóta fülkébe.
mögöttem megérkezik a méhlegelőtlenítő brigád. asszem rajtam röhögnek, pontosabban rajtam és az esernyőmön. leszarom.
a szürke gém, hangos nemtetszését adja ittlétemnek. olyan a hangja, mint amikor az öregasszony rádhörög a piacon, mert az utolsó csirkelábat is elhappolod előle. nagyanyám cuppogott mindig hangosan a levesbe főtt csirkelábakon. hosszasan forgatta a lábdarabokat a szájában, aztán elégedett arccal, a gondosan leszlopált csontdarabkákat a csontos tányérba köpködte. szemem sarkából undorral kísértem: mama! hogy lehet azt a gusztustalanságot megenni!?
óvatosan kiemelek egy muslicát a fröccsömből. én is életet mentek: figyelem, ahogy a lábszárszőrömön egyensúlyozik a lény.
visszafelé a zúzott kavicsos töltésparton jövök. kedvesem a lenti dzsindzsás ösvényen halad. így legalább nem ijesztem el a madarait. nyúúúl, kiált fel hangosan. nem tudom eldönteni melyikük ijed meg jobban. jé, és valóban: szép nagy, nyugtázom. próbáljuk meg becserkészni! esélytelen…, villámgyorsan eliszkol, de még a tapsi ülepét sikerül lefotóznia. új faj a listádon? hehe. hopp, ez meg egy tövisszúró gébics lesz, egy jókora kövér szöcskével a csőrében! akkor mégiscsak vannak itt szöcskék, állapítom meg, aztán lassan visszaérünk a csurgói kastélypark civilizáltabb tóparti környezetébe.
irány a famóló. cipőstől, zoknistól elmerítem lábaimat a tó hűs vizében. akkor még jó ötletnek tűnt. később a zoknim, és a track n’ trail cipőm szárítgatom a napon. esélytelen.
egy töpszli, aranybarna keverék kutya csapódik mellénk. a tóparti békákat kergeti nagy lelkesen. jól neveltnek tűnik. talán nem is emberek nevelték… kedvesem megeteti a maradék füstös parizerrel. a szeleteket egy falásra lenyeli. beszélget vele. a torockói serpa kutyára emlékezteti, ami felkísért minket a hegyre. szemem sarkából aggodalommal követem az ismerős jelenetet; megint kezdődik: magához édesget valamit, aztán jön a fájó elengedés pillanata, a nyüszítés. nem, nem visszük haza! se kutya, se papagáj nem kell a nyolcadikra. megbeszéltük!
közben kikapok egy mocsári teknőst a tó vizéből. mindenét visszahúzza a hinaras teknőspáncélba. aztán érzékeli, hogy nem akarok levest csinálni belőle, tudja magáról hogy védett, így lassan megnyugszik, kienged. egy darabig még nézegetjük egymást, aztán a stégről ugrik egy csukafejest a tó hűs vizébe.
a kastélyban a tervezett kávézást bukjuk: épp esküvő van. a buszmegállóval szembeni üvegtigris szerű közértben, szerencsére kapunk hideg ásványvizet. mennyi lesz? száztíz forint? kizárt, az nem lehet. az első hely már jó ideje, ahol nem akarnak pofátlanul lehúzni… vajon szeretetből élnek?
l’ambrus
újra leszívás
a SOTE-ra időben érkezünk, bár előtte kisebb dugóba kerülünk az erzsébet hídi feljárónál. őrület, hogy egy nüansznyi úthiba, mekkora fennakadásokat tud eszközölni a közlekedésben.
hét tizenöt. az embriológiai osztály tömve. nyomasztó a csend, szinte tapintható a feszültség. a nők visszafogottan egymást méregetik: őt ismerem, őt már korábban láttam itt…, vajon hányadik nekifutása lehet, és nekem vajon most sikerül?
viszonylag hamar sorra kerülünk. ma épp egy tégelynyivel több szerep jut nekem. az IVF eljárásban történnek olyan dolgok amiket nem szívesen írsz le, én sem teszem. aki jártas ebben a „világban”, az egyébként könnyen kikövetkeztetheti. tehát írom amiről úgy gondolom publikus, ami emészthető(bb).
egy férfi szerepe a lombik vállalásban amúgy rettentő „csekély” – kivéve amikor baj van, amikor törés, vagy meg nem tapadás esetén lelki tapaszt „játszik”. az ő lelkét ki tapasztja?
tehát a nőkre hárul a dolgok oroszlánrésze. a férfi, többnyire ahogyan az orvos is: asszisztál. persze, nem azért, mert nem tenne meg többet a párjáért, a közös cél érdekében: bármit, hanem mert tényleg nincs egyéb funkcionális teendője.
rövid dolgom végeztével, mi mást tehetnék…: NoR/Ma, a norvég stílusú pékség. útközben megint nyitott szemmel járok. olvasom az utcát és leírom amit látok. tanúja vagyok például annak, hogy egy iskolás lány, kis híján orra bukik előttem, az egyenetlen pesti utcakövek egyikében, majd ugyanazzal a mozdulattal hirtelen helyzetet is ment: futásnak ered, hogy leplezze korábbi ügyetlenségét.
egy másik lány, talán egyetemista lehet, hátán modern dizájn hátizsákot cipel. combig érő virág mintás lenge szoknyát visel. a szoknya egyik fele hátul felkúszik, így a bal fenék ive messziről integet. bármily szemérmes is az ember, egyszerűen ezt nem lehet nem észrevenni.
azon morfondírozok, meghúzzam-e a lépést, és utolérve figyelmeztessem az apró malőrre, hogy szia, ne haragudj…, de azt kell mondjam csinos szoknyád van! viszont, bizonyosan nem tudatos a kissé erotikusra sikeredett installáció.
lusta vagyok, így nem rohanok. meg úgy vagyok vele, hogy szól majd neki más…, vagy ha más is lusta, akkor a hátizsák előbb vagy utóbb úgyis lekerül, vagy a szoknya, amúgy meg lassan itt a nyár, a fürdőruha szezon, az meg ennél amúgy is lényegesen facérabb.
szóval míg e „lenge” május tomporát simogatja a budapesti tavasz, a kardamomos bullárom előttem szépen apad-ragad. már a másodikat eszem. a kezem megint csupa ragacs, minden harapás után ujjaimat nyalogatom, hogy mobilom kijelzője viszonylag tiszta maradjon.
miközben ezt a notepad novellát írom, a mellettem lévő asztalnál egy középkorú jóvágású férfi, aki kicsit Steve Jobs-ra, – az apple cég alapítójára (le kell ezt írnom? amikor már a pólyás is apple cumit szop?) – emlékeztet, hosszúkás kopaszodó fejével, hegyes orrával, stílusos napszemüvegével, boka fölöttig érő farmerben, szintén mosolyogva taperol, a mobilon. lehet ő is naplót ír? sőt, az is lehet, hogy épp rólam kanyarít valami ilyesmit: itt nyáladzik nekem ez a deresedő „dzsentri”. vicces lenne, ha ez valahogy utólag kiderülne.
ujjcuppogatás – (ez egyes politikusoknak nehéz szó lehet) – közben elhatározom, hogy a nemzeti múzeum felé veszem az irányt, és bevetem magam az antikvariumok avítt, omló gerincű gondolathagyatékainak halmazába. útközben, még a borostámba tapadt kristálycukor szemcséket szemezgetem.
az antikvárok tízkor nyitnak. az órámra nézek. fél kilenc. jobb híján irány a múzeum kert. leülök a szokásos helyemre, a kővé dermedt arany jobbjára. gyönyörűen süt a nap. megint megjegyzem, hogy baromi kényelmetlen ez a magasított háttámlás pad.
kedvesem üzen: nagyon izgulok! így „nyugtatom”: és attól vajon könnyebb lesz? bejárom a muzeumkörúti antikvár boltokat. két könyvvel leszek hirtelen gazdagabb, egy a hiányzó márai naplók közül: 1984–1989, és egy szintén márai beszámoló – írókról, költőkről. (ha valóban elfogulatlan véleményre vágyom – márpedig mindig arra vágyom). délre kell visszamennem a kórházba, akkor közlik az eredményt: hat tüsző ép. további eredményt másnapra ígér a spermágus.
mielőtt haza indulnánk még betérünk egy dupla burgerre a kálvin téri zingbe. itt a legjobb az angus burger. tocsogunk a szaftban, a szószban. ha most nem leszünk covidosak, akkor jó eséllyel talán soha. ezt a burgert egyszerűen nem lehet normálisan enni. szerencsére a maszk maszatos képet is takar.
0531/2021
l’ambrus
áldja meg az isten magát, hallja-e!
fehérvár felé tartunk a buszon. kisbér megállónál felszáll egy testes roma asszony, piros nadrágban, sárga blúzban, kezén, és nyakán karácsonyfányi fux. egy sporttáskát, egy kézitáskát, és egy gurulós bőröndöt cipel. kabos stílusban beszél.
sofőrnek: a bíróságnál megáll, mérnem áll meg? figyeljen, ne legyen ám köztünk harag, nincs harag közöttünk, megbocsájtok magának, azért vagyok a szentélyben egész nap, meg hányingerem is van.
egy fiatal lányhoz: légyszíves, hol kell jelezni, hallod hurka, alszol, hallod? hol kell jelezni? európa halott, úgy!
sofőrhöz: nincs köztünk harag ám. az isten megharagszik ám, ha igy megyek haza. ha hányingere van valakinek, vagy beszarik, akkor se áll meg?
a sofőr kissé erélyesen a nőnek: üljön már le, ne mászkáljon fel alá itt, mert el fog esni. különben sem fogok megállni máshol, csak a kijelölt helyen. ha ezt nem tudja elfogadni, akkor rendőrt hívok.
maga, maga csak ne fenyegessen senkit! az embernek hányingere van, szentélyből jövők, kismama vagyok, akkor se áll meg.
magában, mindenkinek: na mindegy, nem húzom fel magam ilyenen, és anyák napja van uraim. én meg szentélybe járok, védem az embreket. esküszöm magának munkahelyet váltok!
a sofőr hajthatalan: hívtam magának mentőt a buszpalyaudvarra, mert azt most megmondom, hogy magának egyik baja sincs a felsoroltak közül: se nem terhes, se hányingere, se szarnia nem kell.
na akkor mátul kezdhet imadkozni, az isten ugyis megveri magat én, megigérem maganak!
felém: mit olvas hallja-e. nem akarom ám zavarni mit olvas. olyan inteligensnek tűnik, hallja e. nem szoktak ezek ám olvasni. csak mindegyik a mobilját nyomkodja. remélem nem zavarom.
sofőrnek: itt ne tegyen ki. há nincs itt bodé, se pad, leülni se tudok, este megesznek a vaddisznók.
felém: maga nős. hát hogy lehet, hogy nem nős. olyan szép szeme van magának. én is elváltam! de megjósolom: maga nagyon boldog lesz. én mondom ezt magának.
veszélyes ez az út, mé nem áll meg a sofőr, nem tudja, annyian halnak meg itt, a múltkor is az unokaöcsém, vagy nem is az unokaöcsém, húsz éves volt, bmw-vel karambolozott, itt halt meg a hetvenegyesen.
nem becsülnek ezek semmit. mondja meg őszintén, hát ha kap egy bmw-t az ember, és eljátssza, nem kap másikat.
lovári cigány vagyok. nem szégyellem
a szent imre templomnál vigyázzon, ha ékszerrel jön ki mert letépik. én vagyok a rendőrfönök. fegyver is van nálam. nem viccelek, megmondom én maganak. de ne féljen én megvédem – hadonászik felém a fuxos öklével.
móri bornapokrú hallott má? – lassan lehúzza a maszkját: jól nézze meg az arcom, – az arca lila, kerek, most még hangsúlyosabbá válnak így a hatalmas barna szemek, vállamra teszi a kezét, jól megitatom ha odajön, én vagyok a szervező.
a rákövetkező héten aztán megint látom. észrevesz: én vagyok az, én vagyok…, emlékszik? hol a könyve, most nem olvas, miért nem olvas? ugye nem zavarom?
nem…
l’ambrus.
napló: „Ó kedves, mikor pirkad nálad…”
Nem vagyok madár. Nem tudok az életritmusukhoz igazodni. Nem fekszem le hét órakor, nem kelek fel ötkor. Az utóbbi időben azonban egy tollas csőrmester: majré – mi így hívjuk, azt a lényt, hím széncinegét, akit a kedves jóhiszeműen az erkélyre édesgetett, párjával egyetemben: sajnos a már fent említett kellemetlen idősávba kerget. Na meg lassanként az őrületbe. Diónyi fejébe vette, hogy minden hajnalban, épp akár egy tengerparti bulizó spanyol, egy őrült katalán kakas, aki előtt a mások felé tanúsított empátia fogalma mint olyan: teljességgel ismeretlen, mámorosan bámulja a hold ezüstre nyalt tányérját, és éhesen-élesen torka szakadtából üvöltve veri az asztalt: nyitnikél. Fészekrakás ideje van. A tojónak udvarol, vagy keltegeti. Kedvesemnek emiatt bűntudata van, ezért sűrün exkuzál: ne haragudj rám, meg a „csumpikákra” sem. Majd veszek neked füldugót…
0428
2021
L’ambrus
rakott krumpli
Mindenre igaz, zenére, költészetre, ételre, fotográfiára: a legtökéletesebb az, ami nem akar többnek látszani, mint ami. A rakott krumpli, ne akarjon torta lenni.
0416
2021
L’ambrus
Lotyósneffek
bájos, ahogyan a modern, városi környezet kényelmében szocializálódott polgártárs, az alattomosan láthatatlanul támadó tüdőrugástól sem visszarettenve, ray-ban napszemüvegben, nike sportcipőben, karon fityegő táskával, egymás hegyén hátán, vagy inkább egymásnak a szájában lógva – al dente: a tészta már feszes, harapása van –, a teraszokon villog, a „majdnem” nyitás napján. mintha az életük annyira borzalmasan elviselhetetlen, létük-sorsuk oly sivár és sanyarú lenne. betöltetlen vágyaik mielőbbi megélésén kívül nem is igazán tudnak másra gondolni, csak hogy végre luxusingatalanaikból kiszabadulva, privát kerti medencéik, élénk zöldre locsolt pázsitjuk, angus marha sütögető helyeik övezte fogságából, a public-nudity koktél teraszok hivogató csillogásában, és egymás „őszinte”, emelő fényében pöffeszkedjenek. visszafogott, mértéktartó magatartásnak, értelmes, felelős gondolkodásnak: nyoma sincs. felmerül a kérdés, mitől voltak eddig elzárva? azelőtt, ha valaki baráti társaságban kívánt eltölteni néhány kellemes órát a szabad levegő ölelésében, az kiment a parkba piknikezni. ennek a lehetőségét most sem vették el tőlük. de persze itt másról van, – vagy lehet – szó, valami többről: a nyilvános dőzsölés, a magamutogatás, a kivagyiság faktorát kívánják kétségbeesetten újra magukra ölteni, átélni a bizsergető, felaljzó érzését, állapotát annak, hogy mi valakik – „mi többek” – vagyunk. 0427 2021 L'ambrus
A segg – építő jelleggel
Először melyik felét nézed? A buja tompor derűjét, vagy a mosolygödröcskét. Mindegy, ne válaszolj. Akad, aki a papot tömi, és van aki az egész felekezetet… Az imént olvasom, hogy másvalaki „Booty Building Workshop”-ot hirdet – ez is tömés. A promóciós szövegben ez áll: „Are you looking to become a #certified #instructor?” Vagyis szeretnél hivatalos – valagépítő – oktató lenni? Hmm… most hogy ennyire ráérek – elgondolkodtató. Úgy szaglik, ez piaci rés lehet a szűk farpofák között.
0426
2021
L’ambrus
napló: the „grand” opening.
pitty-pitty! – erre ébredek. megnézem mennyi az idő. 5:50 – szombat hajnalban – a cinegék keltenek. két odút raktunk ki a nyolcadik emeleti erkélyre, egymással szemben, olyanok, mint két igénytelen hangfal. madárbarát panel: hóbort, csak hogy egy év után a matricát kiragaszthassuk – morogva asszisztálok. az egyikbe, a jelek szerint beköltöznek, persze lehet a madaraknál is van „plan-B”. a múltkori párocska tojója pl. action előtt váratlan lelécelt, legalábbis, kellemesebb a léleknek ezt a verziót akceptálni, minthogy a vércse vacsorája lett.
ma van a nagy nap, ami attól nagyobb mint a többi, hogy közös programként: kirándulni megyünk. lassan összekészülődünk. az úti cél a dinnyési fertő. persze a fertő szó hallatán nem kell a comptoni gettóra asszociálni, ahonnan a nigga with attitudes tagjai szocializálódtak, a rendőri túlkapások egyesült államában: mit csinált? semmit! ne pofázz, földre nigger! tény, hogy e hely, kaphatott volna kecsesebb nevet, mondjuk: dinnyési láp, vagy mocsár, susnyás, rekettyés stb…
ahogy beér a vonat, leszállunk a nagy büdös semmibe. a főút, – ami inkább amolyan utacska – visz a madártan ösvény felé. jobbról parasztudvar, a kerítésnél háziludak, ahogy nézem épp dugnak. a kedves lefotózza. balról cukrászda, még üres, de legalább nyitva – rendben. kicsit arrébb, kocsma, nem üres, terasza megtelt, – ez is rendben, konstatálom: a sörkultúra erjed.
kecskék jönnek felénk a tanösvény felől. leereszkedem közéjük. épp nem fáj a térdem, ami jó jel. a balázs féle zselatin ötletet ütöttem fel némi porított kalcium, magnézium, és c-vitamin eleggyel. szar íze van, de ha ez használ…
az egyik kecske, a fiatal szilvafa friss rügyeit rágja, majd vigyorgó pofával, amolyan fillmore stílusban megkérdi, kérsz belőle, haver? igazi biocucc! térdizületi problémákra jó? akkor igen. igazából bármit megennék, csak hogy ne fájjon.
magyar szürkemarhák legelik a füvet körülöttünk. hatalmas tülkökkel, nagylátószögem határait feszegetik. a kedves pánikol, int ne menjek olyan közel, mert felöklelnek. jah, épp ahogy atléták a szögessel, dünnyögök.
lövünk pár madarat, búbos vöcsköt, cigánycsukot, nádi tücsökmadarat. kedvesem tehénszarba lép. ahogy haladunk, a fű hátára próbálja kenni az anyagot. makacs, tapad. elfáradok, együnk! – szakítom meg a történéseket. sört bontok, kockás plédet terítek, előkerül a kenyér, a sonka, paradicsom, paprika, torma: alaposan belakmározunk. mozdulni sem bírok, nyögök: kurvára izomlázam van, izom nélkül. hasra fekszem, el tudnék aludni itt a napon. a kopasz fejem napkollektorként vonza déli nap sugarait. ha a kukorelly bölcs feje is itt lenne, már egy rezsót is működésbe lehetne hozni. de mi a faszt keresne itt. tikkadt szöcskenyájak sem legelésznek erre. mindegy, én addig barangolok egyet, közli a kedves.
egy nünükével játszom a pléden. fel le másztatom a fűszálon. nem fárad el. körülöttem természetbarátok jönnek mennek. vissza jön a kedves is, elmosolyodik, de aranyos…, izé bogárka vagy mi, felkelek, ez meg bassza meg kullancs, de mekkora. azt a kurva, ekkorát még nem láttam, a hasam alatt parkolt. otthon okvetlen nézzünk majd át egymás minden testnyílását, üregét. felszúrja egy bot hegyére. nem tudtam, hogy ilyen kegyetlen is tud lenni. nézd, még mindig mozog! úgy tűnik a potroha nem létfontosságú szerv, állapítom meg.
összecsomagolunk. a plédet a szokásosnál intenzívebb módon rázom ki. azt a pókot is akaszd már le a táskámról lécci. hazafelé elhatározzuk, hogy betérünk a cukrászdába. sor áll, mindenki maszkban. fagyit kérek, és presszókávét, ő valami geil puncs tortát rendel. finom? – kérdem, csak mert látom, hogy nem az. várj, megjósolom: nyakamat rá, a harmadát sem fogod annak megenni. a felét már megettem, – mutogatja mintegy bizonyítási szándékkal: a háromszög alakú süti kisebb térfogatú része valóban eltűnt. a szemközti asztalhoz letelepszik egy család, fagyit nyalnak, jóízűen. most tudatosul bennem, hogy ma van a nagy nap…, „a szabad nyalás napja”.
másnap, olvasom a vakmajom blogján, hogy a brutális béklyóból felszabadított fuldokló tömeg, mily kultúrált módon veti bele magát a nyilvános dőzsölésnek szédítő mélységeibe… az infót egyéb hírforrások is megerősítik. én meg pont leszarom, ki hogy pózol a teraszon.
l’ambrus
napló: a legrövidebb rövidtáv
Az „írás” miatt ne aggódj, megírja az önmagát – nyugtatom magam. Aztán, ahogy filozófiai eszmefuttatásomat alaposan körberágom, – meggyőzvén énem, hogy bizonyosan van éle a megállapításomnak –, az olivazöld tömeggyártott ikeás fotelből óvatosan felemelkedem, és az asztali számítógéphez vonszolom testem – épp oly vehemenciával, mint aki egy súlyos hullazsákot rángat maga után, és elhatározom, hogy a modern tudomány famentes vívmányára, a Google Docs-ba öntöm az előzményeket. Lassan egy hete már, hogy nem mentem ki futni, ami egyfelől tragédia, másfelől kényszer. A tragédia részét most nem boncolgatom. Kényszer..., mert igazából gyűlölök futni. Pontosítva: a rövidtávfutást favorizálom, a nagyon, nagyon rövid távot… a hosszú távval szemben. A pandémia káosz engem is korlátok közé szorít, többek között oly módon, hogy mivel státuszom az atlétikában nem official – sosem volt az –, így covidisztán „rendszerkövetelményeinek” eleget téve, „hardverem” karbantartását a rekortán négyszázas köreiről, – remélhetőleg csak ideiglenesen – a közeli Bregyó kiserdő rögösebb köreibe kellett telepítenem. Magyarán mondva, ne akarj most gerelyezni „barom", egyrészt mert a te korodban már nehezebben gyógyul a húzódás, a zúzódás, esetleges szakadás, másrészt a szuverén hatalom, vagy annak egy fizetett végrehajtója, mint például amilyen a szegény Gábor is, a karbantartó mindenes, kissé dadogva, verbálisan kiapplikálhat a pályáról: „Lé-lé lécci Laci me-me mennyé’ ki!” – Tudom, hogy ilyet nem tenne, de ellentétben a sok paraszt potyázóval, én nem hozom őt kellemetlen helyzetbe. Úgy vélem épp elég neki, hogy ilyen testhez nem álló feladattal bízták meg. Előkeresem hát a tapadós zöld futógatyát, kirázom száraiból a beléköltözött dibukot (az Artengo Dacathlonos zoknit, amit kedvesem mosás után mindig oly nagy gondossággal összepárosít), aztán magamra feszegetem a Kipsta aláöltözetet. A tükör belémnéz, és kiröhög. Valami nem stimmel. Fordítva vetted fel baszod! Csere. Kimojolom a szekrényből az Asicseket, ismét tükröm kérem, hogy vegyen már észre, és megállapítja így már jó leszek – legalábbis futás kompatibilis –, mehetek most már, csak menjek. Teli hassal, némi energiával, felajzva sportolási kedvvel, finoman behúzom a hasam, és magam után az ajtót. Liftből az utcára érek, lépteim szaporázom, és közben próbálgatom a rugózást, – épp ahogy a testileg kissé retardált Tony Shalhoub teszi azt a Monk valamelyik epizódjában, amikor új edzőcipőt kap, és szegény Natalie Teeger-nek prezentálja ruganyosságát – csekkolom, hogy minden ok-e, fáj-e a bokám? Nem. Örülés. Térdem fáj-e? Az sem. Duplán örülés, sőt ez már mámor. Pörgetem a fejemben, hogy ilyen irigylésre méltó inner n’ outer esztétikai állapotban, vajon hány kört tolok majd a lucskos erdő talaján. Hármat biztosan, saccolom óvatosan. Megállapítom, hogy tuti átment rajtam vagy kilenc covid tinédzser, észrevétlen, mert egy éve tizeket futottam kilométerben, most meg három kör után úgy zihálok, mint szkafander nélküli egér a Marson. A rajzfilmekben mindent lehet. Az önmagamba fektetett bizalom alapján, optimistán megsaccolom, hogy ma, desszertként letolok úgy kettőhúsz fekvőt. Amikor az atlétika pályához érek, felhős égből: pain. Szúrás a jobb térdbe. Aztán újabb, és újabb... Arany valószínű ezt valahogy így írná le: „Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,” – és fohászra kényszeríti fájdalomtól meggyötört testét. Kurvaanyázok egy sort. Aztán minden lépésnél, elmondok újabb három „kurvaannyákot”, miközben kínok közt felvonszolom magam az „Everest” fémlépcsőin, egészen az ARAK egyik tróntermébe, a kedveshez. Lerogyok a Borsányi székére, – oda szoktam összezuhanni, amikor épp nincs itt, amikor edzést tart, vagy épp sört főz –, és közlöm a „jó” hírt a kedvessel: a futás egyéb okok miatt elmarad. Rövid közös sajnálkozás következik. Haza érünk, ő hősiesen mosogat, én pedig mint aki újra csatát vesztett a fájdalomtűrő képességgel folytatott harc mezején, belehuppanok az ominózus fotelba, amit a fentebbi sorokban már említettem. Ujjaimat magam előtt összekulcsolom, és lecsúszok a fotel közepéig, fejem a szívpárnába süpped, lábaim terpeszben, térdkalácsom mustrálva lehetőségeimet mérlegelem. Vagy itt satnyulok még fél órát, és siratom himnikusan a múltat s jövendőt, vagy csinálok még valami hasznosat. Körülnézek. Velem szemben nagyjából öt méterre az ikerszemű fényképezőgépek, stírölnek sajnálkozó adottságukból fakadó vertikális tekintettel. A mellette lévő vitrinben, írógépek, könyvek… passzolom a lehetőséget, nincs hangulatom sem gépelni, sem olvasni. Tőlem jobbra három lépésre a Tanglewood cutaway gitár. Messze van... A hanglyuk körüli díszberakást vizslatom, mennyire aprólékos munka lehetett már az intarziát így inverz csíkokból pontosan körbe illeszteni. Persze az is lehet, hogy valami automata gépsor öt másodperc alatt köpte ki magából, és egy kínai gitárépítő mester, valami betanított többgyermekes anyuka, nem rég hasonló videót, két ragacsos köpettel oda dörgölte. A jövőn töprengek, akkor mostantól ez így lesz? Állandósul a fizikai fájdalom? Megnyugtatom magam, hogy igen: ez sajnos, mostantól így lesz, illetve valószínű csak rosszabb. Aztán eszembe jut Balázs barátom marha-zselatin felvetése, állítólag az izületekre az jó kenőanyag… Szerencsére az íráshoz nem kell térd, nyugtatom magam, és rövidesen megalkotom elmémben az első sor gondolati architrávját – köszönöm Babits – : „az írás miatt ne aggódj, megírja az önmagát”. Valaki súg: írd oda azt is, hogy neked valójában csak gépelned kellett. 0414 2021 L'ambrus
napló: a majdnem záró konzultáció.
millenáris, széllkapu. április, épp rossz kedvében. ujjaim dermedten tapolnak a mobiltelefon kijelzőjén. vizelnem kell. leülök egy padra, rossz ötlet. belém fagy az ihlet. alig öt perce jöttem ki a budai kettőből de a kávém már jéghideg. lombik előtti ivf zárókonzultáció van. a vizsgálat két perccel hosszabb, mint egyébként, és – aránytalanul – hetvenötezerrel „vastagabb”. ha újra születek, nőgyógyász leszek. előveszek egy croissant. az omlós külső egy része a kövön landol, a többi morzsalék a kabátomon. jó lesz majd a madaraknak. előveszem a kakaós csigát, papírzacskóból eszem. a kezeim érzéketlenek, fagy közeli állapotba kerülnek. artem pozdeev üzenete a mobilomon, még csak most jön át, pedig tegnap este küldte. olvastam is. szar ez a messenger. szugerálom hogy történjen már valami, de semmi. leírok note-ba két sort: "pép nemzet, zsidócsillag", "többet adunk... – ígéretből", egy ajtó sárga műanyag redőnyére festve, és egy papírtáskán találom, ott olvasom ezeket. megjegyzem magamnak, hogy a következő írásban ezeket majd bővebben kifejtem... áthúzok a mammutba, hogy csonttabbá ne nyalja a seggem az április deres nyelve. egy fiatal srác, vékony, magas, szemüveges, vörös hajú, a l’art pour l’art pethő zsoltjára emlékeztet, intelligensnek tűnik... megszólít, elnézést azzal bátorkodnék előhozakodni, hogy nem tudna kisegíteni úgy húsz forinttal, (szegénynek szarul mehet) miközben bagó lóg a szájából, öltözete is ok, mondom neki hogy: bocs, de nem. mire ő sértődötten: „természetesen, hogy nem, butácska, strici, jól öltözött” stb.. – így sérteget, visszafogottan köpköd utánam, – talán tart a lehetséges következményektől – miközben távolodom. szerencséjére, épp baromi nyugodt vagyok, úgyhogy nem veszem fel az alpári stílust. faképnél hagyom ezt a faéket, persze közben azon agyalok, hogy visszamegyek és jól pofán baszkurálom, vagy csak finoman kérdőre vonom, hogy ugyan mi a fasz baja van. közben megcsörren a telefonom. kedvesem hív, közli: végzett. az jó, mert lényegében én is. 0414 2021 L’ambrus
naplóvers: (le)szívás
van itt valaki aki tüszőleszívásra jött, és készen áll? – nem, teszem fel a kezem. dr. árokszállási szól ki: “a zöldre álljanak, ki van írva...” mucsi még hozzá tenné: barmok ezek. de mi újra-újra itt vagyunk. vérvétel, (ez már) a sokadik első. kiszáradt növények kiszáradt nők, a szám is lassan, a kezem is hideg, a pad és a zuhany is: nincs itt az “in vitro ferti” dokink: a pócsi, és már nem is lesz: mert terhes – jó neki és a másik, ő is? – hirtelen „leterhesedett”. ez már majdnem fölöttébb... bár amennyi megtermékenyített petesejten ezek ülnek... – én így vagyok szarkasztikus: két nap alatt derül ki, hogy a főorvos a „ki a’ la kult” államilag generált helyzet miatt nem veszi át más orvos lombik betegeit, és persze ez a story, a fedő is a fazékra, hogy nincs aki a társadalom bazmeg-ére ejtsd: tb finanszírozva a megtermékenyített petesejtet defrostálja egy kurva mikróban, és beültesse – az álmokat.
0407 2021 L’ambrus
#nemvers #lombik #asszisztáltreprodukció #sote #szelfutta #kortars #lambrus
napló: andrológián gerzsonnal
heremustra előtt még van idő, így betérek a libribe, itt is mustra. három könyv akad a kezem ügyébe: szöllősi illegál, ő is fotóriporter, – most úgy csinálok, mintha meglepődnék, pedig már beszéltem is vele, aztán bereményi géza versek, végül nagy gerzson: egy délután apámmal. az utóbbit veszem-viszem most. a többit a majdan egyszer valamiko’ a közeljövőben képzeletbeli polcára teszem. irány a medend. a rendelő várójában felcsapom „gerzsont”, – mondjuk én őt a böcsületes nevéről ismerem. úgy a huszadik oldalig jutok, és megállapítom, hogy: jó, bár akad benne amit húzni kéne még, vagy kissé átfogalmazni, itt-ott túl pörög, de épp csak annyira, ami mellett még simán a nem teszem le, és bizton jól fog esni kategóriába sorolom, meglátjuk, remélem. mert nem szeretném ha valaki azt gondolná rólam: na ez is egy előítéletes, vagy irányított nyalógép, pedig még nem is olvasta – mindegy is, milyen értelemben? mindez a két és fél milliónál is többet átoltott – gyűlölettel átitatott –, és még többet amúgy is agyon-vissza „fecskendezett” narancsvallásfanatikusok szabályozta nyiladozó szent fazekak napjának rekord halálozás számú délelőttjén. aztán a gumikesztyű hangosan csattan: szólít az andrológia maszkos ura „ambrus úr, lesz szíves, fáradjon be”, – ön is, doktor úr… zselés a keze, műszere a herére – fütykös felhajt. most volt húsvét, lássuk a tojások épek-e? locsolt? – locsoltam hát (a kedvest, és egy beszélő plüss medvét). látom, mert a húgyholyagja nem épp „ballaszt”. évszámokat kérdez, de semmire nem emlékszem… aztán rövidesen belátja nincs értelme tovább csesztetnie… – szégyellem is magam, „de jó”, hogy nem csak színtévesztő vagyok…, hanem: este kell majd egy nagy adag whiskey, és egy sör (is), hogy mindezt a tortúrát elfelejtsem. útban haza a vonaton: huppanás, – jól van: prosztata is rendben. a vonat forgalmi okok miatt megpihen. haladjunk. haladunk is, vagy száz métert, aztán ismét szünet. most, az elektromos berendezés hibája miatt állunk meg – mindez magyarul és németül is elhangzik. állomás, talán dinnyés. felszáll egy anyuka, kisgyerekkel: apa, apa, apa, apa, apa, apa. – apa most nem jön. a jelenet a válásomra emlékeztet.
0407 2021 L’ambrus
naplóvers: válasszon fegyvernemet
a remingtonom tönkrement, pedig de szerettem. nem, nem az írógép, az száz év után is funkcionál, elég egy szalagcsere aztán mehet a püf öl és mert oly kemény a hengere, csattogó akár a lány csupasz feneke, puhítani nem akarom: ha nem a betű a láb, akkor a száj, a szakáll, a penge a baj! a trimm erem a fegyvernem: valami műanyagnál fogva ezeket javíthatatlan hozzák forga’ lomba, én nem vagyok egy szőr egy szál aki hasogat, hidd el őre időzített bekódolt agyhalállal made in kínálják, hiába kaptam szét, csak a kopasz fejem: vakargattam. okosabb nem lettem, volna sem szebb: illetve de, okosabb, mégis száj a műszáj lesz másikat vennem. húsz a nap után ami nyíratlan, hajléktalan birka formát kezd ölteni az ember förtelmes állat a parizer a koponya közepén árulkodik, a haj danán még volt, most len a fedett. felmérem a trimm terepet; határozottan: most nem remington! menni-venni online philips! leírások idegen véleménye (nem számít) mégis bedől: rendi ellésem megérke’ lássuk mit tud – inkább mit nem; vissza az eladónak! a legem bár szíves: küldeném, és kérném a pénzem mert vacak ez uram: ön „higiéniai terméket vásárolt, hivatkozva az ide nem illő kormányrendeletre”, és még ki is csomagol! tan: már nem állhatok el a vásárlástól. – megértem, csak finoman küldöm el philipet a p.-be a kormánnyal együtt szí-tok sorok: „thanx for nothing – persze hogy kicsomagol, dobozzal szőrt? röntgen szemem látnoki képesség híján – nyilván nem maga az: „á.”-t hibáztatom, hogy a fegyver nem trimmel, a kormány, elmehet: rendeletével.
0312 2021 L’ambrus
naplóvers: valamit enni kéne / home office edition /
magányos apró narancs, az ablakpárkányon pihen, megegyem? kézbe veszem, forgatom, bőrét vizsgálom szottyadt, beesett, penészfoltos is, de talán ha meghámozom a belseje még jó lehet, nem: belül biztosan száraz... – visszadobom. a hűtőhöz lépek, valamit enni kéne, kinyitom, fresh balancer fiók kihúzom, krumpli, hagyma, félbevágott pritamin paprika, piros, de a széle fekete, üszkös végtagra emlékeztet, fiók lightosan visszatol. homlokommal a hűtő hűs peremének dőlök, lassan pásztázom a polcokat nincs ínyemre való, talán a frittmann cserszegi. de azt meg nappal nem iszok, még a végén megszólnám magam, kedvesem meg rögtön rávágná: alkesz vagy, én meg azt, hogy nem baj. a csipogó hangot szugerálom: rajta, szólalj már meg, figyelmeztess, hogy a hűtő leolvad, de csak nem akar, akkor várok még. végre megszólal: ez az! az ajtó oldalát szemlélem, nem mintha itt bármi azonnal ehető lenne, élesztő, mustár, vaj, kínai szójaszósz. ehh. hűtőajtó becsuk. a pult tele mosatlannal, a mosogató nem különb, pedig megígértem, hogy elmosogatok, majd később, de legalább beágyaztam. konyhaszekrény, van még keksz? unottan kiveszem a duplacsokis „jóreggelt” kekszet, – hátha ettől jobb lesz – kósernek tűnik, ha nincs más megteszi. közben eszembe jut a tegnapi röhrig film, a „porrá”, a rothadó rózsába nyíló ballábújjal, amin keresztül a dibbuk közlekedik. elhatározom, hogy erről majd külön írok. de most irány a home office – mert dolog van. 0312 2021 L’ambrus
naplóvers: harmadik felvonás
délelőtti menetrend: asszisztált reprodukciós vizsgálat, itt: medend, tizenöt percet vesz el, plusz harmincezer. míg a kedves terpeszt bent, én addig fogyaszt itt: budai kettő – dupla presszót lesz szíves, és abból a teljes kiőrlésűből kettőt. hideg van. kint fogyasztom, ide ki kíván? a legfelsőbb kontroll, öt perc ennyi alatt eltüntetem. meg a lány is, aki a narancslevét a kuka fedelén parkoltatja. szalvétád van? szar ez a pandémia, de mit csináljak, amíg tart a vizit addig mászkálok, kényszeresen tépem magam, és a maszkot, néha visszatolom (csak) amikor kék fényt látok, irány a széllkapu, millenáris: ott most süt a nap, takarék mód: „on” útközben kirakat: fű-fa-virág: itt vagyunk! írja ki a virágüzlet tulaja, vágott kartonra, lehet rendelni, megyünk! tönkre: nem, házhoz: gondolom haldokló napsugaram! úgy szívnálak magamba, szerintem tőlem lett fagyos ez a nap, ez itt az entrance: őrből kicsit több mint a tasnádi perén, tengelicből kevesebb: civakodnak. fészekanyagért nyújtózik egy dolmányos, aztán szemétből kotort csirkét aprít vaskos csőrével napkollektor erdő vasoszlopon, rákötném magam, csak hogy átmelegedjek; hamar kiderül mi lesz: dr. murber vajon aláírta a paktumot? – nem, hiszen még szerződést az államtól nem kapott. szépséges kilátások a lombok alatt, lombik előtt, gyorsan rászámolok: harmadik menet következik. hideg a pad, a végén még felfázom. 0310 2021 L’ambrus
kritika: el sem kezdett…
A „kreatív" írásról egy kirohanásom, vagy ha úgy tetszik: kritika. Amikor a hugyot, (vagy finomabban: vizeletet) nem a wc-be csurgatod, hanem – furcsa fétisként – másokkal megitatni kívánod, homlokukra szenteltvízként kenni, lásd: egyesek így kreatívkodnak, lélektelen így írnak. Mert „Benő" a bölcs, már annyire belefásult – sajgó prosztata hozamányaként – a gyötrő éjjeli kijárkálásokba: vizelésekbe, álmatlan, hogy csakis e deviáns megnyilvánulás dekrementálhatja valamicskét befordultságát: „i'm feelin such a mystic and isolated way". Vagy már ez sem. (várj most elképzelem: el sem kezdett versek – és tényleg). Sajnáljam, vagy csak egy redős ánuszba csokorba fűzzem őket? Majd szólok, ha iporkát (wikipédiáról belinkeljem?) szeretnék vacsorára. De addig, míg választhatok: emészthetőt olvasok, és talán pottyantok. 0309 2021 L'ambrus
napló: húzás
Márai írja: "húzni kevesen tudnak, írni bárki...". Hajh, de ha kihúznám hogy törtető picsák, és önimádó faszok hona vagyunk (tisztelet), csorbulna a mondandóm éle: igaz, "en peu" profán, de megfelelnem nekem szerencsére nem kell, szabadon írhatok. Egyszóval ne lepődj meg ha nálam a kapa az kapa, a kasza meg pojáca, stb.. (De ha szeretnéd, neked majd külön becsomagolom. – Mibe kéred?)
napló: vasárnapi gasztró
Hordozó felületnek sajtos bagett, mellé darabka viaszbőrbe préselt borjúmájas, centi vastag pannónia csík, vagy valamivel több: a boltosnő nem tud, vagy nem is akar pontosan nyesni, épp ahogy a pénztáros sem tud mindig hiánytalanul visszaadni. zott ivójoghurt, és néha meglepem magam egy krémtúróval, ami ahogy látom épp: banános, pedig a simát jobban kedvelem, mindenből – mellényúltam: romlik a látásom úgy látszik, meg mindenem, vagy csak épp befelé figyeltem nem tudom mitől, talán a kemény héjtól ül rögtön a szám szélére kiütés, vagy csak a magyar pékárú aranybőre irritál, vagy az hogy apuka vagyok: vasárnapi. Na tessék, mondtam hogy nem tud pontosan vágni, egy darabka sajt megint megmaradt. Hirtelen eszembe ötlik a reklám, ahol a hentes előre lenyes egy darabot az eladott kolbászból, és a vásárló szeme láttára a kukába suhintja, mondván a kaja nagyrészét az ember úgyis kidobja: zseniális.
Javítatlan gondolatok az átjavításról
Korábban úgy gondoltam, hogy amit megírtam, az úgy jó. Azon nem kell változtatni. Aktuális készségét tükrözi az írónak, vagy majdnem írónak, vagy csak: dehogynak. Vagyis lekövethető a fejlődési folyamat. Ma visszaolvastam egy korábbi költeményem, ami nagyjából egy éve íródot. Megértem, hogy Kukorelly, miért olyan megrögzött „átjavító”. Elsősorban nem a kritikától való félelem szüli az átírást, hanem a kopogtató belső igény a jobbra. De hol van az a pont ahol az izlés már végleges, és a tudás már nem „visszafelé fejlődik”? Ady, Babits, Reményik ha a sírból visszalebegne, vajon ők hogy tekintenének most saját irodalmi produktumukra?
napló: Ricardo.ch
Svájci oldal, kereskedelmi (nemzetközi adok-veszek): Ricardo.ch. Bárki regisztrálhat, (Herzlich willkommen in der Ricardo-Familie Ambrus) hogy eladjon, és vásroljon. Ahogy néztem még Togó-ból is. Magyarországról viszont nem. Megkérdeztem őket, vajon mi az oka ennek a megkülönböztetésnek? Mire gépiesen ezt válaszolták: „Es sind die Regeln von Ricardo, Geschäftspolitisch” – vagyis ez a Ricardo szabályzata, üzletpolitika. Nem világos, hogy egy e-kereskedelemre épülő oldal üzletpolitikájába hogyan fér bele a commercial szegregáció. Csupán annyit fűznék hozzá, – mindamellett hogy roppantul éget a „kereszt” a melkasomon – hogy ez az én olvasatomban nem más mint magyarellenesség, nemzetellenes diszkrimináció. A végén hogy jobban érezzem magam, még ennyit kaptam útravalónak: „Ich kann nichts dafür, sind nicht meine Regeln 🙂” – Vagyis lófaszt nem tehetek érted hülye magyar, ezek nem az én szabályaim… (Helyedre: Dein Konto wurde blockiert.)