/Kosárból mentett fohász: egy hitetlen, de hiteles figura naplójából/ Valahányszor, amikor úgy érzem, hogy már épp emelkedem, és az emberi léptékkel vélt, angyali magasságokban járok – szerény határaim előtted büszkén feszegetem –, te csak mosolyogsz. Kacagsz, ahogyan szárnyaim próbálgatom, a reménytől megfosztva: hiú tollaimat forrázod. Teremtőm – Gyilkosom! Sorsom – sírom: Agg fehér király! Marionettszálakon rángatsz, keresztül-kasul vonszolsz, bukott halandót át az életen, és közben kíméletlen sárba-tiporsz, hangok nélkül is hallatod hangod: „Lásd szolga, tudd hol a helyed! És jól jegyezd meg nevét is uradnak – míg csak lélegzeted a tükrön párát hagy –, alázattal szolgáld, míg arcod hamva a por szemével eggyé nem simul…” Uram! Arra borulok, amerre orrom hegyét pöccinted! Tapsoljak örömömben? Trónod elé borulva hűs pohár vízként: halkan elfolyjak? Ezt várod tőlem? Kemény szavak ezek, de a te szilaj öklöd nevelt! Add, hogy érdemben szolgáljam a szenvedést: győzz meg, hogy igaz, amit a „szentebbek” nekünk, veszett hitetleneknek hirdetnek, hogy léted nem csupán fabula, és hogy tanításod nem e világi, hanem egy élhetőbb, földöntúli létre nevel! Különben az egésznek – az örökös változáson, a megújuláson kívül – mi egyéb volna az értelme? 1013 2020 L’ambrus