Kategória: Napló

Az „írás” miatt ne aggódj, megírja az önmagát – nyugtatom magam. Aztán, ahogy filozófiai eszmefuttatásomat alaposan körberágom, – meggyőzvén énem, hogy bizonyosan van éle a megállapításomnak –, az olivazöld tömeggyártott ikeás fotelből óvatosan felemelkedem, és az asztali számítógéphez vonszolom testem – épp oly vehemenciával, mint aki egy súlyos hullazsákot rángat maga után, és elhatározom, hogy a modern tudomány famentes vívmányára, a Google Docs-ba öntöm az előzményeket.
Lassan egy hete már, hogy nem mentem ki futni, ami egyfelől tragédia, másfelől kényszer. A tragédia részét most nem boncolgatom. Kényszer..., mert igazából gyűlölök futni. Pontosítva: a rövidtávfutást favorizálom, a nagyon, nagyon rövid távot… a hosszú távval szemben.
A pandémia káosz engem is korlátok közé szorít, többek között oly módon, hogy mivel státuszom az atlétikában nem official –  sosem volt az –, így covidisztán „rendszerkövetelményeinek” eleget téve, „hardverem” karbantartását a rekortán négyszázas köreiről, – remélhetőleg csak ideiglenesen – a közeli Bregyó kiserdő rögösebb köreibe kellett telepítenem. 
Magyarán mondva, ne akarj most gerelyezni „barom", egyrészt mert a te korodban már nehezebben gyógyul a húzódás, a zúzódás, esetleges szakadás, másrészt a szuverén hatalom, vagy annak egy fizetett végrehajtója, mint például amilyen a szegény Gábor is, a karbantartó mindenes, kissé dadogva, verbálisan kiapplikálhat a pályáról: „Lé-lé lécci Laci me-me mennyé’ ki!” – Tudom, hogy ilyet nem tenne, de ellentétben a sok paraszt potyázóval, én nem hozom őt kellemetlen helyzetbe. Úgy vélem épp elég neki, hogy ilyen testhez nem álló feladattal bízták meg.
Előkeresem hát a tapadós zöld futógatyát, kirázom száraiból a beléköltözött dibukot (az Artengo Dacathlonos zoknit, amit kedvesem mosás után mindig oly nagy gondossággal összepárosít), aztán magamra feszegetem a Kipsta aláöltözetet.
A tükör belémnéz, és kiröhög. Valami nem stimmel. Fordítva vetted fel baszod! Csere. Kimojolom a szekrényből az Asicseket, ismét tükröm kérem, hogy vegyen már észre, és megállapítja így már jó leszek – legalábbis futás kompatibilis –, mehetek most már, csak menjek. Teli hassal, némi energiával, felajzva sportolási kedvvel, finoman behúzom a hasam, és magam után az ajtót.
Liftből az utcára érek, lépteim szaporázom, és közben próbálgatom a rugózást, – épp ahogy a testileg kissé retardált Tony Shalhoub teszi azt a Monk valamelyik epizódjában, amikor új edzőcipőt kap, és szegény Natalie Teeger-nek prezentálja ruganyosságát – csekkolom, hogy minden ok-e, fáj-e a bokám? Nem. Örülés. Térdem fáj-e? Az sem. Duplán örülés, sőt ez már mámor. Pörgetem a fejemben, hogy ilyen irigylésre méltó inner n’ outer esztétikai állapotban, vajon hány kört tolok majd a lucskos erdő talaján. Hármat biztosan, saccolom óvatosan. 
Megállapítom, hogy tuti átment rajtam vagy kilenc covid tinédzser, észrevétlen, mert egy éve tizeket futottam kilométerben, most meg három kör után úgy zihálok, mint szkafander nélküli egér a Marson. A rajzfilmekben mindent lehet.
Az önmagamba fektetett bizalom alapján, optimistán megsaccolom, hogy ma, desszertként letolok úgy kettőhúsz fekvőt.
Amikor az atlétika pályához érek, felhős égből: pain. Szúrás a jobb térdbe. Aztán újabb, és újabb... Arany valószínű ezt valahogy így írná le: „Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,” – és fohászra kényszeríti fájdalomtól meggyötört testét. 
Kurvaanyázok egy sort. Aztán minden lépésnél, elmondok újabb három „kurvaannyákot”, miközben kínok közt felvonszolom magam az „Everest” fémlépcsőin, egészen az ARAK egyik tróntermébe, a kedveshez. 
Lerogyok a Borsányi székére, – oda szoktam összezuhanni, amikor épp nincs itt, amikor edzést tart, vagy épp sört főz –, és közlöm a „jó” hírt a kedvessel: a futás egyéb okok miatt elmarad. Rövid közös sajnálkozás következik.
Haza érünk, ő hősiesen mosogat, én pedig mint aki újra csatát vesztett a fájdalomtűrő képességgel folytatott harc mezején, belehuppanok az ominózus fotelba, amit a fentebbi sorokban már említettem. Ujjaimat magam előtt összekulcsolom, és lecsúszok a fotel közepéig, fejem a szívpárnába süpped, lábaim terpeszben, térdkalácsom mustrálva lehetőségeimet mérlegelem. Vagy itt satnyulok még fél órát, és siratom himnikusan a múltat s jövendőt, vagy csinálok még valami hasznosat.
Körülnézek. Velem szemben nagyjából öt méterre az ikerszemű fényképezőgépek, stírölnek sajnálkozó adottságukból fakadó vertikális tekintettel. A mellette lévő vitrinben, írógépek, könyvek… passzolom a lehetőséget, nincs hangulatom sem gépelni, sem olvasni. Tőlem jobbra három lépésre a Tanglewood cutaway gitár. Messze van... A hanglyuk körüli díszberakást vizslatom, mennyire aprólékos munka lehetett már az intarziát így inverz csíkokból pontosan körbe illeszteni. Persze az is lehet, hogy valami automata gépsor öt másodperc alatt köpte ki magából, és egy kínai gitárépítő mester, valami betanított többgyermekes anyuka, nem rég hasonló videót, két ragacsos köpettel oda dörgölte.
A jövőn töprengek, akkor mostantól ez így lesz? Állandósul a fizikai fájdalom? Megnyugtatom magam, hogy igen: ez sajnos, mostantól így lesz, illetve valószínű csak rosszabb. Aztán eszembe jut Balázs barátom marha-zselatin felvetése, állítólag az izületekre az jó kenőanyag…
Szerencsére az íráshoz nem kell térd, nyugtatom magam, és rövidesen megalkotom elmémben az első sor gondolati architrávját – köszönöm Babits – : „az írás miatt ne aggódj, megírja az önmagát”. Valaki súg: írd oda azt is, hogy neked valójában csak gépelned kellett.

0414
2021
L'ambrus