fejem tüsténkedő konyha, szemeim, remegő redőnyök. hajnali még az óra, az élet félálomban beköszönt: egy gondoskodó kéz nyitotta meg a vízcsapot. forgolódom... a konyha is forog, vele szédülök, csörömpölnek bennem a démonok. a villa fogai közt halk sikollyal átsiklik a víz, reflektív bőre cseppet hagy a borospohár falán, – nem látom, csak elképzelem –, aztán egy csók enged be némi fényt, s ugyanennyi reményt a kedves arca az: beúszik mint valami elmosódott fénykép, szeret – súgja fülembe halkan. nyugtázom, némán. ma csíkos pólót vett fel, kék farmerja, teste feszes, gondolata: munkába igyekvő. lassan eszmélek, fordul a kulcs a zárban: a kedves munkába siet, elköszön. 0716 2021 L’ambrus