/Íródott az index.hu emlékére – a távozó indexesek tiszteletére/ Napi rutinomból, szokáscsokromból szakított ki egy szálat: letört végleg egy ismert ismeretlen. Mert én minden reggelen egy különös írott kertben időztem. Kapuja nyitott volt, s mezőin a virágok szabadon táncoltak: parfümjeik szomjas lelkekbe ivódtak. Füvét nem nyírbálták, s nem felügyelték parki gondozók. Nem taposták, szennyezték az oda nem tartozók. Szabad volt, elvben független! Csöppnyi esőemberek táplálták-öntözték, gondozták szeretettel. Szerettem... Mert én minden reggelen akarva-akaratlan idetévedtem: e vadvirágok buja, különös kertjébe, hol a diverzitás jegyében e csodakert szeretett lakói – természetüknél fogva – szorgosan tették napi dolgukat; ápolták, színezték rutinom. Árasztották milliónyi tudatba hamisítatlan illatuk: színpompás tartalommal bűvöltek... Elhivatottan, és őszintén, hittek küldetésükben: a függetlenségben... És én vártam a reggelt, a szabad percet, hogy gépelhessem e kapu ablakába újra a jól ismert varázsszót: index... – – – – – – – – De egy napon, míg a kertben gyanútlan virágjaim illatoltam, megjelent egy sötét elefánt, s minden virágom minden illata, minden színe, s összes íze-zamata elillant: egy csapásra odalett! Hát nézz körül, jól nézd meg művedet: így fest egy letaposott kert!
0731 2020 L'ambrus
Korrektor: Kalcsics Ildikó