hozzám meztelenül lépj! vesd le fekete avítt ruhád, strájmlid hajítsd a tűzbe, s hagyd kívül mindazt, amit a csoda aggatott rád. én is így megyek majd feléd tisztán ölelő kezekkel, ha átengeded a helyfoglaló helyét, irányítatlan őszinte önmagadnak. 0704 2022 l’amb
Kategória: Költemények
furcsa lények egy Budapest nevű – zárt – palackban
Győrben születtem. Sokáig dolgoztam, s éltem Budapesten. Most ott élek, ahová hazamegyek, ahol a kedves szeretettel vár, ölel otthonom Székesfehérvár. Mindhárom várost – ahogy a sors hozza hol szívemen, hol a hátamon: viselem. Szememben a főváros, és a vidék: egy, és rangjukban lakóik mind: sorstársak, emberek. Magyar vagyok-e? ha kell a keret, és szíved így nyugodt, az vagyok: Márainál sem hontalanabb, sem magyarabb nem vagyok. Itt születtem, hazámnak hátat nem fordítok. De megbillent a kép! Amit egyesek itt magukról festenek – a honon belül: szürreális. Hirdetik magukról, hogy ők nem magyarok, ők büszke budapestiek! Ej! – külön(b) eredetük is van. Magukat így nevezik: a „zellenzékiek” – Elit ez a köpeny, de rideg és átlátszó – nem csak pártost, de pártatlant egyaránt – mélyen elszomorít, megaláz, degradál, s kirekeszt. – ez a „másság”, ez a „nemesség”. Hát hová tekeredik haza a köldök, a dacos burokban, az intelligencia gyűrött bugyrában? Ó, megérteni elvük, s egyszersmind megérteni nyelvük – Barátaim, hát mi nem egy közös nyelvet beszélünk? Mióta anyanyelv a politika? Mióta anyanyelv a kirekesztés Mióta anyanyelv a gyűlölet? Mióta anyanyelv az elszigetelődés? Nem, nem… nem érdemlitek. Ti, akik buzgón fennen hangoztatjátok származásotok, szátokra véve fővárosunk szent nevét, ti nem magyarok…, ti „különbek”, ti a „minden” vagytok, – csak (épp) nem budapestiek. 0411 2022 l'amb Ezt a költeményt a magyar költészet „haldokló" napjára írtam. Mélységesen elszomorít, hogy a politika lett az anyanyelv. Nem „látunk" mást csak balt, és jobbot. A szeretet kiveszett, a gyűlölet maradt, és vele a fájdalom. Ez a haza –számomra–, így a szívemben lyukas haza.
#hülyeruszkipicsák
/szívemnek – gyöngy – iluskái/ felfohászkodás: költő, ügyelj, gondosan fogalmazz! légy kíméletlen, s ha a helyzet úgy kívánja: ne dugd virág valagába érdes nyelvedet! ideg, te pedig gyakran hevülj, és mint kígyó köpj ocsmány pofájukba bénító mérget! orosz luvnyák! – ti, akik oligarchák seggében éltek, instalovon pucsítva tengetitek a hátralévő élet ráncfelvarrt napjait, halljátok savaim – túl az agyhalálon problémátok mi lehet égetőbb? – ezen keserves sorsdöntő órákban. chanel! a coco – annak hiánya. törülgeti is vala valagát, keserv keservét, felszakadó könnyeit a bűn. az ukrán aki „náci” – nem édes. a francia aki kollaboráns – oldalamhoz, eddig jól simult. – negédes. bosszúolló: rideg, nyír, a táska cserzett bőrén szalad, s követi őt a többi teenfluenszer: azta! minő „kemény” példát statuál – a gaz! az ukrán vér ezzel posztjukhoz – lelkük? –, duplán tapad. 0408 2022 l’amb
huh, nahát, meghaltam!
tökéletes voltam? – hát nem. hagytam itt valami értéket? – talán, remélem. nem komoly a halál, csak ha komolyan veszed. a „linknek” még nincs itt az ideje. aggódj, mert még élek. /kegyes vagy sors, hogy ezt még – wordpressbe – engeded tördelnem./ 0331 2022 l'amb
nem különösebben kedvelem a „ha ezt az üzenetet olvasod, akkor én már nem élek (nemi életet)” kezdetű búcsúleveleket, éppen ezért is kezdem úgy mondandómat – oldva ezzel egy kicsit az esemény tragikussá berögzült élét –, hogy: huh, nahát meghaltam!
az igazat meghalva (szóvicc) nagyon nehéz úgy írni, hogy már nem élsz, tehát gondolom felfogtad, hogy ezt még „azt” megelőzően teszem. de előbb vagy utóbb eléd kerül „ez” (és ha újra, akkor már igaz), és el kell fogadnod a tényt hogy már nem élek.
arról nem igazán adhatok neked leírást, hogy milyen ideát, mert ahogyan nem mondják, még senki nem köhögött vissza, alulról szagolt ibolyát: nem jött vissza úgy isten igazából (leszakadt karú zombiként se), vagy fotózta le lógó belekkel, kifakadt aggyal a túlvilágot, hogy hiteles információkat közöljön a kiszakadt lélek hogyan s továbbjáról. még nincs biztonságos kapcsolat, sem a mennyel, sem a pokollal.
van-nincs, teljesen mindegy: nekem bizonyosan jobb itt – legalábbis remélem. (csend van és nyugalom, így képzelem)
fájdalmas-e a halál pillanata? (majd megtudod, és rögtön el is felejted) a haláltusám élményét még az élő felem hordozza, így erről megint csak nem tudok számodra kielégítő információval szolgálni. a holt felem élőbb (a google docs rám erőltetné: felemelőbb – és talán hagynom kéne), mint az élő valaha is volt.
milyen volt az élet? mondhatom: küzdelmes. örök harc a korlátokkal, anyagi, és emberi (jellemi) értelemben.
most megint be kell, hogy hunyjam a szemem, mondogatnom kell még magamnak, hogy: már nem élek, én már nem élek, ez már nem élet, – azért hogy halotti szkriptemben amennyire ez lehetséges hiteles maradjak.
van valami megnyugtató ebben a hűvös mantrában: levethetem azt a rút köntöst amit rám akaratomon kívül szabtak. itt már nem kell a képmutatás zubbonyát magamra öltenem, itt már nincs szükség a társadalmi normáknak nevezett kusza szabályok, kényszerek betartására, itt pőrén, materiális béklyók nélkül végre igazán szabadon lehetek, mondhatni: lebegek. (igaz míg éltem sem voltam egy szabálykövető, és ami a szívemen…, az naplómban, és költeményeimben).
szeretem a holtakat: tanítanak. míg éltem, többet kaptam tőlük mint bármely élőtől (kis túlzással, mert akad kivétel). a megboldogultak közül (most döbbenek rá mennyire kedves, és kifejező ez a szó) néhányat had említsek: márai sándor, reményik sándor, babits mihály, fenyő lászló, török sophie, weöres sándor van ebben valami édesen-kesernyés fricska is, utóíz az élők felé (abban, hogy a holtak többet nyújtanak).
ezért is gondolom úgy, hogy amit én adok, az most nyer(he)t értéket. mert eddig nem tudtál magadra venni, mert túl elfoglalt voltál, vagy csak felületes, vagy elfogadni: mert ráadásként irigy is, vagy az értékrended más: még nem nemesedett a kellő szintre – ne szívd mellre, mindegy: szívd. tehát lelkedet, még egy kis időre a pincében kell tartani. aki pedig életemben megvetett, lenézett, annak halálomból sem adhatok sokkal többet, csak lelkének némi megnyugvást: nyugi lelépett a fickó, – végre.
kell a halál, hogy úgy nézzhess rám, hogy már nem jelentek számodra veszélyt, konkurenciát. a halott felé pedig épeszű ember már nem könyököl, mert nincs értelme, és amúgy is: kontraproduktív.
mit adok, mit adhatok most neked? némi életbölcseletet, tapasztalatot, lelki támaszt a nehezebb napokra, és egy társat aki ott lesz majd veled (ha akarod, ha hagyod) írásaimban, fotográfiámban, zen… (és itt csönget az auchanos fickó, ezt most még beengedem… a két üveg akciós, díszdobozos chivas regal kíséretében) …tehát zenémben, feltéve ha sikerül befejezem azt még a „rendes” exit előtt.
mitől lesz rendes az exit? ha elaludtam csendben: az nektek „jó”, legalábbis úgy hiszem könnyebb. ha más „kifinomultabb” eszközhöz kellett folyamodnom az némileg nehezebb (esetleg: fúj, az undibb), azért pedig szíves elnézést kérek – de tényleg (szivacs, felmosószer és vödör akad a mosogató alatt). a mentősök vérprofik ebben.
onnan fogod tudni, hogy halálom már végérvényű, ha ezen szkriptet automatikusra állított posztban (kb. egy hónap social inactivity után) újra olvasod (ó, te modern világ: közösségi végrendelet), és rendelkezésem az alábbiakban további instrukciókkal is tűzdelt lesz. (vagyis kívánságként itt áll majd: mit kíván, akit – talán – magyar nemzett, az itt maradt hagyatékkal belinkelve). (naplóm, költeményeim, fotóim, zeneszerzeményeim tekintetében.)
nem vagyok én cigánycsászár
nem vagyok én cigánycsászár, ne is emeljetek oszló tetememnek – sivakasi gold – gránit palotát. távol álljon tőlem mindennemű fényűzés levegővételen innen és azon túl: lelkem nyugvásának épp elég, ha elszórjátok hamvaim valahol a szerény duna partján... s ha akad köztetek olyan, akit gyakran szólít külhonba az út, és poggyászába külön költség nélkül belefér törékeny urnám, és így vagy úgy terhére sem vagyok, akkor hintsen el inkább, óceánnak szelíd, még – emberi lábnyommal – nem szennyezett csillogó, hullámok vetette ágyán. 0327 2022 l’amb.
emlékezvén szegény megözvegyült sommerné szagos alfelére
/érzem, ebből még egyszer – pajzán – költemény (k)erekedik.../ a kujon balassinak anno, hogy oda dörgölődjön a zaftosabb’, meleg combok között gyárilag abált sós falathoz, pruszlikot, és pendelyt kellett hántania „gyanútlan” áldozatáról. ma, a drasztikus nylon zsugorodás korszakában, (amiért vélhetőleg az automata mosogép, és a nem gondosan kiválasztott magas vízhőfok, esetleg a silány mosópor okolható) már nem lenne mit lerántani. – tavasz-nyár időben –, csak vadóc, kielégítetlen nyelvét kell gyűszűnyire kiöltenie az önként áldozat felé…, s ízlelőbimbója hegyén nyomban ott „harap" a: p..a buja illatú mezőkön sem köll’ fölösleg’ űzni a fránya vadat… amúgy is sok otta’ alattomos kullancs, a kukkoló egerészölyv, meg a tehénszar. pedig, be izgalmas is megdolgozni azért a fanyar húsért, amit ma mindenki – ha kéri, ha nem: szemére(mére) – szinte vény nélkül kap (apróbbik lyukkal, beleértve az ötujjas kesztyűvel). de ki mondaná, akárhol is, hogy: kérem ne, nincs ínyemre az étek! fedd el tüstént bájodat! 0324 2022 írta: l’amb.
édes
„adja” ez a kép. látom instán instant: tomporos hétköznapjaidat, de szabad legyen szólnom: – mindent nem takar a filter – fika csüng az orrodból, édes… 0322 2022 l’amb.
porcomra írom…
a konyhakredenc ajtaja mögött, három hantban fekszik egymáson, némán a csont: kétszáz bloomos, légmentes pakkokban, marha nagy tisztaságú kötőszövetből kivont kollagén isten, ha lenne fav’ imám, vagy hitem, kocsonyás állagodba belefőzném e két szót: zselatinom, teremtőm! s talán még hogy: áldott legyen feltalálód keze, Te, irreverzibilis hidrolízis! – a kutya sem értené, hát még egy ellenérdekben elszürkült hályog, ovos, ki rád rivallna, vagy csak orra alatt motyogná: placebo! 1118 2021 l’ambrus
betörném, ha hagyná…
néha vagdalódzik a lelkem, s van hogy türelmetlenségében rúgkapál. ingerlékeny, a környezeti hatásokra. csitítsd! – int a neuronok hada, de a jellem még kissé tétova, keresi mi a „jó” megoldás. 1111 2021 l’ambrus
tükörtánc
vihart kavarok a keserűség tükrébe: fuvallattal oszlatom szét a koffein habot. porcelán szemében alakot ölt egy sóhajtó fekete száj: szuggerálom, hogy mondjon valamit, de csak remeg előttem, némán. ma sok volt bennem a harag: sok „ízből” haraptam, de elég egy hosszú fekete csók: mely nyelvemen körbeúszik, s eloszlanak a problémák. /tükörtánc/ 1111 2021 l’ambrus
szilunak
én nem hiszem azt, hogy TE nácinak születtél, de a nyelved motoros, – amivel a kultúrát vágod –, vad. Hé! ke(d)vesebb is lehetnél, ott, „fent"! a te ízlésed: egy. a másé: kettő. látom, így formáltok: – minő a (f)uraságok egymást helyzetbe hozák’... – melyik here ül a lovon, annak szava stíl, s az amelyik hátat csutakol azé: a szar. most szitkod épp a „partiba" vágod és aztán? /tetszen úgy, vagy akár se..., szilu, mondod-é, ez biza kukázandó – nyolcvan százalék?!/ – mi a f. ütött beléd? 1108 2021 l’ambrus
mi ez, ha nem függőség?
beléd akarok lépni, belédhatolni. a beviteli meződön keresztül, de te csak szórakozol velem, mint szűz lány a szívószállal; és kegyetlen is vagy, mert le sem szarod az eszkalálódó elvonási tünetem. továbbá, az oldal kényszerített újratöltése is egy kudarc, mert csak erényövet villantasz felém: „erősítsd meg az adataidat az insta alkalmazással, hogy visszatérhess fiókodba!” – vissza a vaginába! ugyanakkor, kegyes is vagy hozzám, mert ihletet adsz..., arra, hogyan alázzalak. – te ribanc! 1105 2021 l’ambrus
rusvai-rusvai
rusvai-rusvai: „az oltatlanok általában kevéssé tájékozott, alacsonyan képzett emberek, és bizalmatlanok…" – úgy. adódik, hogy az oltottak bölcsek, s magasan kvalifikált genderek, kivéve aki a bizalomba belehalt, s eltitkoltatott. rusvai-rusvai: „mindenkinek fertőződni kell, lassan ráereszteni a vírust a lakosságra, – köhögöd – s így lesz majd nyájimmunitás..." rusvai-rusvai, bánhatod: hogy anyád mielőtt megszült, nem volt traktoros..., most nem lennék rád ennyire immunis, vagy rímbe rágva: zabos. kezedben ockham borotvája: hülyé’ vagy, vagy hülyé’? – borotválkozz. 1102 2021 l’ambrus
galina
táncolj, vonagolj, rázd a dagadt segged galina. élvezd ki az utolsó perceket! én csak alulról – a bőség asztala alól –, gúnnyal figyellek. mit kívánjak? ha a falábak törnek, súlyod alatt a világ megremeg. 1102 2021 l’ambrus
broadcast
csattog a szomszéd feneke, most épp nyög. derekasan megdolgozzák, úgy hiszem. – panelos, betelefonálós, találgatós. – a broadcastnak vége: behúzzák az antennát, betolják az ágyfiókot. 1102 2021 l’ambrus
boldogságos percek a tweetek mezején
igyál rengeteg vizet, legyen miből zokognod... vidéki nagymamám szerint azért crossfitezek, hogy minél több baracklekvárt legyek képes hazatalicskázni péééstre’. flexem épp, hogy ferigáll – az aranyéletből – jobbra púzott tinderen, s még rá is ért, s képzeld írt... – én nem tudom, de – meg akar dugni, úgy hiszem. szerencsétlen állapot: amikor nem ugyanaz az ember vagy, mint egy perccel ezelőtt, mert szégyenedben alaposan megváltoztál s a kicsi screen odaköpi: (visszavontál egy üzenetet, megint) tudd, az fbook’ figyeli minden szívbillentyű leütésed. aj-aj, ez a nagyon privát, ez a nagyon titkos – prémium lelki vergődés: pinavilág! és ha egy kurv@ bevallja, hogy: kurva? – ezt miért nem kukacoztad ki? – csúnyán beszélek, szkeptikus gúnyos geci (is) vagyok, – és még ateista is, hogy az isten b*szna meg (engem) a sátán, vagy a demeter hátán. ide jutottunk, feleim. – látjátok szümtükhel? a vodkásfülű nyúl, miért nyúl? hahh! kísért’ a fiókba: – „és ím felboncolám én a körülöttem lévő puha „pan flag”-es emberhuzatot. látod? – szép. (milyen legyen ady? – hát piros!) erőszakom jellemebben: sex, drugs n' business management... – ezt is felverte a dudva. jól hangzik, hogy: eat pasta & run fasta', de sajna egyik nem szarja a másikat. 1102 2021 l’ambrus
pas de Bourrée
/egy holland balerina bűze/ listám. szeretném pénzzé tenni: „stinky” titokzoknim, a kihalászott szennyest a ruhakosárból. a menzeszt látott spermafoltosat: a telt-rózsaszín punci illatú tangám, s a levedlett szétgyúrt sneakerem. a műszálas, izzadt stift-zsíros dresszem, mely testemre tapad, s bolyhos: kinyúlt nyakú dresszen-cián, s a feslett gumist, mely élvezettel markolja szilikonmellem, s a szexjelenetben leszaggatott harisnyám... szagrajongóm! fétisbolondom! remélem, ez megér neked egy bourréet: (szólj, ha még kell, hogy „érleljem”) na és hetvenötezer fontot? – meg (hát)! „mooi” balerinám... – 0902 2021 L’ambrus
zárás
a zsák behegesztett hullája, befelé mosolyog: ne dobd rám a rózsát, ne szórd rám a földet! ne hullass testemre önáztató könnyet! az ki tőlem eddig látványt kapott, más párkányhoz kell hogy álljon: a költő fekete tóba hajította tollát, s felitta komor tinta-szavát a tiltakozás: önvád, ha lenyúlsz felém, homályba tűnő arccal, tudd, nem akarok visszatérni, – kezed is eltaszítom –, mert jobb nekem itt, ahol a leírhatatlan marasztal. 0830 2021 l’ambrus
flammarion
urániámra, édes hölgy! hadd cserzem ki válladnak bőrét, kopásálló fedlapnak. – ok. 1029 2021 l'ambrus
gendering
egy női szellem rím gyanakvón a földi tükörbe tekint: csinos vagyok, de lelkem rút testet költött: vágyam tesztoszteron, dús mint a cappuccino habja, mely a gőztől fehéren bugyog, lágy idom, ha lép előttem, utána vágyakozva fordulok. mondd hát édes, ilyen-é az isteni gondviselés: mikor a nő kívül tűsarkút koptat, de p(r)ofán belül – s remingtonnal csorbult önképén borostát kerget? tisztulj kép! el innen, fel a kibélelt netre, fel a menny.be! az oldal döcögve stíluslapot ölt, – a sávszélesség szar: s már tudja, érzi a bőrén, hogy mit jelent az elvárt társadalmi nem, a „lö zsender” fogalma: tarisznyád bikkfa? ügyelj, bimbajad ne fakadjon tejbe! / Angelo jön, és a Herceg – (kardot rántanak) majd egy jót szeretkeznek. / 0802 2021 l’ambrus
(ó, magyar!) – márai-siralom
nem elég, hogy a rendszer kitaszított, de még ez a ku... „bandi” is belém rúg egy „nagyot”: azt köhögi: „középszerű író” (vagyok) az lettem volna? valóban..., díjam is ezért csak: posztumusz! kell, hogy magyarázzam? ó, az a sok jellem, ami – telen – exitem után, sírom felett elmélkednek. csak tudnám minek: dadog-fecseg mind, a kéretlen. – nekik szánom: ha rövid a tollad, toldd meg egy interjúval. 0622 2021 L’ambrus
meg különben is, (mi lesz így belőled…)
hadakozás a muszájjal, amikor nem akarod, de a tudat azt diktálja, hogy szükséges pedig te valami teljesen mást csinálnál. aztán jön az a bizonyos hang, hogy lófasz sem lesz így belőled. na és mi van, ha az a hang kurvára téved? 0504 2021 L’ambrus
megcsalt!
megcsalt! az ő hibája, rohadjon meg... megcsalt, az én hibám is, igy kellett lennie... megcsalt, mondjuk én is őt – szerencsére. megcsalt, de megbocsájtok, akkor most oda az önbecsülésem? megcsalt, én ebbe belehalok! – dehogy. megcsalt, vége, na, végre! 0411 2021 L'ambrus
Száz ok, hogy miért szeretlek
ím „száz ok, hogy miért szeretlek”, az is száz, hogy miért nem: te bölcselő! itt fuldokolsz, mint aki dolga végeztével leköszön, „zseni”, – az – és hamvában hentereg, komplett? dehogy, csak egy konzervdoboz: felfeszítette fedelét a szélfútta, onnan vonyít a lelke, és ha a nap néha beköszön: kegyesen árnyékvállat von köré ritka látogató, – no és mit lát? a sok szilánk, ami árnyként a „fényre” szökik..., jobb volna bent hagyni. – de a vihar: ami erővel taszít, bordát tör, üldöz, uszít illeszkedj: bírsz? – te barom! azt ugye nem kérdi. Xantippe! – hallod? odakint mennydörög, és minden könnyét felkortyolom, – néha már a kutya is ide vizel...: fedelem sincs, sem hitem! száz ok, amiért szeretlek? megannyi amiért gyűlöllek! cseppenként kortyolom fel mérged, te bolond...: érdem, vagy büntetés itt levegőt venned? – csak egy okot mondj, hogy miért ne öljelek meg. 0312 2021 L’ambrus
Bepusziltuk
bepusziltuk ezt a bort, előtte a puncit; jó volt. mind a kettő, testes, kissé fanyar-édes: áfonyás a fekete kosztüm az oka mindennek. 0312 2021 L’ambrus