12 lépcsőfok

/ Egy leventelány, élő-naplójából /

Csend volt..., csak 
a szemek sikoltottak,
és a rettegés figyelt 
halálba révedő gondolataival: 
hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek.

Ősz volt – de nekik fagyos tél,
mostantól... örökké.

12 lépcsőfok:
amin csupaszra vedli
ember, gyermek, várandós anya –
nő és férfi minden álmát,
a halál újvidéki Duna partján – 
a vidámság „szabad-strandján”:
meztelen, dermedt lábujjak 
görcsösen mártózva keresik helyüket, 
az örökségként itthagyott
vértócsákban...

A madarak is elnémulnak:

A rideg-betontömbök, a
csúszós-talpak remegő
redőibe, kétségbeesetten 
kapaszkodnak – hiába,
a játéktábla ím kihajtva:
ifjú SS-farkasok kedvére,
csúful, a bábuk felrakva: mint
élő teríték, az élettelen asztalra...

Sortűz... – a madarak megindulnak...

Lépcsőkről,
mint rongybabák, úgy hullanak:
könnyed lélek-dominóként
omolva-dőlnek – újra meg újra –
feketén-fehéren-sárgán – s
a színek már összemosódva,
a csonthideg, mocskosan-tiszta – 
vérvörös selymű Dunába – simulnak.

Mögöttük, 
mi volt: 
összerogyott.
Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta...
Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak.

... és ím Itt  hever, amit az 
emlékeinkben-élők hagytak hátra
magukból: a lélekben-holtaknak,
túlélőknek, unokáknak...

...és apró levente lábak indulnak,
fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban
míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín
s futnak életükért: lelkükért küzdenek:
lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban:
és reménykednek...

...és leszámolnak magukban
mind a 12 lépcsőfokkal;
amíg a vérben-üvöltő beton repedések
szívükből is kivájnak, –
minden egyes nesztelen lépésre, – 
mit emlékeikben felidéznek,
egy szeletet, amit a szétfoszló 
hitükből: a hullámsírba hajítanak...

...és – ma már hangosan – számolnak:

Egy...
Kettő... 
Három...
Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. 
tíz, tizenegy...
Tizenkettő!
Tizenkettő!
Tizenkettő....

– – –
...és a számolást, míg élnek – 
életük végéig – újra kezdik...

1019
2020
L'ambrus

Dementorok egy fénysztrádán

Lógnak a fejek: – szinte
már élettelenek.
Test is merev – mozdulatlan.
Csak a fény, csak a 
mágikus fény ami
dereng: a kiégett 
szemekben pulzál.

Egy apró – villódzó
fényforrás: egy sunyi
álcázott fehér-dementor,
mi a halott-arcokba
csókol, kegyetlen: s kiszívja 
belőlük, utolsó-cseppig
a lélek-kedvet.

E rezzenéstelen
percben,
valami mégis,
mégis csak zihál,
Egy fel-le lüktető
ideges mozgás, 
amire a szemlélő 
felfigyel...

A dermedtre 
szívott tetemekben, 
a hüvelykujjak, azok,
amik dolgoznak,
levegőért kapkodnak: 
ezredmásodpercenként 
lökdösik az üres-teret, –
bűvölő kép-fűzérként, 
szórják fáradt szemekbe 
a zavaró jelet.

És mi mind…,
külön fénysztrádákon rohanunk, –
test nélkül, érzelmek nélkül, –
igazi kapcsolatok nélkül
ahol a szem, és az ujj,
szüntelen szalad: – 
lüktet a semmibe 
bámulva az átkozottak 
tekintetébe, melyek
egymástól bennünket 
elvakítanak.

– – – – – – –

Teremtőm! 
Vedd el,
vedd el tőlünk 
az elidegenítő ujjakat!
1016
2020
L'ambrus

A Fortnite, ellustult lovagjai …

(XXI. századi jelenségek)
A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely
lényegében anyátlan,
vértezi fel magát, – 
a szintén anyátlan,
Z-generáció: a 
még-apróbb-sereg:
A jövő reménysége!

Lázasan fejlesztik, –
elsősorban szellemi
mintsem testi –
képességeiket: – 
feszegetik
pofonos határaikat...
begyűjtik a 
boom-bow
tűz-erejét,
elhappolják a  
dob-pisztolyt, 
és a budiból 
kimentett grappler-el…
hadonásznak.

A kiképzés sem 
holmi spártai-szigorú
szemléletben zajlik,
egymást, nem is 
gyilkolják valós-halomba,
vér is csak maximum az
ujjuk konzolhoz nőtt 
hegyéből ha serken-buggyan - 
ilyenkor persze kiáltanak: –
Anya! Vérzik az ujjam!

Ők a korhoz, s koruk
szelleméhez híven 
áldoznak a modern 
hadviselésnek: mert
ők, az Epic-vitézek!
Fortnite-on - s társain
edződnek.
(Éjjel)-nappal... –
night & day
Alva-s ébren:
alvadt vérben.

S a kiképzés 
Oly sikeres - hogy  az, 
valami döbbenetes...
Maguktól vonulnak, 
önként! öldöklő 
virt-csatákba!
Fittyet hányva
a rémes 
következményeknek:
hogy másnap
dög-fáradtan 
zombiként zuhannak
az iskola padjába. -
Bár igaz, oda, nem maguktól
mennek, – viszik őket, a gonoszok – 
erőszakkal!

Szüleikkel nem
kommunikálnak;
a diskurzust leredukálták  
néhány egyszerű 
szóra: igen, nem, aha, ok! -
ugyanis megtanulták,
hogy így könnyebb 
lesz a kötődés bontása: 
a szülői háztól 
való  elszakadás,
az önállósodás – és talán
az önmegvalósítás...
Csak ha nagy a baj, 
akkor fejezik ki magukat,
a szavaknál – némileg – kifejezőbb,–
összetett egységekben,
szűk mondatokban:
– Anya! Hoznál valamit enni-inni? 
Éhes-szomjas vagyok!
Épp egy fontos csatában vagyok....
S jön a válasz:
– Én is fiam, én is...
1016
2020
L'ambrus

Újmagyar László siralom

/ ostor-vers /

Ó sebeim, 
Ó gennyedző sebeim! 
Gyógyuljatok!

Ím a
Magyar-hon:
hol a kétélű
náci-bicska
ott lapul – ha 
kell ha nem –
a „fejekben”
hol szegfűt 
szagol a narancs
s narancsot 
zabál a húsevő
hol házasodik
bal a jobbal
s hol vér vegyül 
a narancsokkal,
hol csak siralom
a lét, anya nélkül,
árvaházi, sok-csillagos 
tápon sárgul-kékül:
tengve-leng – földjén
a magyar...

Ó, mi magyarok, 
Ó mily anyátlanok!
múltunk s jövőnk?
büszkén lobogtassátok:
szakadunk, összemegyünk
kesergünk, széthúzunk
szétszéledünk, s 
szégyenükben – 
vagy a gőgben?
elsüllyedünk...

Történelmünk?
csak halotti szó-beszéd… –
Ómagyar Mária!
véres kardunk? 
ha volt is hát 
lecseréltük!
Új Magyarra: puha
élű alumíniumra...
s porba sírjuk – 
most sötét filccel
bánatunk: 

panaszkodunk
mikor ki bántott
s merre rángatott
és ejj, mennyi rossz 
történhet még velünk!
újabb ezer év után, – 
ha túléljük… –
tán feledni volna jobb, s 
a jövőbe tekinteni...

Ó sebeim, 
Ó gennyedző sebeim! –
Határaim! Hegyeim!
Gyógyuljatok!

Mert kitűnni a gazból csak úgy lehet,
ha gazabb vagy bármelyiknél,
de ha ez nem megy: hát –
légy erősebb, és
kaszáld le az egész rétet!

Ó sebeim, 
Ó – bűztől – tátongó sebeim!
Gyógyuljatok!
1015
2020
L’ambrus

Nagytakarítás

Mennyi szemét...
mennyi lom! mit életemben 
jónak véltem felhalmoznom,
s mi így vagy úgy: teherként, –
ágas-bogas bogáncsként,
rám akaszkodott...

Mennyi ember!
mennyi „barát”, – gardróbnyi nyűtt kabát:
lám mennyi, akit annak hittem, s nem viseltem
csak viseletlen: rejtekéből vicsorít rám, – 
bajtól meg nem óv csak: 
feddni-döfni kész: a pillanatra vár...

Itt az idő: ki a lommal komám!
Pokolba az akaszkodó piszokkal: – elő a porolóval!
csak az maradhat, ami tiszta!
Rendre rúg a lelkem: söprés van!
Tűnés! Pucolás: itt a nagytakarítás!

1014
2020
L’ambrus

Barack

/ Ejj, a szépség kopó-érték.../

Kopasz-barack, fején
a szőrt tapogatja,
és ekképp danol maga elé:

"Ejj, a szépség kopó-érték,
A szépség... csak kevélység!
Be mulandó mérték!
Mint a csizma,
mint a csizma:
hétmérföldes lépték!" –

Majd így folytaja:

"Ha már elmúlt, hát elmúlt,
üsse meg kavics!
Ne mímeljed hát erővel,
Mert a nótád hamis!" – 

Eközben:

egy felívelő karmozdulattal, ez a barack, 
fölhágott a zengő-fő ritkás tetejére,
és a lifegő, gyér-gyökerű, 
szélkóc-hajszálait, ujjainak zsíros begyével, –
a fényes, parizer-mező, szemre átlózott közepébe: –
nagy gondosan irányba igazgatta...

(És ím a fabulánk, itt ért véget oly váratlan, és oly hirtelen ahogyan az keletkezett...)

1008
2020
L'ambrus

Itt, a jelenemben…

„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem...,
csak meredt maga elé csendesen.

„Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt:
csak sóhajtott kedvtelen.

„Jelenem! Ó, én jelenem!
Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem...,

És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön,
már a múltban tudtam, hogy

Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz!
itt a jelenemben: a jövőmben.
1006
2020
L’ambrus

Zötykölődünk… (ide-oda)

Kelenföld. Tömeg.
A vonat, lassan begurul... –
Én is...
Felszállnak... – utasok:
Megkezdődik. Honfoglalás:
Ki ül le, s ki marad állva?
Örök játszma (ez). – örök játszma.

Én büszkén bele-feszülök
A kék-sárga huzatba:
„Szűk” hazám határaiba.
Figyelem, hogy ki nyer ma.
Lám, nekem, van helyem!
Lábaim, kezeim, s gondolataim:
Keresztben! Mindenem: Elképzelt 
Határaim alá húzom.

Szűk vagyok: összementem.
Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de
Szinte rám ülnek... a gondok is.
A vállam sem lóg ki, s
Levegőt sem veszek. Mégis... mégis,
Belém bök egy-egy 
Nyugati - vagy kínai? - válltáska,
Egy másik váll, egy izzadt hónalj
Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat...

Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta...
Időtlen-idők óta.
1006
2020
L’ambrus

Apám

( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…

Látod-e apám? – míg árnyvilágból
szellemként átlebegsz, – hogy
mivé lett fiad?

Költő lett…,
kinek gyermekkorában
lelkét kiittad, s szívéből
a keser tintát kifacsartad.

Most, a döntés kapujában állok:
Balra előttem feledés, míg
jobbra a szépítés fája hívogat.
Mondd, – a kedvedért –
mely termésébe harapjak?

Feledjem-e a lelki kínokat
rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy
fessek selyem fátylat ördögi arcodra,
hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, –
mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak,
csak egy rossz álom lett volna: 

Az volt. Csak egy rossz álom...

És most, hogy árnyvilágból
szellemként előttem átlebegsz, – 
mert életre keltelek
látod-e már apám... 
hogy mivé lett fiad?

Költő lett!
kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s
szívéből a keser tintát kifacsartad:
Elhangzott... emlékszel?
Nem vagy az apám! és én
nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad...

Lám-lám...
Newton, mégiscsak tévedett:
a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült –
s nem a gyökér lábára esett...
1003
2020
L'ambrus

Maholnap

Ma elrohant mellettem
az ifjúság, fiúk-lányok: –
rám se néztek, csak
felhőtlen nevettek...

Ma-holnap elfut mellettük
a boldogság, fiúk-lányok: –
rájuk sem néznek, és mellettük,
épp ugyanúgy: jóízűn nevetnek...
– – –
Míg az öreg lelkekben,
megmoccan a bolondság: és
fellobban az irigység.
1002
2020
L’ambrus

Boráldás


(Asszisztált reprodukció)

/Repróversek – VII./

Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.

A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!

A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”

A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.

Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.

Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?

Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.

Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…

Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.

De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!

0802
2020
L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó

Ezüst borosták

Ezüst borosták
/ Őszi hajtásaim /

Ezüst borosták, ti őszi hajtásaim – 
Ezüstszál, vén nyírfaerdők!
Miért árulkodtok? 
Hisz lelkem ábrázatát,
hűen, visszaadni nem tudjátok!

Mint pletykás vénasszonyok
súgtok-búgtok a padon, 
s terpeszkedtek egyre többen
harsányan az államon.

Gúny ez a köpeny! 
Vén zubbony! – A tűzbe hajítanám!
Elmúlás szabója szőtte, s 
biz én ledobnám! – ha tudnám! 

Tisztára mosva, 
újabbra cserélném: 
egy tágasabb, lég szőtte
darabra, mi lelkemet mint kinőtt ing, 
fulladásig nem fojtogatja. 

– – – – – –

Csak a halál, és a születés
ki itt új ruhába öltöztet…:

Forró vaskályhába hajítom hát magamat! 
Megültem már saját gyomromat, – megtömöm!
egyen most a kályha: húsomból-omló
feketeszén darabokat!
0614
2020
L’ambrus

Csészéből kelünk majd útra

(Asszisztált reprodukció) 
(Repró versek – V.)

Úgy gondolunk rátok, mint 
meg nem született gyermekeinkre.
És mily igaz, hisz azok vagytok:
De pont egy csészében?

Tizenketten várjátok hogy –
ezúttal közvetve – Isten SOTE-és keze 
közületek válasszon majd kedvére.
De vajon, melyiket?

A bajnokesélyes atlétát? 
Ki vágtatva zúz le gátakat, 
s élete eredménye majd
hogy néhány sport lexikonban,
megkopott érmek tompa fényében 
díszeleg majd, egy kinőtt szoba poros szegletében? – 
A hideg falon lógva, vagy épp egy magányos vitrinben?

Netán, a lírai szívvel megáldott, 
igaz-szavú, de egyebe sincs költőt? 
Kit életében: Na mondd! ki olvas? ki ismer?

Esetleg a hazáját elhagyó,
jobb sorsot s életet remélő emigrálót: 
az örökké hontalan kalandra vágyót?
Ki szüntelen reméli – vesztére – 
hogy valahol másutt, majd megnyugvásra, 
tengernyi boldogságra, – mint valami 
örökké termő fára – lel?

(A fodrászt, a szobrászt, a vízvezeték szerelőt?)

Inkább a lélegző-világot kizáró monitor-fény zabálót? Igéző 
ernyőbe vakon bámulót: informatikust?
Az legyen sorsod? drága gyermekem!? 
Muzsikus? ne adj Isten politikus? 
ki mindenki szitokja, téveszmék árulója,
s egyben megvetett lelki koldus?

Legyen világokat megmentő Zöldbéke aktivista,
vagy ki bőrét önként s dalolva 
emberi mivoltát levedlő –
csatába vívni, s – vinni lelkét erőszakba–
parancsszóra ölni kész „hős” katona?

Esetleg adjunk esélyt, egy új, 
tettre kész életnek: tudós-orvosnak,
ki nem mellesleg, épp véletlen: embriológus? 
Ki pillanatnyi tudása legjavából 
választ majd ki random
egy hozzád hasonlót: életre-halálra...

Melyiknek adnál esélyt, 
ha egy törékeny csészében előtted, –
még meg nem született, – ki nem forrott 
parányi életek hevernének
tizenketten, apró sejtként, 
küllemben szinte klónként,
egyformán várnák az elkerülhetetlent:
tucat-sorsukat: a kiválasztást, 
életnyi szenvedést, 
megannyi megpróbáltatást,
megaláztatást s tán olykor-olykor némi örömöt, –
villámként belénk vágó, hirtelen illanó boldogságot,
majd az elkerülhetetlen pusztulást!?

Melyiket ítélnéd előbb, vagy utóbb: sorsára,
   (halálra)?

Azt hiszem, önzőn, bármelyiket...

Lélekmentő

Ím hát, lelkemet kimenekítem
Földi létnek fogságából:
Testnek halandó börtönéből
Kitépem, - elétek étekként - 
Papírra vetem;

Ha éhes szemeitekkel
Tépitek majd széjjel,
Villámként villanjon - 
Fájdalma pengeként hasítson
Milliónyi tudatba,

Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott,
Álmából most sebes üstökösként kéljen
Sarjadjon, pördüljön, -
Megannyi alakban - s lobbanjon
Vad tüzes táncba!

Ékes hangja, sohase csituljon,
Verdessen ajkakon fenséges sólyomként
Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya.

L'ambrus
0926
2020

Átfordultam – a négyes tükörszámon

/Négynapos prevízió/

Van az a kor – hidd el, eljön –,
egyszer csak utolér, 
és a tudat, mi oly alattomosan 
támad s vág hátba, 
hogy attól hirtelen röpképtelenné válsz,
mint a nyesett szárnyú vadruca, amit
háztájnál neveltek szaporításra.

Mert van az a kor – hallom, itt kopogtat –,<
amikor már
nem kell a színes lufifelhő, harsonás keringő, 
hogy méltón megünnepeld az áldott napot, melyen – 
akartad, vagy sem –
e világra megszülettél: anyaméhből
dolgos méhként kirajzottál.

És te? Most ahelyett, hogy átadnád magad
a felhőtlen örömnek,
csak fintorral félrehúzod szád csücsörét, s 
az orr majd fürgén követi:
sziszegsz-morogsz kígyónyelvvel, 
vén, bolhás kutyaként,
a  sokfény-szemű, díszes tortára – 
amit a kedves nagy figyelemmel, 
odaadással készített –, 
hogy neked örömet szerezzen vele.

Van az a kor, mikor csak ülsz, és 
üveges szemekkel bámulsz az édes 
csokoládérétegekre. Mosoly? 
Erőltetett: csupán a fény színmelegét élvezed.
És a torta, mi úgy terül el most előtted,
mint valami áthatolhatatlan,
kusza, lángoló< fekete talajú viaszerdő,
amit egy szuszra már aligha tudnál
elfújni: fekete prevízió – 
talán így többet kívánhatsz majd?

Van az a kor, amikor már
kelletlen csak annyit préselsz ki 
szűk reteszre zárt – 
édesre, melegre, hidegre, emberekre 
érzékeny – fogaid között:
Szuper! Köszönöm… Hát ezt is megértem...
Dió? Van benne? – Nincs? Akkor jó!
Fújjuk, együk, na,
gyorsan legyünk túl rajta.

0924
2020
L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó

Felszabdalt part

/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára /

Keszthelyi állomásról, léleképítő 
nyaralásból, 
szakadt vonat hátán, málhákkal s 
emlékben gazdagon, 
ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, 
de most, irány az otthon!

Búcsúznánk még tőled, hosszasan
gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – 
magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere,
hogy véges emlékkönyvünk lapjaira
nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással
jó-ízzel, feljegyezhessük!

Utolsó földízű lélegzetig,
várnánk még tőled: te balatoni táj, 
hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! 
kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe.

Innánk még, szemeinknek puha vásznába
csodáid, de bármennyire is szeretnénk
tekintetünk mohó sugarával 
tünékeny bőröd nap-csillanásait,
feszes felszíned pásztázni: Nem megy...

Mert közben,– valami durván elterel:
egyre erősebben viszket a szem! 
Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi
kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – 
pupillák csillogó falát,
hanem hogy viszket a tenyér is: 
Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – 
kusza, befurakodó, s bosszantó 
gondolat-szállal – mi 
felszántja sóvárgó figyelmem.

Dörzsöllek szem! Tisztulj kép!

Kutatlak te szűz, érintetlen 
vízparti csoda, egyre csak: reménytelen...
Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel,
mely elrejti bájod, – s megakasztja 
fodros hullámzó hab-fürtjeid
homok-vállaidra lágy omlásától – 
a köz, szerető szemei elől. 

Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés!

Szinte már undorral figyelem, 
ahogyan arcomba csap,
a jómódú, szemérmetlen-szemérem,
elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik:
Alighanem... a pénz-szolgái ezek:
ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom...
Politikus ugri-bugrisok, közéleti,
de közönséges közszereplők?
Csalók, ügyeskedők, tolvajok?
Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók...

Itt szellőztetik rongyaik, 
mossák tisztára vagyon-ittas kezük,
Lábuk bűzös rejtekét, 
benned áztatják: Ó magyar nép, 
te szép Balaton...

És tengerünk hűs nyelve,
mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, 
mint hűséges jó-szolga 
kutyaként nyaldossa, 
e nem-kívánt, tülekedő 
püspöki ránc-pőr-falatot.

És tűri azt is, 
hogy minden apró kincses-szegletét, –
ami a köznek kincse-kellene "vagyon",
eme éhes varangy-sereg, 
egymás közt, mit e szép parti szalag –
eredendőn osztatlan – terem: 
mint territoriális vad: – kedvére felossza!

Aprítja,
darabolja, 
elkeríti.
Birtokolja, uralja,
becsteleníti... 
És te!? jó magyar... Balaton, 
te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod...

– – – – 

Keszthelyi állomásról, 
léleképítő nyaralásból,
vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, 
ím megérkeztünk: kapzsiság! 
nálad otthon vagyunk!

0920
2020
L'ambrus.

Rossz szájízzel

Ismerős az érzés? Mikor csak adsz,
Mert természeted olyan: Adni készt.
De a viszonzás, mint valami rejtőzködő
Tengeri lény, pók-rákként, soklábbal
Megreked valahol az önző lény lelke mélyén?

Csak ha a hold arca épp úgy kerül 
Égbolt kék vásznára, akkor mászik elő
Páncélvedlés idejére, s csak percekre fedi fel
Árnyalattal némileg ha kedvesebb,
Puhább bőrét: pajzs nélküli belcsínyét.

Butaság! Hát miért is gondolod, hogy
Az önzetlenség mindig érző társra talál:
Különben is, miért is keresnéd azt
Padlásnak gőgös kiszögellésén, mikor az a
Lábbal taposott por arcán hever.

Hálátlánság! - hogy gyűlölöm neved!
Megannyiszor voltál màr
Nem kívánt társam életem során... és
Ha csak egy szikrával is többet adnál! - Élet!
Már olyvást tűnne: kényeztet a sors!

Lelkem szeretet-panírba forgatnám! :
Kisütném. Felszolgálnám. Egyétek!

L’Ambrus
2020
3008

Holt költők, ti feslő társaim

Mert élőkkel,
már alig, ha barátkozom...
Többnyire,
holt költők körét kutatom.
Bagoly-odvukba vackolok,
bennük sohasem csalódom:

Gondoskodnak rólam,
papírra vetett morzsáikkal táplálnak. 
Apró, fedett lélekfoszlányok ezek: –
elhullajtott kusza angyaltollak
Mennybéli örömön, földi-poklon, 
s időn átívelő kirakós darabjai,
melyet, ha nyitott elme sóhaja értőn, 
simogatva érint, azok
teljes egésszé rendeződnek, – 
szárnyalni kész: 
csodás röpképpé állnak össze!


Fájón, szívembe tőrként döfnek: 
Fenyő László – Hűségei.
Csakúgy, mint ártatlanul: Elítéltjei! 
Elmémben, mint éhes daráló 
acél pengéi elevenen forognak.
Sebzett lelkem: Reményik! hisz
erdélyi honba kapaszkodnak gyökereim:
Végvári Versek – romjain honolnak.
S ha a sírokon verses 
madárdalra hangolódnék: bú-űzőként
Lampérth dalos pacsirtáit hallgatom.

Jöjj! Ó jöjj! asszony a hűségben!
Ülj most mellém: Asszony a karosszékben!
Sophie! Most érted kiáltok! 
Ha ritka becses példányra, 
zizegő papírhölgyre, 
öntépőn-őszinte írott női lélek
társaságára vágyom: Téged szólítalak magamhoz!
Hívlak, s mondhatni 
felszarvazom veled 
Esztergomi otthonában – de nem ám a Bazilikában! – 
én jó Babitsom! - tán csak nem haragszik meg érte, 
ha kezeiről a nőt akit úgy szeretett, 
mint Csinszka Adyt, s szívéről őt is 
csak úgy kapva-lopott: Lelkét kiszívom, – s nem nyakát: 
asztalomra s majd ölembe, tenyerembe ültetem, 
szemmel gubancolom ki rejtett báját, 
kitárt lapokról betűit 
elmém lapjaira felcsapom.

És ha kezeimnek ügyébe akad 
egy-egy dedikált példány,
kés nem szabdalta szűz darab, – 
füzet, vagy bőrbe-bújtatott kötés,
mint sérülékeny madár lelket úgy tartom
tenyeremen grammnyi testüket
félvén, hogy durva kezem láthatatlan
pergő hámsejtjei beszennyezik, az érett,
Sárguló, törékeny fedlapot, s ha a sebző 
kéz ki nem tépte még: az előzék- és címlapot.

S az élben összenőtt belív
Rejtett tartalmait? 
Hogyan is fedhetem fel?
Ellen-élüknél fogva,
Mint pillangó szárnyait: két ujjal 
finoman szét-húzva, összezárt
fogaim kifent pengéivel filézem;
s mint valami perverz leskelődő: 
titokban kukkolom 
a testét lassan felfedő: líra-hölgyet.

Omló, kecses gerincét,
ujjaimnak láthatatlan
begyéből gyöngybe-szökkenő, zsíros enyvével,
Mint valami oszló, múmia tetemnek
balzsamozott testére, úgy 
nyomogatom vissza gondosan
a lefeslett kötés amorf szalagjait
Hasztalanul... – hisz úgy sem tapad!
Szinte már dacosan, reszketeg elmével
feszülök a műveletre:
Gondosan figyelve, irányítva ujjaim, 
hogy testükből, egy darab se vesszen!

S ha mégis, 
a feledésbe merülve
egy-egy csenevész
papír lehelet
mit már semmi sem készt maradni: 
odavész,
egy-egy élből, lapból kipattant
darab, 
mint elhullt családtagjaimért, a 
magyar költőkért, –
s nem a ripacsokért – vagy kreáltakért
könyv-cseppet hullatok majd.
Értük, értetek? igaz barátokért,
kik értéket hagytatok a világra:
előttetek, néma gyászba borulok.

L’Ambrus
2020
3008

Csak így bírom

 
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VI./

Mennyi könnycsepp fér el még
fájdalomnak ikermedrében?
Mennyit képes feltartóztatni
léleknek pillekönnyű gátja; míg az
nagy robajjal át nem szakítja
tükörbörtönét, és sós ízű
hordaléka el nem mossa
a szelíden dédelgetett álmokat?

Csak így bírom, 
csak így bírom 
még tartani a zúgó árat.

Csak így bírom,
így bírhatom,
nyugtatni a vágyat:

Ha most e két szót,  
mit szívemből úgy gyűlölök, 
magamból kiírom: fájdalom és bánat.

L’Ambrus
2020
2208

Lektor: Kalcsics Ildikó

Félhomályban

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VIII./

Jobb volt-e félhomályban, 
vakon tapogatóznunk,
lebegni tejszínű sav 
lélekmaró felszínén,
mintsem szembesülni a 
fájdalmas ténnyel, hogy 
ezúttal: nem sikerült?

Jobb-e most, 
hogy beleszaladtunk
a nagybetűs kegyetlen, 
de őszinte öklébe,
ami kiütéssel pontozta el
szemünkről a métely
ragályos kórját? – Nem tudom...

Elviselni azt, hogy a hír 
úgy hasított elménkbe
téren s időn keresztül, ahogyan
a meg nem született gyermekünk 
hangtalan könnyei fakadnak
felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak.

Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan 
a kétségbeesett akarat elfojtva 
jajveszékel sérült lelkünk romjain;
mikor az épphogy fejlődésnek indult, 
hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent 
apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél.

És könnyebb lesz-e majd – ezek után –
egymást a fájdalom tükrén keresztül
viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; 
amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, 
törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa
a puha tükör csillogó filmfelszínén
szinte azonnal mostoha, torkot szorító
könnygombóccá fakad.

L’Ambrus
2020
2208

Korrektor: Kalcsics Ildikó

Letaposott kert

/Íródott az index.hu emlékére – 
a távozó indexesek tiszteletére/

Napi rutinomból, 
szokáscsokromból
szakított ki egy szálat: 
letört végleg egy ismert ismeretlen.

Mert én minden reggelen 
egy különös írott kertben
időztem. 

Kapuja nyitott volt,
s mezőin a virágok
szabadon táncoltak:
parfümjeik szomjas
lelkekbe ivódtak.

Füvét nem nyírbálták,
s nem felügyelték parki gondozók.
Nem taposták, szennyezték
az oda nem tartozók.
Szabad volt, elvben független!

Csöppnyi esőemberek
táplálták-öntözték, 
gondozták szeretettel.

Szerettem...

Mert én minden reggelen 
akarva-akaratlan
idetévedtem: e vadvirágok buja,
különös kertjébe, hol a diverzitás
jegyében e csodakert
szeretett lakói – természetüknél fogva – 
szorgosan tették napi dolgukat; 
ápolták, színezték rutinom.

Árasztották milliónyi tudatba 
hamisítatlan illatuk:
színpompás tartalommal bűvöltek...
Elhivatottan, és őszintén, 
hittek küldetésükben: 
a függetlenségben...

És én vártam a reggelt,
a szabad percet, hogy
gépelhessem e kapu ablakába
újra a jól ismert varázsszót: index...

– – – – – – – –

De egy napon, míg a kertben gyanútlan
virágjaim illatoltam, megjelent egy 
sötét elefánt, s minden virágom
minden illata, minden színe,
s összes íze-zamata elillant:
egy csapásra odalett!

Hát nézz körül, jól nézd meg művedet:
így fest egy letaposott kert!

0731
2020
L'ambrus
Korrektor: Kalcsics Ildikó

Influ-immunitás

/ Amolyan influenszer ellenszer /
Influenszer, az leszel!
Nem tűzoltó, s nem katona, – komám! 
csak egy profitra éhes 
galléros vad-király: baboon, kurkász.

De mire te oly „nagy” leszel… 
én addigra mind-erre immunis. – biz ám!
Rád, s minden egyéb hordalékodra: 
csúcsra-járatott marketing-tápodra.

Ahh, árulkodón úgy lógsz itt előttem,
Akár a disznózsírral kikent csizma:
Sokadmagaddal nyikorogsz, a 
Zsúfra-púpra rakott pajtában.

Fényed: igazi, hamis-gyémánt,
melyről már a sokat próbált shoppingos is – 
kuponnal teli szájjal – ekképp kiállt: 
„Ho-hó, öcsém, megállj! Egy lépést se tovább!” – 
Engem te nem vezetsz meg! Nem versz át!

Hisz orromba csap mesterséged szaga
híg adaléka; fanyar parfümje 
karcol, – bárhová is fordulok,
torkomig kúszik e maróan-kéklő szag!

De jajj! 

A „Most, – hiszékeny balekom –
bármi (is) lehetsz!” és “A gyere,
megmutatjuk hogyan!”-ra, a „Vedd ezt ne azt!”-ra
az insta báj-moslékra megannyi
esztelen kattint, – reflexből – felel:

Feszes-face gyeplőből – ki azon nevelkedett 
a sok kis bodros, önként s bégve előtör, s ráharap! 
Hangosan csámcsog, ahogyan az éhbe sínylő disznó
visít tudattalan, veszetten – vadul röfög, s közben
Ösztönből rág csupaszra, tövig, csontig
bármit: nem nézi hogy fogai közé 
tulajdonképp mi is akad, be nem számít,
morzsolt abrak, pir-polenta, falja azt, 
mi épp terítéken van aznap.

És amit e virtuál-gazda ad, kínál – elejébe tolja, 
portékáját eszi mohón, s bízik benne, követi,
gazda neveli, s ő tartja virt-szolgasorban,
vágásig, – adat-kordában – tudatlan.

De legalább megeteti… Ó, de megám! 
hogy hízlalja, ó hogy tömi! s amaz meg 
hogy benyeli! hogy aztán a gazda, 
húsából észrevétlen tépjen majd, – kéjben-bőséggel, –
mint ki ezeréves böjtjéből épp most ébred...

És persze ösztönözni kell a jószágot!
Evésre, ívásra, pénzszórásra, rongyrázásra
Buzdítani cselekvésre, s láncolni észrevétlen függésbe : 
Kattints, lájkolj, ossz meg, oszt: pucsíts, nyeríts! – Deszeretem!

Biztat: Légy menő, légy trendi!
Nem számít más csak a külső;
a lájk s a „follow me” analízis: 
s a birkát birkamód persze követni, illik.

Mert hát a szopós bárány 
joggal vélheti: a nagy birkát, 
a kost vagy jerkét érdemes követni, 
mert arra gurul majd a finom falat, 
– és talán neki is juthat, egy darab, 
ha amaz nagy keggyel elvétve dob neki!

Influenszer, gyöngyöm!
Az leszel, ha nagy leszel... 
Értem, én… Valóban, szép mesterség, 
– amolyan igazi kétkezi. Csak hát
Értéket nem ad, – azt persze – nem közvetít.

Ó, de az már nem is divat errefelé! –
Ha csak az nem..., hogy –
az önsimító kéz, az Én-én-én, kamu embert, 
s kamu profilt széppé simogatja-gyúrja,

Báját, fineszes, feszes-fész fürdőruhában 
tárja eléd: – De hát mi mása is van annak? –
Felfedi: Lám, mi itt s így nyaralunk! 
Ohh... Be jó neked! Kedves, benyomás gazdám!

Ha úgy véled, meztelen nyájra, 
és bőséges nyálra van itt most szükség! 
„Hisz erre gerjed mindenki…“ – mondod
S ebben tán igazad is van, főleg

Ha azt lesed, hogy kinek mennyi is, 
és mekkora a jókora?
Kinek hogy feszül keble, 
s hogy ível tompora?

Míg lájkok hamis tükrében
díszelegsz derengve,
s fény-hajat fésülsz
mert már csak ez számít neked; 
ez maradt mi érced,
mi hajt s mi éltet:
a szuperfényes 
amoled ragyogás!

Csak én maradtam itt, – tisztelettel – 
mindezekre: s maradok továbbra s így 
– kérlek mondd ha már te is érted, és akkor  – 
már veled együtt lehetek, influ-immunis!

L’Ambrus
1507
2020

Most én olvaslak téged

Mohón fejted ki védelmező burkából,
mint zsenge, édesbe roppanó, 
zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, 
lábaid előtt heverő művemet.

Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, 
oly buzgósággal harapod-morzsolod, 
ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, 
és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó 
gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: 
villámgyors kijelződ tálcáján.

Vajon mit írt már megint? 
Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. 
Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, 
a mit-hogyan, s amit semmiképp! 
Ad-e nekünk ma, valami újat? 
Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel
tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat?

Születik-e érték, mely mint 
feketén csillogó kőarany-szirup
buzog fel földi hús-csont manifesztációjából;
míg az asztalán könyökölve, 
gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, 
egy csészényi fekete örvénybe 
bámul ő, a költő, lásd: 
ki épp merengve zuhan.

Rád gondolok…,
rád, ki most olvasol. – Igen, rád! 
De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! 
Bizony, hogy rád gondolok, 
olvasóm! barátom! –
Ha szólíthatlak így. – Na és arra, 
ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt.
Amit, most szinte észrevétlen,
a következő strófára terelek, figyeld:

Látod? Most már én olvaslak téged, 
most már nem bújhatsz el 
láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! 
Már te is nyitott vagy, előttem!
Érzed? Összekapcsolódtunk, 
kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül,
ismeretlenül: tudat alatt összeértünk.

Akartad,
vagy sem, 
de egy vékony, 
végeláthatatlannak tetsző szál, 
mely gubancolódva fonódik körénk, 
érzelmet kuszál s közvetít, most, 
közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva.

Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, 
és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, 
rideg szemcse pórusain keresztül. 
Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, 
zajban megrekedt utcák fullasztó 
szmog-köpenyén, és felkúszik az 
egyre csak magasabbra vágyó, 
oltalmat kínáló, lombok 
terebélyei között : betérsz hozzám...

Hát itt vagy. 
Most itt ülsz előttem. 
Isten hozott! – Így üdvözöllek. 
Nézz körül! – Invitállak
Itt lakom, fent a nyolcadikon... 
Én a kávém, egyébként 
cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan.
Te? Kérsz? – Így kínállak. 
Amúgy... nincs jobb dolgod, 
mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak!
Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak.
De most, ne kérdezz semmit, és 
ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd
ezt a megmagyarázhatatlan valamit, 
ezt a titokzatos kapcsolatot,
mely köztünk észrevétlen, 
kötelezettségek nélkül kötődött.
Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!

L’Ambrus
2020
2506

Jöttek királyok

Jöttek királyok,
s jöttek bolondok;
színes sipkájuk vállukra, 
ékes koronájuk porba hullott. 

Király s bolond egyre megy,
ha jön a gúny halál – arcukba nevet;
a koronából sipka,
s a királyból bolond lesz.

Bolond vagy te is, 
ha hiszel a királyban,
s bolondot látsz 
a sipkás bolondban:

Mert a végső felvonásban
egybeér e két szerep:
király s bolond ott – meglásd –
egyformán tetszeleg.

L’Ambrus
2020
2306

Korrektor: Kalcsics Ildikó