Rossz szájízzel

Ismerős az érzés? Mikor csak adsz,
Mert természeted olyan: Adni készt.
De a viszonzás, mint valami rejtőzködő
Tengeri lény, pók-rákként, soklábbal
Megreked valahol az önző lény lelke mélyén?

Csak ha a hold arca épp úgy kerül 
Égbolt kék vásznára, akkor mászik elő
Páncélvedlés idejére, s csak percekre fedi fel
Árnyalattal némileg ha kedvesebb,
Puhább bőrét: pajzs nélküli belcsínyét.

Butaság! Hát miért is gondolod, hogy
Az önzetlenség mindig érző társra talál:
Különben is, miért is keresnéd azt
Padlásnak gőgös kiszögellésén, mikor az a
Lábbal taposott por arcán hever.

Hálátlánság! - hogy gyűlölöm neved!
Megannyiszor voltál màr
Nem kívánt társam életem során... és
Ha csak egy szikrával is többet adnál! - Élet!
Már olyvást tűnne: kényeztet a sors!

Lelkem szeretet-panírba forgatnám! :
Kisütném. Felszolgálnám. Egyétek!

L’Ambrus
2020
3008

Holt költők, ti feslő társaim

Mert élőkkel,
már alig, ha barátkozom...
Többnyire,
holt költők körét kutatom.
Bagoly-odvukba vackolok,
bennük sohasem csalódom:

Gondoskodnak rólam,
papírra vetett morzsáikkal táplálnak. 
Apró, fedett lélekfoszlányok ezek: –
elhullajtott kusza angyaltollak
Mennybéli örömön, földi-poklon, 
s időn átívelő kirakós darabjai,
melyet, ha nyitott elme sóhaja értőn, 
simogatva érint, azok
teljes egésszé rendeződnek, – 
szárnyalni kész: 
csodás röpképpé állnak össze!


Fájón, szívembe tőrként döfnek: 
Fenyő László – Hűségei.
Csakúgy, mint ártatlanul: Elítéltjei! 
Elmémben, mint éhes daráló 
acél pengéi elevenen forognak.
Sebzett lelkem: Reményik! hisz
erdélyi honba kapaszkodnak gyökereim:
Végvári Versek – romjain honolnak.
S ha a sírokon verses 
madárdalra hangolódnék: bú-űzőként
Lampérth dalos pacsirtáit hallgatom.

Jöjj! Ó jöjj! asszony a hűségben!
Ülj most mellém: Asszony a karosszékben!
Sophie! Most érted kiáltok! 
Ha ritka becses példányra, 
zizegő papírhölgyre, 
öntépőn-őszinte írott női lélek
társaságára vágyom: Téged szólítalak magamhoz!
Hívlak, s mondhatni 
felszarvazom veled 
Esztergomi otthonában – de nem ám a Bazilikában! – 
én jó Babitsom! - tán csak nem haragszik meg érte, 
ha kezeiről a nőt akit úgy szeretett, 
mint Csinszka Adyt, s szívéről őt is 
csak úgy kapva-lopott: Lelkét kiszívom, – s nem nyakát: 
asztalomra s majd ölembe, tenyerembe ültetem, 
szemmel gubancolom ki rejtett báját, 
kitárt lapokról betűit 
elmém lapjaira felcsapom.

És ha kezeimnek ügyébe akad 
egy-egy dedikált példány,
kés nem szabdalta szűz darab, – 
füzet, vagy bőrbe-bújtatott kötés,
mint sérülékeny madár lelket úgy tartom
tenyeremen grammnyi testüket
félvén, hogy durva kezem láthatatlan
pergő hámsejtjei beszennyezik, az érett,
Sárguló, törékeny fedlapot, s ha a sebző 
kéz ki nem tépte még: az előzék- és címlapot.

S az élben összenőtt belív
Rejtett tartalmait? 
Hogyan is fedhetem fel?
Ellen-élüknél fogva,
Mint pillangó szárnyait: két ujjal 
finoman szét-húzva, összezárt
fogaim kifent pengéivel filézem;
s mint valami perverz leskelődő: 
titokban kukkolom 
a testét lassan felfedő: líra-hölgyet.

Omló, kecses gerincét,
ujjaimnak láthatatlan
begyéből gyöngybe-szökkenő, zsíros enyvével,
Mint valami oszló, múmia tetemnek
balzsamozott testére, úgy 
nyomogatom vissza gondosan
a lefeslett kötés amorf szalagjait
Hasztalanul... – hisz úgy sem tapad!
Szinte már dacosan, reszketeg elmével
feszülök a műveletre:
Gondosan figyelve, irányítva ujjaim, 
hogy testükből, egy darab se vesszen!

S ha mégis, 
a feledésbe merülve
egy-egy csenevész
papír lehelet
mit már semmi sem készt maradni: 
odavész,
egy-egy élből, lapból kipattant
darab, 
mint elhullt családtagjaimért, a 
magyar költőkért, –
s nem a ripacsokért – vagy kreáltakért
könyv-cseppet hullatok majd.
Értük, értetek? igaz barátokért,
kik értéket hagytatok a világra:
előttetek, néma gyászba borulok.

L’Ambrus
2020
3008

Csak így bírom

 
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VI./

Mennyi könnycsepp fér el még
fájdalomnak ikermedrében?
Mennyit képes feltartóztatni
léleknek pillekönnyű gátja; míg az
nagy robajjal át nem szakítja
tükörbörtönét, és sós ízű
hordaléka el nem mossa
a szelíden dédelgetett álmokat?

Csak így bírom, 
csak így bírom 
még tartani a zúgó árat.

Csak így bírom,
így bírhatom,
nyugtatni a vágyat:

Ha most e két szót,  
mit szívemből úgy gyűlölök, 
magamból kiírom: fájdalom és bánat.

L’Ambrus
2020
2208

Lektor: Kalcsics Ildikó

Most én olvaslak téged

Mohón fejted ki védelmező burkából,
mint zsenge, édesbe roppanó, 
zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, 
lábaid előtt heverő művemet.

Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, 
oly buzgósággal harapod-morzsolod, 
ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, 
és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó 
gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: 
villámgyors kijelződ tálcáján.

Vajon mit írt már megint? 
Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. 
Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, 
a mit-hogyan, s amit semmiképp! 
Ad-e nekünk ma, valami újat? 
Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel
tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat?

Születik-e érték, mely mint 
feketén csillogó kőarany-szirup
buzog fel földi hús-csont manifesztációjából;
míg az asztalán könyökölve, 
gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, 
egy csészényi fekete örvénybe 
bámul ő, a költő, lásd: 
ki épp merengve zuhan.

Rád gondolok…,
rád, ki most olvasol. – Igen, rád! 
De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! 
Bizony, hogy rád gondolok, 
olvasóm! barátom! –
Ha szólíthatlak így. – Na és arra, 
ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt.
Amit, most szinte észrevétlen,
a következő strófára terelek, figyeld:

Látod? Most már én olvaslak téged, 
most már nem bújhatsz el 
láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! 
Már te is nyitott vagy, előttem!
Érzed? Összekapcsolódtunk, 
kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül,
ismeretlenül: tudat alatt összeértünk.

Akartad,
vagy sem, 
de egy vékony, 
végeláthatatlannak tetsző szál, 
mely gubancolódva fonódik körénk, 
érzelmet kuszál s közvetít, most, 
közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva.

Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, 
és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, 
rideg szemcse pórusain keresztül. 
Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, 
zajban megrekedt utcák fullasztó 
szmog-köpenyén, és felkúszik az 
egyre csak magasabbra vágyó, 
oltalmat kínáló, lombok 
terebélyei között : betérsz hozzám...

Hát itt vagy. 
Most itt ülsz előttem. 
Isten hozott! – Így üdvözöllek. 
Nézz körül! – Invitállak
Itt lakom, fent a nyolcadikon... 
Én a kávém, egyébként 
cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan.
Te? Kérsz? – Így kínállak. 
Amúgy... nincs jobb dolgod, 
mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak!
Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak.
De most, ne kérdezz semmit, és 
ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd
ezt a megmagyarázhatatlan valamit, 
ezt a titokzatos kapcsolatot,
mely köztünk észrevétlen, 
kötelezettségek nélkül kötődött.
Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!

L’Ambrus
2020
2506

Papír kalandorok

Rajzolj alám csónakot: szaladót,				
Csónakomba vitorlát: dagadót!				
Ég színére viharos szeleket,					
Víz tükrébe hullámzó hegyeket.				
    Hadd sodorják, hadd röpítsék álmai –		
    Messzi földre hadd ragadják vágyai –			
        E nyughatatlan vándort!       				

Rajzolj körém idegen tájakat,					
Habban fürdő sziklaszirt-lányokat.				
Fesd feléjük égboltjára csillagom,				
Hold lábára hadd vetem rá horgonyom.			
    A világban a hely már elfogyott? 				
    Percig se habozz: Rajta! Végy elő			
        És kezdj egy tiszta lapot.				
       
Közepébe rajzolj házat s reá ablakot,				
Ablak alá fiút fess, ki versét költi ott,				
S mielőtt ceruzád hegye elkopna,				
Ugorj be mellém e billegő ladikba				
    Jöjj velem, te zizegő papír-kalandor,			
    Álmokból szőtt firkák hadát				
        Építsük fel együtt most! 						

L’Ambrus
2020
1904

Szélfútta

/Mit üzent Feri bácsi?/

Szél fútta
s felkapta,
pocsolyába dobta.
Nyúlcipő
tiporta,
vitte hóba, sárba

Borbolya
aljába,
sündisznó hátára,
Vadgerle
szárnyára,
vak ember botjára.

Ragadt rá
út sara,
aszfaltnak kátránya.
Tapadt rá
unoka
kiköpött rágója.

Kézírás,
mi lelke
testéről lekopott,
S csak foszlány,
mi  maradt:
velős, árulkodó:

„...játok, mit?
...szátok meg!
...lettel: Feri bácsi”

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
1904

Téli kép

Álltunk az ablaknál – kedvesem, és én.
Odabent meleg volt, míg odakünt fújt a szél.
Öleltük egymást..., és az ablakon át
Bámultuk hosszasan „Blút” – a cinegét:

Ki etetőnkre szállott – épp az orrunk elé.
S míg ő minket figyelt – mi e kéklő pihét.
Parányi csőrével törte fel étkét: a nap-magot,
Melyet kedvesem apró tálkában szervírozott.

Eközben azon tűnődtem, vajon mire gondol épp...
Hogy e két lélek, melyet a világ rabságába zárt,
Az élettől mit remél? Miért nem röpül el, miért nem száll?
– Hisz kalickának fogságában mit ér egy dalos madár?

De itt válasz nem jött..., csak kedvesem sóhaja szállt:
„Istenem, annyira szeretném, ha csak egy pillanatra is, 
Ha csak tehetném, s apró testét – kezembe véve – csak röpke pillanatra 
Tenyeremben tarthatnám: simogatnám, becézném – kedves szóval illetném…”

Közben az én borús elmém már más utakon járt: 
„Ha valakit megszeretsz, magadhoz édesgetsz,
Kezeidből etetsz, mikor eljön az idő – bármennyire is fáj –,
Előbb vagy utóbb: szabadon kell hogy engedd!”

Csak álltunk szótlanul – én és a cinegém.
Az ő szívében nyár volt, s az enyémben: tél...
Az idő oly lassan járt – körülöttünk minden mozdulatlanul állt.
Odabent meleg volt, s kint fújt a fagyos szél.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
2102

Babits Mihályhoz – II.–

/ – Magányos tanítóm
síromon innen,
hol nincs-virágom s túlról – /

Babits!
. . .

Barátom! Aki Oly erős hittel,
Verseidben Az élet vizét Adtad nekünk vissza:
Megannyi, Mohón issza, annak Igaz sorait, búját, bánatát
fojtó érzését: Megfájdul belé majd a torka s mind kiált többért: Még!

Mert szomját a víz nem olthatja!

Hallom,
. . .

Feljajdul Aki Olvassa!
Szív, mi belé lát, Költő írását, Viszi gondolatát,
Könnye fakad ha, Sorról-sorra járja, Útján csak tévelyeg, s mi
Elejébe kerül: Csak a csupasz szavakat látja! A lényeg? Ki nem derül!

Mert üzenetét nem találja!

L’Ambrus
2019
0512