Pinát nyalt a Dénes kérdi, jól csinálom? – Persze, máshoz is ennyire értesz? 0217 2021 L’ambrus
Címke: Ambrus László versei
csak egy percet szeretnék
csak egy percet szeretnék, egy apró lábnyomot, ami a sárban kontúrtalan szalad – lekövethetetlen, ösvényt nem hagy mélyre sem süpped, – és több kárt nem okoz, de a forráshoz elvezet. 1218 2020 L’ambrus
Drágakő
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – IV/II./ Ím, egy emberi kéz – reszketeg: a még önálló tudatra nem ébredt, parányi sejtelmek felett sorspálcát tör! A tudós idegen jött, láttamozott, s felkiáltott: „Drágakő!” A forma valóban: tökéletes! Gyémánt – mi így neveztük... Te vagy a kiválasztott! Most örülj – egy keveset –, te is kedves, aztán készülj, mert jön a második, rögösebb menet...
0822 2020 L’ambrus
A legbiztosabb védelem
Nem szeretem e szót: „különös”, egy Ady versből zúdul rám, – különös ez, különös az – még csak nem is egy egzakt dolgot leíró kifejezés, nem szólítja nevén a rémséget. És ez a film is, minden csak nem különös, egy újrajátszott álomkép, mely örökös félelmet gerjeszt. Itt ólálkodik – ki tudja mióta –, berágta magát elmém szörnyespolcára, és az önkényes gépész, gyakran kedvet kap, hogy kínozzon: befűzi a rettegést és kéretlen játssza. Felriadva, a jelenet éberen is forog, ajtón kúsznak be az árnyak, míg a hűs szobában ijedten szerelmed kezét kutatod: Angyali védelmező! aki oly törékeny, és mégis, erősebb most mindennél! Neked, ő a legbiztosabb védelem – álom sem foghat rajta!
1204 2020 L’ambrus
Nyugodt vagyok
Nyugodt vagyok, nem kiabálok nem sietek. Hagyom, hogy a dolgok körül öleljenek. Nyugodt vagyok nem kiabálok nem sietek. A jellem, ami üvölt belőletek. 1121 2020 L’ambrus
A szemembe nézz!
életem során a „nagy” beszélgetések mindig árulkodtak. a testek beszéltek, az emberek papoltak. szemeim akár az inkvizítorok: vallató füllé fejlődtek, ahogy a kémek észrevétlen hallgatóztak, és lefülelték a füllentőket, röntgensugaraik átvilágítottak árulót alattomost számítót, és mind a kigyószavú sziszegőt. idegen szemek hazug hártyáin tiszta tükörpárt kerestek: de könnyen felismered ha a lélek maszatol serceg a tekintet akár a kígyó, a napra is kifekszik: „erőt” gyűjteni jobbra-balra kanyarog – kitekintget hajlik vele a mondandó! a testbeszéd a póz persze sosem hazudik ha éberen figyelsz minden gaz kihallik, jellem éget akár a nagyitó mellyel gyerekkorodban kísérleteztél kint a kertben: tréfásan-halálosdit, kegyetlenesdit játszottál! mi lobban, mi kél lángra s mi vész örökre a kitinpáncél meg csak sercegett: bogár szenve lett, élvezted míg a nap sugarai egyre büdösebbre perzselnek férget, csak itt már humán-bőrre megy: itt a mismásolók álcája sistereg, és nem csak a kihúzott láb az amitől sántít a kétlábú, hanem a lélek is csalfán tolja tomporát: pucsít! de megismerszik az ilyen könnyen: fürgén forgatja a nyelvét meg a szemét! szemedbe sosem néz! – engem sasolj, ne a földet! – 1117 2020 L’ambrus
Két csóka
Ütjük-verjük egymást De megérteni? Azt soha! Én hátra dőlnék, Ő meg csak menne-menne, mint tikkadt kafferbivaly Afrika seggén, bele a vizenyős veszedelembe. / … na és a többi és a többi … / mindenestre, hogy értve legyek: Ez itt én vagyok, ez meg itten egy emberi szavakat képző tollas zseni: a csóka-lelkem. 1117 2020 L’ambrus
Beleszítt a „költő”… (annya valagába)
/poetabos laureatus / – hogyaszongya... – Beleszítt a „költő” a tajtékzó pipába hátradőlt, beleböfögte bölcselő-füstyit a levegőbe oszt aszonta: – Na! most valami kurva nagyot valagítok ide a pofátokba! Netek! – tarhált egyet. Osztán csak szítta-szítta a bagót meg a taknyot, meg a szuvas fogait: fing ömlött a tűzokádó száján, – onnan osztán más nem is gyütt, – mert hogy a költészethő nem sokat konyított vala, na, a’is biztos (vala). / És ez a valaki akár én is lehettem vóna, és minden poéta aki egoista vagy túlzottan költői. / 1113 2020 L’ambrus
Kurat nyulatsz
Ó, hogy kúrd meg a nyulat! hogy mit? semmit csak épp a géppel kommunikálok. ja. értem. örülök – szívem – ha kurat nyulatsz a számítógéppel. – hogy mi? 1114 2020 L’ambrus
(be)Csaloda
(be)Csal-oda Fölösödik a tej – becsaloda hártyát növeszt – Szőrösödik a vágy izzad: kecskéjét uszítja rá! lúdbőrzik tőle, reszket a hát rózsaszín bőrt húz – kúszik-csúszik – a kanász rálép, tiporja s mégis, ha nem vigyáz: friss tej ömlik a fejére, vagy újat nemző kanász... 1112 2020 L’ambrus
Inszomnia
Hajnali hűvös három. és kattogok... – – – és lassan, a panelra aggatott radiátor is életre kel. Vas tüdeje: – szerintem kovidos – köhög, lomha a szíve is – keringeti a forró fekete vért; tempója a gyorsuló ütemből, lassú dobogásba tér. – Majd megáll! ahogyan szívben a lüktetés... belső órám meghibásodhatott, ébresztője megbolondult, – túl korán kukorékolt – talán meg kéne javíttatnom... van is egy komám, a „szitaferi”, ő órás - neki megmutatom. A Rolleikhoz is ért… talán ehhez is konyít valamit... Gyűrűs-középső-mutató, gyűrűs-középső-mutató! B-G-D - BÉ - GÉ - DÉ! épp, ahogyan a gitáron, húrjait tépem ujjaimmal, siklanak, pikádóznak a csupasz mellkasomon… Fááázom... A párnámmal birkózom épp: meggyűlt vele a bajom, a matrac kókuszát... – hogy én mennyire utálom: puha és meleg és kényelmetlen – egy merő fájó ártalom... Vörös homály, vörös homály: – riadó! elmosódott számok, a számlapon, mint ha folyton célkeresztben lennék: lesik, hogy épp mit álmodom… Álomőrség! Mellettem az éjjelin, a fakó kaspós töppedt növényünk homályos sziluettjét merítem pupilláim hívó folyadékába: az átsejlő derengés már szinte bűvöl! Megriadok: – itt valami nem klappol: hisz éjjeli fiókosunk gaztalan! – Akkor, viszont mégis csak álmodom..!? Egy légkorlátba kapaszkodom épp, alattam iszapos függöny, hullámzó hínár hordalék – hátán lépdelek – térdig belesüppedek: Elmerülök – felriadok. Újra kattogok: irodalmi szósöl tag-vagyok! Ím, Kukorellyék „online-szemén” pörgetem mohó szemem: ki-be-át kapcsolgatnak majd? alakítanak? Antik vagyok, patinás: nehéz darab, és talán kissé konzervatív is, – és szeretem a cizellált – gondosan megmunkált tartalmakat – remélem, ez előny… előny kell, hogy legyen!? Valaki, csak értékeli!? Valaki, biztosan, egészen... Például csíkoska, aki itt szuszog mellettem: a hold deríti sávjait, – a sötétben is látom, és hallom ahogyan... a büdös kutyái odakint már megint a holdat aprítják! – igazán befoghatnák! – idióta gazdák! vagy csak a mázsás szomszéd fordult át hirtelen? nyögni kettőt kedvesére, és azt közvetíti a tér?… nem tudom: összemosódnak a hangok a fejemben! nem tudom: eldönteni, hogy álmodom, vagy éberen... de írom, írom az új művemet, fejemben már összeállt a kép, – és te épp azt olvasod most csak el ne felejtsem… csak el ne felejtsem…: égetem agyamba billogként a fontosabb mérföldköveket... Reggel van... – Dehogy is... Nincs reggel! Legyen reggel! Legyen reggel! – ommmm: mantrázom. De beledumál egy rikkancs! – egy kék-cimbi – ráült az etetőnkre, hívja társait: – Kaja van! Kaja van! – Kuss van! – kiáltom magamban kíméletlen, felhasítja harsány hangjával zsibbadt lebegésem… Befogta... Megmenekültem! – Csak azt hiszem... Kedvesem lép az ablakhoz, a redőnyöket húzza-vonja... és én morgok: – Húzd már vissza! – Csak egy kicsit húzom fel – mondja. – Aha, pont annyira hogy megvakuljak… : – röfögök félájultan... Indulni akarok! írni akarok, és végre… aludni akarok....: egy jót! – – – kész vagyok, azt hiszem… elkészültem! 1107 2020 L’ambrus
Tuningolt – amerikai – erekciók éjszakája…
Na, húzzuk elő azokat a fránya mércéket, elő a colstokkal – s számoljunk! És ne felejtsük, hogy ezúttal „lábban” mérünk: Lássuk, kinek hosszabb a fegyvere! Ki nyal, s pucsít a címért, és tuningol valótlant valóbbra! Finisben! Lám, ürülnek a titkos tarsolyok: a mérleg nyelve nyüszítve billen – de vajon merre? Balról jobbra s jobbról balra, középre? Ugyan! – Biden, vagy Trump? – Trump, vagy Biden? – Republikánus, avagy a demokrata, ki most a büdösebb hús a burgerben? Kinek sikerül még a petyhüdtségből potensen visszakapaszkodnia? Büszke patriótákat löttyedten vadítania. Ki a meggyőzőbb hazafi? Kinek nagyobb a „tábora”, a hátszele, a vagyona? S ki hanta-palintázik jobban az elnöki asztal „kényelméért”? Mert A tét, mi most a lét, perverziójuk felajzó korbácsa – tuningolt erekciójuk vágyott „paginája”, az nem a Viagra, s még csak nem is a népért utolsó vérig tartó önfeláldozás – hanem egy büszke-büszke, de lankadó kiszögellés hatalmi zsákolása az észak-atlanti-óceánnak agymosó lábvízében... ...mit úgy skandálnak a pomponlányok arrafelé: A-me-rika…! A-me-rika…! (Let’s go!) 1103 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Rejtett alliteráció: 2020.11.03
Csuszka
Ámbrás-szerű kusza fogaim között szökik át az élet, szűröm a sok krillt, no meg azt a tengernyi kínt amiből már annyit de annyit kaptam tőletek... – ilyen-olyan – emberek... S bár nem tagadom, sokaknak csakugyan hálával tartozom, – Talán, ha egy kezemen összeszámolhatom..? – de mégis köztük-közöttetek mennyi de mennyi olyan van, akit az ördög bűzös-bugyrába kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a Halálát? Ugyan! azt senkinek nem kívánhatom, s nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – kínzó-tipró börtönlakó... de azért az csak nem baj? ha legalábbis: szép csendben, a magam módján megóhajtom? hogy Bárcsak-bárcsak az a sok buzgón így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg többször kúszott volna föl a csábító-kábító gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó gondűző mókusodú-hágó...: maláj-koton! 1101 2120 L'ambrus
Leszívás
(Asszisztált Reprodukció) (Repró versek - III.) Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú árnyékába telepedtem le; a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet. Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben! Igazán szép időnk van, – nem is lehet okom panaszra! minden a medrében halad! Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben tűzi a nap. Egy fiatal pincér srác szervírozza elém lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem, hogy még egy ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de tehetsége sajnos véges: vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli! Hörpintek: Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi Antikvárium huliganizált-homlokzatát, szorgos kezek hogyan tisztogatják. Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást: Lám, ők dolgoznak, míg én kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök... Ha tudnák, min megyünk épp keresztül... Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: „Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s majd meglátjuk… – Majd meglátjuk... A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem... Hogyan tovább? – Majd meglátjuk…
Szőlőfürt!
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - II.) Ma úgy döntöttem, a nagy költő Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag magányban társam; szerepe nem kell hogy több legyen, minthogy szótlanul viselje bronz arcán a reá vetülő kora reggeli napszőtte fényfátyolt, gyengéd simogatását, és hogy közömbösen bámuljon északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra. Szőlőfürt! Persze nem itt előttem, – hisz a múzeum kertjében, oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül hogy is teremhet; sarjad viszont helyette, kedvesem stimulált kertjében, életet adó, apró puha-almú fészkében... Örömünk, pedig abból fakad, hogy A lét ezen parányi forrásai, oly szépen rendeződtek szinte tankönyvi megszerkesztett formába, ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, a reményt és szeretetet sugárzó anya körül. És hogyan tovább? Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, lélek-keltő beültetés, foganás? Majd kiderül...
Beültetés
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/I) Kivártuk – igaz, nehezen, el is fáradtunk éppúgy testben, mint lélekben: döntött a földi Isten! Hüvelykujját igenlően az ég felé bökte, éppúgy ahogy egykoron a hódító Rómában szenvtelen, kolosszeum perzselő porondján, életre s halálra folyt a küzdelem. Egy új életért – vagy egy vetélésért – egy gyermekért. Mindez kardok, pajzsok s fegyverek, öldöklő gladiátorok őrjöngése nélkül. Csak az elme az, ami háborog, ami zúgolódik néha, és itt is csak egy maradhat! De egy, ugye azért maradhat!? 0822 2020 L’ambrus
Ezután már mindig így lesz?
Mondd…, ezután már mindig így lesz!? Hogy rettegés és félelem uralja majd életünket? Hogy nem léphetünk boltba, templomba, étterembe? Iskolákba, múzeumokba? – és egyáltalán... bárhova!? Anélkül, hogy elménkben ne lebegne ott az állandó feszültség, a félelemérzet: hogy ha éppen – ne adj Isten rosszat szólunk, vagy csak az igazat akarjuk, és tiszta hangunk, egy dombra ürített galand-ot sért meg: és majd ennek okán, beteges hitének vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet? Ez hát a hited? Ez lenne a vallásod? Terrorizmus? Gyilkolászás? Akaratod másra kényszerítése!? Hogy véleményem ne mondhassam, úgy ahogyan szív harsogja? Ahogy a józan ész azt diktálja? Mondd! Ezután már mindig így lesz? hogy rothadó elméje a létnek... rozsdás pengével fenyeget!? és bármikor és bárhol – ha épp kedve-vallása úgy sugallja, életemre-életedre törhet? 1019 2020 L'ambrus
Gerelyhajításom margójára
Ma, vénülő fejemmel, lementem gerelyezni: – én balga. – mondván de jó lesz újra edzeni... Nyakam, vállam, hátam, egyik fájó pózból a másikba tekertem... fittyet hányva a kattogó gerincemre, – vélhető gerincsérvemre a lépésre sem igazán alkalmas lúdtalpamra, a letapadt, megkopott izületeimre, a mindenhol sajgó porcikákra stb... Panaszkodjak? Hát nem fogok... Jó ha fáj, jó ha fáj! – mondogattam magamnak: – Míg fáj legalább, érzem hogy élek! És amíg hajításból-hajításba szökkentem: az égbolt napfényesre nyalt tányérján, a csillagokba révedtem, számoltam belőlük számtalant, és szökött ki számon szintúgy számtalan – szebbnél-szebb gondolat – köszönöm P. Sándor! de csak folytattam... s mondogattam magamban, egyre hangosabban: Jó ha... fáj! Jó ha... fáj!! Jó ha fáj!?? ...és addig mondogattam, míg a végén már magam is elhittem: Jó ha fáj!? - hát nem: (Egy francos-francot jó ha fáj...) 1017 2020 L’ambrus
A lefejezett ország
/ Úgy látszik: félek. / Van egy ország, minek nevét nem mondhatom...; és volt egy tanár, kinek nevét kiáltanám, de nem „akarom”. És van egy vallás... – és még mennyi más... – aminek nevét s bűneit sorolhatnám, de szintúgy: nem „akarom”... ...mert úgy tűnhet: – bolond vagyok: elveszti fejét, az ki mondja, és elveszíti az ki büntet. Úgy látszik..., félek... Úgy látszik... ölni, embereket lefejezni, ma, és mindenkor: hatalom. 1027 2020 L’ambrus
12 lépcsőfok
/ Egy leventelány, élő-naplójából / Csend volt..., csak a szemek sikoltottak, és a rettegés figyelt halálba révedő gondolataival: hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek. Ősz volt – de nekik fagyos tél, mostantól... örökké. 12 lépcsőfok: amin csupaszra vedli ember, gyermek, várandós anya – nő és férfi minden álmát, a halál újvidéki Duna partján – a vidámság „szabad-strandján”: meztelen, dermedt lábujjak görcsösen mártózva keresik helyüket, az örökségként itthagyott vértócsákban... A madarak is elnémulnak: A rideg-betontömbök, a csúszós-talpak remegő redőibe, kétségbeesetten kapaszkodnak – hiába, a játéktábla ím kihajtva: ifjú SS-farkasok kedvére, csúful, a bábuk felrakva: mint élő teríték, az élettelen asztalra... Sortűz... – a madarak megindulnak... Lépcsőkről, mint rongybabák, úgy hullanak: könnyed lélek-dominóként omolva-dőlnek – újra meg újra – feketén-fehéren-sárgán – s a színek már összemosódva, a csonthideg, mocskosan-tiszta – vérvörös selymű Dunába – simulnak. Mögöttük, mi volt: összerogyott. Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta... Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak. ... és ím Itt hever, amit az emlékeinkben-élők hagytak hátra magukból: a lélekben-holtaknak, túlélőknek, unokáknak... ...és apró levente lábak indulnak, fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín s futnak életükért: lelkükért küzdenek: lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban: és reménykednek... ...és leszámolnak magukban mind a 12 lépcsőfokkal; amíg a vérben-üvöltő beton repedések szívükből is kivájnak, – minden egyes nesztelen lépésre, – mit emlékeikben felidéznek, egy szeletet, amit a szétfoszló hitükből: a hullámsírba hajítanak... ...és – ma már hangosan – számolnak: Egy... Kettő... Három... Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. tíz, tizenegy... Tizenkettő! Tizenkettő! Tizenkettő.... – – – ...és a számolást, míg élnek – életük végéig – újra kezdik...
1019 2020 L'ambrus
Dementorok egy fénysztrádán
Lógnak a fejek: – szinte már élettelenek. Test is merev – mozdulatlan. Csak a fény, csak a mágikus fény ami dereng: a kiégett szemekben pulzál. Egy apró – villódzó fényforrás: egy sunyi álcázott fehér-dementor, mi a halott-arcokba csókol, kegyetlen: s kiszívja belőlük, utolsó-cseppig a lélek-kedvet. E rezzenéstelen percben, valami mégis, mégis csak zihál, Egy fel-le lüktető ideges mozgás, amire a szemlélő felfigyel... A dermedtre szívott tetemekben, a hüvelykujjak, azok, amik dolgoznak, levegőért kapkodnak: ezredmásodpercenként lökdösik az üres-teret, – bűvölő kép-fűzérként, szórják fáradt szemekbe a zavaró jelet. És mi mind…, külön fénysztrádákon rohanunk, – test nélkül, érzelmek nélkül, – igazi kapcsolatok nélkül ahol a szem, és az ujj, szüntelen szalad: – lüktet a semmibe bámulva az átkozottak tekintetébe, melyek egymástól bennünket elvakítanak. – – – – – – – Teremtőm! Vedd el, vedd el tőlünk az elidegenítő ujjakat!
1016 2020 L'ambrus
Téli kép
Álltunk az ablaknál – kedvesem, és én. Odabent meleg volt, míg odakünt fújt a szél. Öleltük egymást..., és az ablakon át Bámultuk hosszasan „Blút” – a cinegét: Ki etetőnkre szállott – épp az orrunk elé. S míg ő minket figyelt – mi e kéklő pihét. Parányi csőrével törte fel étkét: a nap-magot, Melyet kedvesem apró tálkában szervírozott. Eközben azon tűnődtem, vajon mire gondol épp... Hogy e két lélek, melyet a világ rabságába zárt, Az élettől mit remél? Miért nem röpül el, miért nem száll? – Hisz kalickának fogságában mit ér egy dalos madár? De itt válasz nem jött..., csak kedvesem sóhaja szállt: „Istenem, annyira szeretném, ha csak egy pillanatra is, Ha csak tehetném, s apró testét – kezembe véve – csak röpke pillanatra Tenyeremben tarthatnám: simogatnám, becézném – kedves szóval illetném…” Közben az én borús elmém már más utakon járt: „Ha valakit megszeretsz, magadhoz édesgetsz, Kezeidből etetsz, mikor eljön az idő – bármennyire is fáj –, Előbb vagy utóbb: szabadon kell hogy engedd!” Csak álltunk szótlanul – én és a cinegém. Az ő szívében nyár volt, s az enyémben: tél... Az idő oly lassan járt – körülöttünk minden mozdulatlanul állt. Odabent meleg volt, s kint fújt a fagyos szél.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
2102