/– Vers a barátságról –/ Két apró pont között, melyet az Élet vastag vonallal össze nem Köt : a Barátság, melyet Ápoló kezek, Önként nem gondoznak Hogy is lehetne örök? És bármely dolga az életnek : Szándékosnak vagy annak véltnek Ha szív, és az akarat nem Fonja fölötte kezét : – védő hálóként – Ki garantálja örök létét?
L’Ambrus
2020
3101
/ Ha minden légies álmunkba,
könnyet szül majd frigyünk /
Ha
küszöbömön
most átlépsz, vissza
többé nem fordulhatsz.
Minden
született gondolat –
mi eddig, el nem hangzott: –
idegen szemek elé kerül majd!
Légies
testemre neved,
szignóként vésed: mostantól
én vagyok hazád, benne barát, vagy ellenséged.
Álmunkba,
majd velem zuhansz,
s pirkadatkor hozzám suhansz,
süket füleimbe mormolod imáid, s engem kérlelsz.
Könnyet
az arcodról én itatom,
s a derűt is én fogadom. Gyötrő
magányodban némán, majd veled osztozom.
Szül
majd száz kalandot utunk, s
lesz hol csak megállunk, vagy épp vágtatva futunk:
Bízz bennem vakon, vagy kételkedj szüntelen: Mindegy!
Majd
ha kérdeznél: Tudd!
Semmire, és semmiért nem felelek!
A válaszokat, ahogy eddig is, magadban kell hogy megleld.
Frigyünk,
csak így tarthat örökké,
s elszánt hitedben, melynek alapja az
írás: válhat részedből, egésszé.
Írta: Ambrus László, 2019. okt. 29-én.
L’Ambrus
2019
2910
Úgy esett,
hogy muslicám
elesett...
De nem ám
holmi véres
csatában,
Hanem a – borral teli –
pohárkámba
fúlt bele...
Így esett –
Szívem rajta,
megesett.
De mégis, mit várt? –
Egy borgőzös
éjszakán...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
0801
/ . . . Vitiligo . . ./
(A vers eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Csillagkép)
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta, s fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
–S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott : – Önelégült
mosollyal – Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb, majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
– o –
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált, de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik – büszkén mutatom: Az enyém vérig:
a Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában s keresztben –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült
mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
L’Ambrus
2019
1812
/ – Sem a cickány, sem a vonat!
-Hejj! Nem lophatja el napomat! – /
Mert így van ez cickányéknál:
Mama megy elől.
Az apraja-nép hezitál:
Bal tán Jobb? – Eldől!
Gyáván, míg kúszik:
Mindahány, anyja mögül cirpel,
Könyököl, s csúszik:
Az üregéből minket figyel.
Fel a létrán! – Kapaszkodnak, s
Olykor egymást megtapossák.
Ranghoz: hűen ragaszkodnak!
Ki sáros lett, tisztára mossák!
Hiszen Ők egy család!
Miért is tennének mást?
Igaz, néha csalárd.
Ily módon tesznek rád! benyomást.
Fütyülnek, sípolnak,
Búgnak, zúgnak-zavarognak. Piszkot?
Mind Rád! morognak,
Súgnak, s ha kell befarolnak – legott.
Egymás farkába, – csak urasan! Komótosan!
Míg falat, s forrása el nem apad:
Harapva halad, tart, s betart, óvatosan.
Mily furmányos gép: a cickány-vonat!
L’Ambrus
2019
0412
Mert mi is lehetne szebb kárpótlás az életért, mint a halál.
L’Ambrus
2020
0202.
/ – Magányos tanítóm síromon innen, hol nincs-virágom s túlról – / Babits! Te vén zsivány kortól Bölcs, az itt: ki – negál! – Hunyorog a szemem, S üzeneted így is áll: Soraid közt megyen. Látom a cselt! A fricskát! Te Őszről írsz, Új fohászt dehogy írsz! hisz: prédikálsz! Perverz, A hit Istenben ujjong! Világ! bennünk: s egy Istenben él! Barátom! Kinek titkokat rejt verse, az szólni Kíván, Akár egy halk szűz, s bájjal szemérmes szeme: fed el! Tekintete, úgy űz! Nem vagy sem Tolvaj, sem holmi Csalfa diák, Ki harangszóra Kíváncsi szemek elől futva puskáját pad alá bújva nadrágnak szárába dugja! Pedig, üzeneted tisztább itt mindennél! De ki lelkében süket Annak hiába is szólsz! És a hallásában gyér? Mit ér? Világa más tán? Hozzá a hang el nem ér: Ember gyarló, nem a lét.
L’Ambrus
2019
0512
/ – Magányos tanítóm
síromon innen,
hol nincs-virágom s túlról – /
Babits!
. . .
Barátom! Aki Oly erős hittel,
Verseidben Az élet vizét Adtad nekünk vissza:
Megannyi, Mohón issza, annak Igaz sorait, búját, bánatát
fojtó érzését: Megfájdul belé majd a torka s mind kiált többért: Még!
Mert szomját a víz nem olthatja!
Hallom,
. . .
Feljajdul Aki Olvassa!
Szív, mi belé lát, Költő írását, Viszi gondolatát,
Könnye fakad ha, Sorról-sorra járja, Útján csak tévelyeg, s mi
Elejébe kerül: Csak a csupasz szavakat látja! A lényeg? Ki nem derül!
Mert üzenetét nem találja!
L’Ambrus
2019
0512
/. . . melyben a költő, méltón illet arra sem méltót . . . /
Mily bájos, mily szánalmas:
Ahogy egy-egy kósza
fuvallatból – sürögve-forogva –
korbácsoltok – nyögvén akarva, –
a köznek : inkább akaratlan !
elmét, s gyomrot felkavarva –
fergeteges tapsvihart!
– Taps! Taps! Taps! –
Bár e vihar inkább csak lehelet,
amolyan bűz-gőzös láma-lárma :
Nyál-permet, (köpet) az arcomba
melyet egy mozdulattal törlök el;
S a kendőt, mit – eme nemes állat –
nyálával itatott : – engem nem tisztelt –
hanyagul a megvetés kupacára ejtem.
Vagy tán azt gondoljátok, hogy
aki érző,
aki értő, s
aki igazán számít,
az lényetek–kedvetek szerint cselekszik?
Tapsol, nyerít s mint gépre kötött lélegzik?
Gondoljátok . . . Remélitek, hogy : talán majd azért is!
Elemzitek, újra meg újra, untig. Aztán
Összegzitek, s habár úgy tűnik: Mégis!
– de meg nem, –
Emésztitek, s ahogy előre fundáltátok:
– csak úgy, mint mindig –
Ferdítitek!
Ó, de ne Féljetek, . . . tőlem itt
nem marad el a méltó Ovatio:
hangosan repül az ellen-permet: – én is: Köpök egyet! –
S elmém sarkából – mit beteg csírátok ellett –
majd ellenpólusként tova-taszítom mind . . . –
Ha fejtetőre álltok is, vagy térdeteken
csúsztok elébem vérvörös szőnyegen,
Akkor is! És ha arany tányéron hozzátok,
elébem: sem eszem meg e dögöt!
A kutya is kerülné, ha épp oly dolga volna,
– ahogy ti, kerülitek a kellemetlent –
és nyüszítve, más oszlop elé emelné lábát.
Persze ti – gorombán – arcomba toljátok:
„Jön ama nagy fényű! Ideje szalutálni!”
– Szántani, vetni, s aratni! Ahhh… –
Mint a kályhából kőre-köpött szikra,
mely épp hogy csak parázslik,
s egy pillanat alatt tovatűnik a légben:
Szertefoszlik . . .
De Nektek, ha ez úgy tetszik:
Vesuvio: maga a nagy Tűzhányó!
Melynek hányata most Pompeit fedi,
– s holt népe még a túlvilágon is rettegi! –
és persze illik is, lélegzetünk vissza
fojtva bámulni, s csodájára járni. –
Ó, hallom ahogy folytatja:
rágalmaz, okít, fed, s példáz –
De hisz a semmi is lehet szépséges!
– ha az Érdek épp úgy kívánja! –
És ha nem az Ő fia? Az Ő
belterjesen–bugyuta–borja?
Akkor bizony hiába! Hiába minden törekvés:
távolba vész az ékesebb hangú bégés:
Megtűrt jószága? Talán . . . – de juhász soha –,
Jussod, a sorsod: Mi kussod is egyben!
A szemükben – mi vagy ? –
csak egy mostoha megvető fintora.
S a lényeg: hogy a szekér – mi nem a tied –
jól halad: Főleg annak, ki rajta,
s kinek e – becsületben érett –
feléd ugyancsak szűkmarkú karma :
a gazdag s befolyásos érdek-réteg,
majd úgy ítéli s kívánja! Ne hidd hogy
jut, marad : hajtva vizét saját majmára.
És a te érett tudomány-talyigád?
Lehet mívelt, s óvott, nagy gonddal faragott:
de jobb lesz, – nekik ugyan biztos,
mert így gondot ének nem okoz –
ha a sáros úton elakadva kattog.
Nézd! mily tehetséges! – ahh, valóban –
Ez a gyerek! Hogy mekkora egy zseni:
Böffenet ha hull szájából,
s gyomra tartalmát felfedi, valamely
épp hogy időtálló hordozóra ha ráveti:
Ím a földi-asztalon a délibábos reggeli!
– Csodáld, mint remekműt! –
És persze hogy az elvi-elit
a földről nyomban fel is szedi-eszi:
s csámcsogva csócsálja! – De vajon kedveli ? –
„De Csitt! ki jő itt? ”
A nagy kritikus, kinek nevére a lég is
zizzenve-rezzen, – de csak ott belül –
s majd lövell ki dacosan a lelki űrbe,
gőgösen dörögve kiáltja: – hisz,
ő is alkotó-népének násza-fohásza: –
„O! Mon dieu! Micsoda festő!
Műve korszakalkotó e században!”
– . . . mi csak prüszkölés a pocsolyában –
„Sensationnel! Fergeteges képalkotó!
Micsoda látásmód! Mily változatos perspektíva!”
– . . . mi merült vaku a korom éjszakába –
„Éljen a költő! Mily művelt! Mily bölcs Ő!
Elméjéből csak úgy árad az élet sava s borsa!”
– . . . mi csupán radírpocsék egy fehér papírra –
Ovatio kellett? Nos . . . megkaptátok!
Tegyétek el, – de ne gondozzátok –:
Tartsátok meg magatoknak és mind,
– mi kórótok bogáncsából hullott –
a halovány utódoknak.
jövendő utókornak . . .
L’Ambrus
2019
0112
/ – Ambroziánus vers-gyakorlat – /
Ambrus püspök no hallja . . . Ambroziánus sorait, Valóban Isten ki adja? Illyen szülés illet Istent? Próbálom szőni apránkint Hogy a gondolat jól üljön, De hajam hull ki szálankint Ha ily kínt ró rám az Isten! Verslábát rúgom : barátim ! Könyökkel lököm oldalba. Vonom-húzom át soraim : Ahogy Isten mér csapást! Szedjek hát tormát, burgonyát ! Jambust, trocheust dactilust Morzsoljak porrá : Kurkumát, De ilyet többet én nem írok!
0210 2020 L'ambrus