Ó, hogy kúrd meg a nyulat! hogy mit? semmit csak épp a géppel kommunikálok. ja. értem. örülök – szívem – ha kurat nyulatsz a számítógéppel. – hogy mi? 1114 2020 L’ambrus
Klisé.
Poszra seggével az álca „költő” billeg egy kiköpött cseresznyemagon. Imázsa „visszafogott”. Mondanivalója sok, de nincs. Klisé a Föld. – Reszket a kéz, meg ne fogd! – Klisé az ember, ha máshogy lát, és aki ezt az egészet alád megteremtette: az Isten. – Na ő a legnagyobb klisé. Klisé az ízes mondat, és lassan az is, ha az „i”-re pontot nyomtatsz. A rím s a rejtett alliteráció, az asszonánc: Kopó zománc. – és ez is. Klisé a költő ha „pátoszt” ír. És klisé maga a szó is: klisé, és a „bölcs” ki a poszra seggével ott fent! a cseresznyemagon értetlenül billeg. – ő vajon mi? De hogy a pillanatnyi ízlése ne csorbuljon: becsomagol. Mit? Mindent! magába. Kényszeresen. Mert ha klisé minden, minek is írni? rettegni az unalmat – Közhely-t ugatni – könnyebb sokkal, mint elfogadni: hogy mi mind azok vagyunk. Klisék. 1114 2020 L’ambrus
az illatát, az illatát mutasd!
mély lélegzet: erjedt párlatként beáramlik, torkomba mar a rothadó falevelek lehelete mint sárban-lihegők kendőzetlen izzadtsága, elalélt testük színes, puha pázsiton piheg, lépdelek, hallgatom ahogyan összerezzennek, a kéjes sóhajok: sima talpakkal szeretkeznek csupasz lábujjaik reszketnek, összebújnak a természettel, forró-láz ölén táncolva térdepelnek előtted! levedlett ruhájuk nedves bársony, avar fénye villan, testembe ivódik lelkük...– eggyé válunk – kinyújtom feléd érzékeim te zöld lélegzet, kortyold vágyaim simogató kezét! tétova tenyereim látomása: most halk zizegő falevelek levegő lét-torkát nyaldossák, kiábrándult fogyó erezett-nyelveikkel: önként megadják magukat az árnyszemű vágynak nyögve sikoltják maguk mögött a múltat: – Múzsa! ránts magaddal, kezem el ne engedd! vigyél a mélységekbe, és el, ne halkulj! – szétmálló amorf kirakós darabjai ezek összeilleszthetetlen: zúzmara ajkak, alkaromra rátapadnak heves csókjaik, elsodorják bomló tetemeit a holtaknak... fekete-föld csapzott iszap hajába túrok, körmöm alá kapaszkodnak, a kétségbeesés hangjai bekúsznak, kitépik hiszékeny álmaimat, de hagyom: hadd vigyék! mélyebb rétegekbe! vágyom, érezni akarom a halált! milyen ott? ahol minden értelem szertefoszlik? mutasd az illatát! mutasd az illatát! az illatát… az illatát mutasd: a szagát, mely ájulásba lohaszt: szorítását torkomon – kínzó fétisként érezni vágyom, fullasztó harapását …– mert az élet már csak alvadó íztelen vér: filléres vágyak könnyű beteljesülése, becsomagolt rezignáció: ajándékod tedd az ünnepi fa alá, mely soha többé ki nem elégít!
1112 2020 L’ambrus
(be)Csaloda
(be)Csal-oda Fölösödik a tej – becsaloda hártyát növeszt – Szőrösödik a vágy izzad: kecskéjét uszítja rá! lúdbőrzik tőle, reszket a hát rózsaszín bőrt húz – kúszik-csúszik – a kanász rálép, tiporja s mégis, ha nem vigyáz: friss tej ömlik a fejére, vagy újat nemző kanász... 1112 2020 L’ambrus
Inszomnia
Hajnali hűvös három. és kattogok... – – – és lassan, a panelra aggatott radiátor is életre kel. Vas tüdeje: – szerintem kovidos – köhög, lomha a szíve is – keringeti a forró fekete vért; tempója a gyorsuló ütemből, lassú dobogásba tér. – Majd megáll! ahogyan szívben a lüktetés... belső órám meghibásodhatott, ébresztője megbolondult, – túl korán kukorékolt – talán meg kéne javíttatnom... van is egy komám, a „szitaferi”, ő órás - neki megmutatom. A Rolleikhoz is ért… talán ehhez is konyít valamit... Gyűrűs-középső-mutató, gyűrűs-középső-mutató! B-G-D - BÉ - GÉ - DÉ! épp, ahogyan a gitáron, húrjait tépem ujjaimmal, siklanak, pikádóznak a csupasz mellkasomon… Fááázom... A párnámmal birkózom épp: meggyűlt vele a bajom, a matrac kókuszát... – hogy én mennyire utálom: puha és meleg és kényelmetlen – egy merő fájó ártalom... Vörös homály, vörös homály: – riadó! elmosódott számok, a számlapon, mint ha folyton célkeresztben lennék: lesik, hogy épp mit álmodom… Álomőrség! Mellettem az éjjelin, a fakó kaspós töppedt növényünk homályos sziluettjét merítem pupilláim hívó folyadékába: az átsejlő derengés már szinte bűvöl! Megriadok: – itt valami nem klappol: hisz éjjeli fiókosunk gaztalan! – Akkor, viszont mégis csak álmodom..!? Egy légkorlátba kapaszkodom épp, alattam iszapos függöny, hullámzó hínár hordalék – hátán lépdelek – térdig belesüppedek: Elmerülök – felriadok. Újra kattogok: irodalmi szósöl tag-vagyok! Ím, Kukorellyék „online-szemén” pörgetem mohó szemem: ki-be-át kapcsolgatnak majd? alakítanak? Antik vagyok, patinás: nehéz darab, és talán kissé konzervatív is, – és szeretem a cizellált – gondosan megmunkált tartalmakat – remélem, ez előny… előny kell, hogy legyen!? Valaki, csak értékeli!? Valaki, biztosan, egészen... Például csíkoska, aki itt szuszog mellettem: a hold deríti sávjait, – a sötétben is látom, és hallom ahogyan... a büdös kutyái odakint már megint a holdat aprítják! – igazán befoghatnák! – idióta gazdák! vagy csak a mázsás szomszéd fordult át hirtelen? nyögni kettőt kedvesére, és azt közvetíti a tér?… nem tudom: összemosódnak a hangok a fejemben! nem tudom: eldönteni, hogy álmodom, vagy éberen... de írom, írom az új művemet, fejemben már összeállt a kép, – és te épp azt olvasod most csak el ne felejtsem… csak el ne felejtsem…: égetem agyamba billogként a fontosabb mérföldköveket... Reggel van... – Dehogy is... Nincs reggel! Legyen reggel! Legyen reggel! – ommmm: mantrázom. De beledumál egy rikkancs! – egy kék-cimbi – ráült az etetőnkre, hívja társait: – Kaja van! Kaja van! – Kuss van! – kiáltom magamban kíméletlen, felhasítja harsány hangjával zsibbadt lebegésem… Befogta... Megmenekültem! – Csak azt hiszem... Kedvesem lép az ablakhoz, a redőnyöket húzza-vonja... és én morgok: – Húzd már vissza! – Csak egy kicsit húzom fel – mondja. – Aha, pont annyira hogy megvakuljak… : – röfögök félájultan... Indulni akarok! írni akarok, és végre… aludni akarok....: egy jót! – – – kész vagyok, azt hiszem… elkészültem! 1107 2020 L’ambrus
Darázs kas
/ Képzet-társítások / A fejed felett... – kontár módon te buta hobbit – lengyel medve, mibe nyaltál már megint fenekestül bele!? Most aztán mancsod bőszen nyalogathatod..., – felduzzadt látom! – , de arany-méz az nem – csak a fájdalom, mi csurran majd csuporba háborodott szádon! Dörmögsz, hogy csípnek a darazsak!? – Te kerested a bajt! Hát úgy véled, ha szentelt vízbe dugod feldagadt torkosságod - őszülő halántékod, az enyhíti majd mérgezett-fullánkok hadának vad rohamát...!? Mi vitt rá a „bajra” te balga-barna, hogy döntését kasok királynőinek átruházd lomha-dogma vallásodra!? Ejnye! Hát nem tudtad!? hogy gyermeki foganásról, kihordásról, életről-halálról: magzati kérdésekről, érdemben csak maga a királynő, – és a közvetlen pocak-ügyi felügyelő – az aki parancsolhat!? Nem féled hát, a hártyás szárnyak erősödő suhogását? Fullánkjaik féktelen villogását? Döfni fognak! És döfnek is! – Én testem éndöfésemdöntésem! – döngik füledbe! … Tudhatnád..., amit te keresel drága komám..., az a konzervált virágpor..., amit szelid méhecskék gyűjtögetnek, nyelnek, majd bendőkből öklendeznek – gyengéden visszafeleselnek hogy te aztán, majd mohón felnyalhasd, az édes laktató hányatot... De akikkel te viaskodsz, azok: darazsak! – fullánkjukkal többször szúrnak, – egy döféstől el nem hullnak – láthatod! – – Buta medve... bánhatod! 1105 2020 L’ambrus
Vöröss István – Tű hegyén (Exodus Kiadás)
Szalmaszálvitéz éneke Buborékom fújdogálom, buborék, de nagyvilág; kerek erdő benne ring, vitéz, aki belelát. Csípnek mérges darazsak, a kedvem is haragos, de a számban szalmaszál: szólnék, mégsem szólhatok. Volt házam is és hazám, borom, búzám, fegyverem fogaim közt buborék, letenném, nem tehetem. Vannak ugyan gúnyolódók, markos, vértes-vasasok, de a számban szalmaszál: szólnék, mégsem szólhatok. Buborékos ember átka, fújja gyenge gyöngyeit, kacag az ég és a hártya róla visszatükrözik. Nem ettem már három napja, barátaim sem papok, de a számban szalmaszál: szólnék, mégsem szólhatok. Volt ez jobban, rosszabb is lesz, nem dárda a szalmaszál, tarka kedvem hogyha elszáll, e gömbben majd rám talál. Szalmaszálhős nem vitéz, már csak csöndben maradok, aranyrigó, aranyerdőn szólal egyszer s szólalok.
Tuningolt – amerikai – erekciók éjszakája…
Na, húzzuk elő azokat a fránya mércéket, elő a colstokkal – s számoljunk! És ne felejtsük, hogy ezúttal „lábban” mérünk: Lássuk, kinek hosszabb a fegyvere! Ki nyal, s pucsít a címért, és tuningol valótlant valóbbra! Finisben! Lám, ürülnek a titkos tarsolyok: a mérleg nyelve nyüszítve billen – de vajon merre? Balról jobbra s jobbról balra, középre? Ugyan! – Biden, vagy Trump? – Trump, vagy Biden? – Republikánus, avagy a demokrata, ki most a büdösebb hús a burgerben? Kinek sikerül még a petyhüdtségből potensen visszakapaszkodnia? Büszke patriótákat löttyedten vadítania. Ki a meggyőzőbb hazafi? Kinek nagyobb a „tábora”, a hátszele, a vagyona? S ki hanta-palintázik jobban az elnöki asztal „kényelméért”? Mert A tét, mi most a lét, perverziójuk felajzó korbácsa – tuningolt erekciójuk vágyott „paginája”, az nem a Viagra, s még csak nem is a népért utolsó vérig tartó önfeláldozás – hanem egy büszke-büszke, de lankadó kiszögellés hatalmi zsákolása az észak-atlanti-óceánnak agymosó lábvízében... ...mit úgy skandálnak a pomponlányok arrafelé: A-me-rika…! A-me-rika…! (Let’s go!) 1103 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Rejtett alliteráció: 2020.11.03
Ostorral a tengert
Béna dühömben üvöltenék – újra meg újra, míg nem hasad át az „angyalok” védőburka, s nem szakítja le tőben szárnyukat a valóság! Aggódom…, aggódom érted Európa! Minden szeretett lakód iránt, ki tisztán lát s tisztán érez, és szíve tajtékban, mikor utcáid kövére hull népednek vére. Üvöltenék veled, és üvöltök is! De te, álszent, kiváltságra ítélt! – Csak pöffeszkedsz trónodon – míg nem a Te korcsfolyamod ömlik tereken patakokban, s nem a Te fejedet emelik himbálva magasba; – addig arcodra ködfátyolt rántasz, és úgy teszel, mintha a levágott fejek helyett, lerágott körmök hullanának halmokba! Üvöltenék, és üvöltök is! De mintha ostorral korbácsolnám a tengert: minden csapás – egy holt csobbanás. 1103 2020 L’ambrus (A bécsi mészárlás emlékére) Lektor: Kalcsics Ildikó
Magyar zsemle – (Revenge)
Ó! ... a magyar zsemle..., mely méltán híres..., – vagy inkább hírhedt, de lásd, én nem vagyok rest, és ím: kiderítem... mitől is döglik bele a légy, mitől olyan lyukacsos: mi a titka! – mert az már megvan: tudjuk régóta, hogy mitől ritka de ritka ... : – Pékem-pékem, mondd! hát te meg honnan jöttél? tán felhő-tanonc voltál és ködös tanuló éveid alatt vízpárából felhőt gyúrtál, netán nadrágtalan légkonyhákban tüsténkedtél, s tudás helyett mást itattál a szivacsba: a puha agyadba? – No! Ki vele! Ne kímélj! Halljam, hát hol szíttad föl mesterséged! hol fetrengtél könyékig a lisztes-vízben mi ily ragacsos áthatolhatatlan masszába – a meg nem értettek buborék burkába – tapasztott; és egyszersmind, halhatatlanként süppesztett a negatív szuperlatívuszokba: a gasztronómiai, – vagy inkább gasztroenterológiai „B”-ket buzgón fakasztó bugyrába: pékek azon bizonyos sóhajába! Mert hát tanum rá a jóisten: – és a boltos-néni aki a vackát rámsózta, – hogy felleltem én már s lenyeltem sok mindent – az életben: láttam s illatoltam közelről számtalan lyukat: féregrágta almában, – féregjáratokban: szuvas fogakban, erjesztett sajtban s nőben: lyukas zsebeim forrásában, cipőm kopott orrán, s elefántnak kürtölő egyfelől: ormányán s másfelől: ocsmány-án, sőt még a gyomrom falán is, olykor–olykor éreztem… a lyukat. De talán nem véletlen, hogy zsemlét-zsemlyét mi íly könnyed, és mondhatni: gyomornak legyűrhetetlen! sehol máshol e büdös életben, csak e kicsavart magyar honban leltem... Hát véletlen!? – Mondd! pékem énnékem, netán tudatos a koncepció? mi a lisztes-fejedből bosszantásba kelesztett, vagy csupán a spórolás kényszere dagasztotta arcomba gusztustalan trutymódat? De hát mindegy is… itt és most, tudatom veled, hogy jobb lesz ha felhagysz ormótlan tréfáiddal, és a sok felelőtlen kísérletezéssel: zsemle-légiesítéssel alábbhagysz; és végre-végre a roppanós omlós tészta-alapot úgy készíted, ahogyan azt illik, ahogyan azt gondos nagymamák receptjeiből ezer éve sütik: vajjal, liszttel, sóval s cukorral, friss élesztővel rendesen: megkelesztik! – Te kontár! te pékek-pákója! te istállók péklapátja: – Mert süss vagy finoman és számba tömlek, vagy süss gyatrán, és számra emellek – földre köplek… – melyik a jobb? Döntsd el, te drága, te semmi: te lyukacsos agyú magyar zsemle! te – meg nem értett – sütögető zseni... 1102 2020 L’ambrus
Csuszka
Ámbrás-szerű kusza fogaim között szökik át az élet, szűröm a sok krillt, no meg azt a tengernyi kínt amiből már annyit de annyit kaptam tőletek... – ilyen-olyan – emberek... S bár nem tagadom, sokaknak csakugyan hálával tartozom, – Talán, ha egy kezemen összeszámolhatom..? – de mégis köztük-közöttetek mennyi de mennyi olyan van, akit az ördög bűzös-bugyrába kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a Halálát? Ugyan! azt senkinek nem kívánhatom, s nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – kínzó-tipró börtönlakó... de azért az csak nem baj? ha legalábbis: szép csendben, a magam módján megóhajtom? hogy Bárcsak-bárcsak az a sok buzgón így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg többször kúszott volna föl a csábító-kábító gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó gondűző mókusodú-hágó...: maláj-koton! 1101 2120 L'ambrus
Leszívás
(Asszisztált Reprodukció) (Repró versek - III.) Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú árnyékába telepedtem le; a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet. Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben! Igazán szép időnk van, – nem is lehet okom panaszra! minden a medrében halad! Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben tűzi a nap. Egy fiatal pincér srác szervírozza elém lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem, hogy még egy ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de tehetsége sajnos véges: vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli! Hörpintek: Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi Antikvárium huliganizált-homlokzatát, szorgos kezek hogyan tisztogatják. Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást: Lám, ők dolgoznak, míg én kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök... Ha tudnák, min megyünk épp keresztül... Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: „Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s majd meglátjuk… – Majd meglátjuk... A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem... Hogyan tovább? – Majd meglátjuk…
Szőlőfürt!
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - II.) Ma úgy döntöttem, a nagy költő Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag magányban társam; szerepe nem kell hogy több legyen, minthogy szótlanul viselje bronz arcán a reá vetülő kora reggeli napszőtte fényfátyolt, gyengéd simogatását, és hogy közömbösen bámuljon északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra. Szőlőfürt! Persze nem itt előttem, – hisz a múzeum kertjében, oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül hogy is teremhet; sarjad viszont helyette, kedvesem stimulált kertjében, életet adó, apró puha-almú fészkében... Örömünk, pedig abból fakad, hogy A lét ezen parányi forrásai, oly szépen rendeződtek szinte tankönyvi megszerkesztett formába, ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, a reményt és szeretetet sugárzó anya körül. És hogyan tovább? Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, lélek-keltő beültetés, foganás? Majd kiderül...
Beültetés
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/I) Kivártuk – igaz, nehezen, el is fáradtunk éppúgy testben, mint lélekben: döntött a földi Isten! Hüvelykujját igenlően az ég felé bökte, éppúgy ahogy egykoron a hódító Rómában szenvtelen, kolosszeum perzselő porondján, életre s halálra folyt a küzdelem. Egy új életért – vagy egy vetélésért – egy gyermekért. Mindez kardok, pajzsok s fegyverek, öldöklő gladiátorok őrjöngése nélkül. Csak az elme az, ami háborog, ami zúgolódik néha, és itt is csak egy maradhat! De egy, ugye azért maradhat!? 0822 2020 L’ambrus
Ezután már mindig így lesz?
Mondd…, ezután már mindig így lesz!? Hogy rettegés és félelem uralja majd életünket? Hogy nem léphetünk boltba, templomba, étterembe? Iskolákba, múzeumokba? – és egyáltalán... bárhova!? Anélkül, hogy elménkben ne lebegne ott az állandó feszültség, a félelemérzet: hogy ha éppen – ne adj Isten rosszat szólunk, vagy csak az igazat akarjuk, és tiszta hangunk, egy dombra ürített galand-ot sért meg: és majd ennek okán, beteges hitének vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet? Ez hát a hited? Ez lenne a vallásod? Terrorizmus? Gyilkolászás? Akaratod másra kényszerítése!? Hogy véleményem ne mondhassam, úgy ahogyan szív harsogja? Ahogy a józan ész azt diktálja? Mondd! Ezután már mindig így lesz? hogy rothadó elméje a létnek... rozsdás pengével fenyeget!? és bármikor és bárhol – ha épp kedve-vallása úgy sugallja, életemre-életedre törhet? 1019 2020 L'ambrus
Üdv a krióban!
cover Photo: Gandee Vasan
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/III) Épp egy tucatból csak egy, érdemelt hát különös figyelmet: Egy ragyogott egy osztódott, csillogott könny-törő gyémántként… – szemünkben. És a többi sorsa? hogy évtizedre, vagy csak hónapokra: mozdulatlan sejtig dermed? S ha az égiek – hozzájuk-hozzánk kegyesek, közülük, majd valamelyik, – ha nem sérül akár még felnevethet: Dönthetnek felettük tudós, – teremtéssel kacérkodó gyakornok-istenek, hogy élethez való jogot, elvenni, vagy inkább adni érdemes. „ – Jer s merülj a folyékony-fagyba! lebegj a dermedt lét-krióban! Álmodjatok! Álmodjatok! – Ki tudja meddig álmodhattok még! – szépeket...” 0822 2020 L’ambrus
Csodavárás
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - I.) Parányi szárnyas teremtmények rajzanak, s rajzolnak kusza gubancot életem felett. Vihar közeleg, – talán…, az esőt érzik? A Múzeumkertben ülök, egy padon; s előttem kocogó, vagy inkább csak – ütemre fuldokló – testüket rángva-vonszoló lányok – épp ahogyan a muslicák felettem – köröznek. Frissen fürdött illatuk levendula virágok illatával kél rövid nászra: az erőlködéstől zavartan feltörő izzadtságcsepp-esszenciáik egyre erősebben tolakodnak, orromig kúsznak. Amott, – a múzeum bejárata előtti téren, kackiás bajusza mögül, Arany veti rám megtört tekintetét: mázsás bronzlábait talán mozdítaná is, – hogy mellém üljön, de súlyos, haraszti talapzata, nem engedi, fogva tartja, mint valami képzeletbeli égi tenger, egy, a horizontja alá sülyedt zátonyra futott testet, melyet a föld-fenekére húz, – ide elém – a súlyos szikla béklyó. Hát valahogy én is így horgonyzok most Aranyom! Lásd, a sorsodban akaratlan is osztozom. Ahogy engem is, e pad, amin megkövülve ülök, fogva tart; töri már elgémberedett szobor testem, érzem: zsibbasztja elmém s végtagjaim nehezülnek, de türelemmel várnom kell. Várnunk kell még... Várnunk a szent csodára: A foganásra. Az Isteni befogadásra, a gyermeki mosolyra: a kacagó reprodukcióra... A kicselezett teremtéshez pedig türelem, és – kicsivel – több idő, – több mint hét nap – kell. Idő... az idő, néha oly kegyetlen, különösen, mikor ostorral sietteted, mint valami lomha jószágot: – Eriggy, te! ebadta! Lódulj már te makacs öszvér! – de bezzeg tapodtat sem mozdul, csak nyekergő fogaskerekekkel kérődzik: úgy segít, hogy dermedten asszisztál. És mi közelében sem járunk, annak ahogy elterveztük azt, a legelején, mert mindig van valami újabb egy leküzdhetetlennek tűnő akadály: egy mióma, egy vírus, vagy egy fel nem szívódó visszamaradt tüsző.... És a nő ilyenkor összemegy, bizony oly apróra mint amilyenek az esőtáncot lejtő muslicák a légben, míg a férfi, – ha jól teszi dolgát – a kitartást, az életkedvet ömleszti végtelenszám a társba, mint valami megfoghatatlan, kiapaszthatatlan éteri erőt. Csoda talán? hogy még a legkitartóbb akarat is ugyanolyan gyámoltalanul gubbaszt, és bámul majd szürkén maga elé, ahogyan Aranyom ül, háttal a Nemzeti Múzeum lépcsőinek, fásultan, mozdulatában megkövülten, de mindig indulni tettre kész? Mindig? 0622 2020 L’ambrus
Épp, egy élethossznyi…
Fotó: Csuka Marianna
Épp, egy élethossznyi időd van arra, hogy betömd nyivákoló száját az éhenmaradt vágynak, és sutba hajítsd gőgös egód evilági rongyait: az „élj a mának”... – és a hasonló kezdetűek társait. Épp, csak homokóra-pördülésnyi időd van arra, hogy őszintén megbánd s fölvállald minden elkövetett s letagadott hibád, és hogy– lerázva magadról, a sárból dagasztott Hany Istók gúnyát: – a mocsárból kimászva amiben eleddig kényelmesen lubickoltál: amelyben az Én-tudatos létezésed, oly tudatlanul kérkedett, – sikamlós vagyonával ahogyan a nyálkás gyermek hízeleg, egy tál, lápi-békával Juliska asztalán! És ki tudja, mennyi lélegzet-szennyed van még hátra, – talán épp, csak homokpergésnyi, hogy lélekben felvértezd magad, és úgy rohanj majd – csupasz fenékkel – az ében-Óceánba: meztelenül, tisztán, félelmek s bűntudatok nélkül: boldogan, és – úgy zuhanj egy – mélyebb – mozdulatlan, ártalmatlan-álomba: – világmindenséget ölelő kozmikus-kómába, hogy utolsó szavad, csak ennyi legyen: Köszönöm! 1025 2020 L’ambrus
„Maradj otthon!” – (Yoda) hányadékok…
/ egy COVID-talan hajótörött naplójából / ...ha nem hallottad volna még elégszer: „Maradj otthon!” – akkor jönnek…, majd a kedvtelen-kedveltebb művészek és rá(d)-segítenek: hogy az otthoni, és egyéb hányattatásaid mégjobban felerősödjenek: végül is, van budi...: Színészek, és affélék zenészek, és olyasfélék költők és annak tettszők: mind a maguk kitekert módján, pózolnak: „kiveszik részüket”, a „jóból”, skandálják amit már amúgy is, rémálmaidból riadva rikoltssz, a sok… tudást, pedig csak mégjobban a bögyödbe tolják: mert biztos ami biztos! és a hánytatás is! – na, az is legyen biztos! Mert hát a löttyedt-mellre, s a hervadt-herékre további lógást elkerülendő, kötelező a pénzes merevítő…: – szütyő A kopást, a feledésbe merülést, annak erősödő tónúsát, pedig valahogy kompenzálni kell! – és hát jogosan kérded: De miért nem kompenzálod úgy, hogy mikor kérik, te a fenekeden otthon maradsz, s képedre maszkot húzva, nem kornyikálsz, nem színészkedsz: csupán lapítasz, és befogod a – (lep…s po…) – szád!? 1028 2020 L’ambrus
Mennyin múlott
Hogy két görbe lábadon, és a két ingaként lengő karon – melyet a jóisten „kegyelemből” hozzád vágott – nem a tiz ujj, s ugyanennyi lábujj az mi felkacagva feléd nevet? hanem négy szőrös rút-pata ami a föld-porába – trappolva – döngeti neved? Mondd csak! Mennyin múlott? Hogy kényelmes cipők s meleg, lábra-simuló zoknik, – puha kötött kesztyűk helyett most nem lópatát patkol rajtad egy köpcös-kovács...! s hogy kozmetikusod a bőrbe-nőtt körmök helyett, csülkeidről nem igát-vonó szarut reszel!? Mennyin múlott, hogy a friss-tojást, nem te rántod ki tyúknak tojócsöve alól: tápláló reggelinek, tányér sarkához, tojás kobakját nem te veregeted, hanem hogy te légy az a buta tyúk, aki hosszasan kotlik mészházas-fészekaljban; s dolgavégeztével, miután tested a gazda felhízlalja, nyakadon fenje meg éhséges kését? Mennyin múlott, hogy a mellkasodban lüktető, must-patakot keringető szívkamra helyett, napnak sugarai táplálják zöldbe-szökkenő ereidet, s hogy TE, az örök vándor, ki fűtve kóbor-vágytól, csavargás helyett: fejed szirmot-bontva szótlanul – gondolatok nélkül – meredj, az imázsod imádattal illatoló, de bimbód tőben szakajtó: kertészed szemébe..? Hát az mennyin múlott, hogy férfiként avagy épp „Éva-ként” a saját nemedhez vonzódj? – alfahímként borostát csókolj? s nőként a "gyengébbik" nemnek bókolj? – vagy hogy bőrödnek színe: fehéren, sárgán avagy épp feketén verődjék vissza a gyűlölet-pupillájába? És mit számít, hogy vallásod eredete zsidó, keresztény, vagy muszlim? és nem istenekben való? talán egy felmenőn, egy görbe hajszálon… ha múlott és te, egy árva hajszál – nem több – miatt, esel torkának, annak ki épp egy vonással különb: – de tán pont annyival, vagy többel – szebb s jobb és – bölcsebb is tenálad!? Hát mennyin múlott, – úgy öszintén... hogy most ne te légy az utálkozó, hanem az, aki a gyűrött-gyűlölt ruhát, mindhalálig hordja!? (Mondd! mennyin – s főleg kin – múlik, hogy ne te légy az üldöző, hanem a szenvedő: az áldozat?) 1025 2020 L'ambrus
Gerelyhajításom margójára
Ma, vénülő fejemmel, lementem gerelyezni: – én balga. – mondván de jó lesz újra edzeni... Nyakam, vállam, hátam, egyik fájó pózból a másikba tekertem... fittyet hányva a kattogó gerincemre, – vélhető gerincsérvemre a lépésre sem igazán alkalmas lúdtalpamra, a letapadt, megkopott izületeimre, a mindenhol sajgó porcikákra stb... Panaszkodjak? Hát nem fogok... Jó ha fáj, jó ha fáj! – mondogattam magamnak: – Míg fáj legalább, érzem hogy élek! És amíg hajításból-hajításba szökkentem: az égbolt napfényesre nyalt tányérján, a csillagokba révedtem, számoltam belőlük számtalant, és szökött ki számon szintúgy számtalan – szebbnél-szebb gondolat – köszönöm P. Sándor! de csak folytattam... s mondogattam magamban, egyre hangosabban: Jó ha... fáj! Jó ha... fáj!! Jó ha fáj!?? ...és addig mondogattam, míg a végén már magam is elhittem: Jó ha fáj!? - hát nem: (Egy francos-francot jó ha fáj...) 1017 2020 L’ambrus
A lefejezett ország
/ Úgy látszik: félek. / Van egy ország, minek nevét nem mondhatom...; és volt egy tanár, kinek nevét kiáltanám, de nem „akarom”. És van egy vallás... – és még mennyi más... – aminek nevét s bűneit sorolhatnám, de szintúgy: nem „akarom”... ...mert úgy tűnhet: – bolond vagyok: elveszti fejét, az ki mondja, és elveszíti az ki büntet. Úgy látszik..., félek... Úgy látszik... ölni, embereket lefejezni, ma, és mindenkor: hatalom. 1027 2020 L’ambrus
Önelégült költő önkontrollja
Mikor végigmérem művem, és azt látod, hogy önelégülten, munkám dicsérve hátradőlök: kérlek, állj majd mögém, – észrevétlen és vágj úgy hátba hogy a sorok, ne csak izzadtságban, hanem kiömlő véremben is fürödjenek!
1025 2020 L’ambrus
Torockói jelenés
(Fotó: Kecskés Pál)
De nézzük a dolgok jó oldalát: Torockón... – legalább van... kerti-krisztus! Igaz: ledes. – de hát van: – és méretét elnézve sem törpe... ...és ha még nem szenvedett eleget a kereszten, hát most majd fog: két csuda-szín zászlóval hentereg, s vele dicsben úszik a pópa akár egy lelkes steaua drukker – ki középső ujjal jól bemutat neked értetlenkedő „mogyorónak” s integetve: hirdeti, a büszke dák(o)k nagyhatalmi státuszát, hogy mi bezzeg Isten kiszemelt (igaz) fura-hívei vagyunk, és – bizony mondom néktek, mi kreatívan gondolkodunk: mert nálunk nem csupán a hívőkben lapul – mélyen – Jézus fénye, hanem a legmélyebb sötétségben is giccsben ragyog... Bezzeg nektek, anyátlan furkó-magyaroknak, csak amolyan, elnagyolt analóg jutott: – vezeték nélküli... (Wood-GOD) fából-, vagy kőből-faragott uratok van! 1022 2020 L’ambrus
Akár a nyálban is füröszthetném…
/ Fenyő László költő emlékére / Néha úgy tetszik, akár nyálban is füröszthetném ujjaim hegyét, – tinta helyett, és a levegőbe kanyaríthatnám darabjaim, – mint a padlás eldugott szegletében – titokban megbúvó beszívott karmester, ki maga előtt hadonászva komponálja művét: a lég-betűket. Nem tűnnék sokkal bolondabbnak, – Ó, nem... mint most: hogy virtuális króm-lapra, egy holt-költő emlékének tisztelegve plasztik klaviatúrán gépelek. Ennyi ma a líra, ennyit ér a tiszta szó: ennyit ér a lélek… ennyi most az izzadtság bére. Vagy talán tévedek? ...hogy jó száz évvel elcsúsztam: száz esztendeje kellett volna élnem: s csak buta tréfa, a sorstól, hogy ebben a korban – érzelmekről – hebegek. De a kesergés legalább megmaradt a régi: – az mit sem változott: minek írok s főleg kinek, ha senki nincs aki olvassa? De majd elrakom későbbre magamnak... Vagy ajánlom egy rég elúszott lelki társnak: üzenve, az élők halott világából: hogy most sápadtabb, és kufárabb az arcom, mint neked valaha volt kedves, vágyott barátom… ... mert akár a nyálba is mártogathatnám ujjaim hegyét... (a kutya sem nyalná le) 1022 2020 L’ambrus