költő vagy dehogy vagy költő vagyok dehogy vagy minek írok minek írsz minek írunk minek sírsz hol a vége hol a hír hol a végem hol a hír könyvem készül nem hinném könyved készül nem vinném minek írok minek írsz minek írunk minek sírsz hol a vége hol a hír hol a végem hol a hír 1221 2020 L’ambrus
Címke: Magyar költészet
Nem adjuk fel!
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – X./ Megint SOTE. Megint vérvétel. Megint HCG szint. – Nem az enyémet mérik, de mintha mégis. – Az órámra nézek, reggel hét óra van, kint várok a kórház előtt. A derengő kijelzőjére ujjaim már szinte ráfagynak – írok, de minden második betű félre megy. Körülöttem csikkek, Fölöttem cinegék próbálják túlkiabálni a város hevét – kevés sikerrel. A szemközti szalonból fény szökik az utcára, tábláján felirat: Zádory & Faragó, – Ki az, aki ilyen korán nyirat? Úgy tűnik akad. Szívem kijön, átölelem, – még erőtlen, felkarolom, indulunk haza. Modern a kor, az eredmény (is) majd otthon fogad. Laptopot elő, közös a nézés: PDF letölt – PDF megnyit: HCG, a szint: 0.0. a jövő belénk ég: – – – – – Megint Sote. Megint vérvétel. Megint sírás: Kezdhetjük újra. Másnap a tükörre írja: „Nem adjuk fel!” – soha Szívet rajzolok köré, és bénán lefotózom, megírom, – most már Public. 1211 2020 L’ambrus 1211 2020 L’ambrus
Félelem
a haláltól? – ugyan, attól én nem félek, hanem ami az után! de ne jöjjön, nem jöhet semmi! mondd, hogy nincs ott más, csak némaság, örökös mozdulatlanság. nem kell a lélek, s nem kell az emlék, sem a képek sem a vágy csendet akarok, – érzelmek nélküli végleges megnyugvást. 1210 2020 L’ambrus
A legbiztosabb védelem
Nem szeretem e szót: „különös”, egy Ady versből zúdul rám, – különös ez, különös az – még csak nem is egy egzakt dolgot leíró kifejezés, nem szólítja nevén a rémséget. És ez a film is, minden csak nem különös, egy újrajátszott álomkép, mely örökös félelmet gerjeszt. Itt ólálkodik – ki tudja mióta –, berágta magát elmém szörnyespolcára, és az önkényes gépész, gyakran kedvet kap, hogy kínozzon: befűzi a rettegést és kéretlen játssza. Felriadva, a jelenet éberen is forog, ajtón kúsznak be az árnyak, míg a hűs szobában ijedten szerelmed kezét kutatod: Angyali védelmező! aki oly törékeny, és mégis, erősebb most mindennél! Neked, ő a legbiztosabb védelem – álom sem foghat rajta!
1204 2020 L’ambrus
Végtelenbe
kettő a rétes a cukros a tányérban
kettő a szerető a lucskos az ágyékban
kettő a here és a bere is a tajtékra,
meg még mikettő?
kettő a galamb a szara is a tányérban
kettő a kanál és a kristály is a kávéban
kettő a párt is meg a pánt is a vállamra
meg még mikettő?
1125
2020
L’ambrus
Lopva lépsz a balkonodra
Lopva lépsz a balkonodra
cinege nász sem riad,
ajtónyitás halk neszére
tenyér csendet símogat.
Utoljára hátranézel
csörtetők vad táncterébe,
s véled: szíved ritmusa
nem riaszt fel álmokat.
Te a maggal is beérted!
tudod, hogy hasztalan várni
végzet igazát, lelked
lógva minek is hagynád?
Üvöltésed, lyukat hasít
a létbe: pont így jöttél s
most így rohansz dícsre,
a fénybe újra így születsz.
Lopva lépsz a balkonodra
cinege nász sem riad
ajtónyitás halk neszére
egy tenyér sír csak:
csendet símogat.
1123
2020
L’ambrus
fotó: Ambrus László
Tartozás
beléd ragadok magamból adok elvárom hogy viszonozd felettes kényszer hatalom zsákmányod vagyok önkéntelenül ellenállok – behódolok akaratodnak: én a kiszolgáltatott felkínálom nemakaratom önfeláldozóan átadom, színem deszaturált rózsa: derengő totem őszinte (is'a) szerelem, de jaj, ha a szoknya érett gyümölcse ragyog, titkon fordul utána csöpög a tekintet, lesütött szempár magyaráz: megcsalás! nyomában perverz vágy liheg önkielégítő szeretet: magadnak-szülő! hűvös világra lelket nemző! és csak forgatom, mint szamár tovább a lisztté örlő kereket: mily kegyetlen ajándék vagy te énnekem drága lelkiismeret, feléd (is) tartozom fogd erősen, szavam foghatatlan, a tartozást egyszer istenbiz’ – megadom: csak előbb beléd ragadok „adok magamból” önzőn, épp amennyit kell. 1120 2020 L’ambrus
(és) Millenáris a park (V.no.2)
/Széllkapu/ Ősznek vaskos-derekán. fejem már lehajtanám... padnak nedves ágyékára. Tűnődöm: pár szem libbenő komposzt ami amott a gallyról tétován cikáz, omló falevél, mi úgy tűnhet „egynek”, mint a „csúf-természet” okozta ártó kozmetikai malőr; de bizonnyal a többségi emberi szemnek aligha lenne útjában e szösz, és „tán” még jót is tesz a biológiai körforgásnak!? – Nem tudom, csak gondolom. Nem volna-e jobb hát hagyni, – halkan kérdem – ott rohadni? Persze-persze, a „cleaning protokoll” – tudom. De így novemberben, most őszintén ki az a barom, aki az eső áztatta hűvös fű ágyban a sáros levelek málló zugában hálni-fagyni vágy: ki fetreng dermedt földnek meddő hátán? Én pihennék. – Köszönöm. A padon. – Köszönöm. Költenék. – Köszönöm. De ez a kertész, csak nyomja nyomja, pedig nyomhatná e tülköt éppenséggel valahova máshova. 1118 2020 L’ambrus
Zöld a pázsit (V.no.1)
Egy a téma, kettő a változat. Millenáris élmény két huzatban. (Vázlatok) Zöld a pázsit (V. No. 1) /berreg egy levél*aszoda/ „Itten kérem, ki van adva feladatba: A pázsit legyen mindig gondosan karban-tartva: legyen zöld, és legyen tiszta!” A csók is szabad, és a füvön hemperegni, lazulni: füvezni kikapcsolódni… (sátöbbi.) Akkor mégis mi az, ami téged zavar? csak nem alattad a rothadó avar? De bizony hogy az! Pontosabban a buzgón áhított avartalanság. És hogy zavartalanul élvezzem a tóba libbenő-billegő hegyi barázdát. És a pihés kacsa-valag csobbanást. De nem megy, mert berreg: fejembe zúz a kézi traktor zaja a motoros kertész, a levélbaszoda – és ez már trend úgyhogy ne is rám sértődj meg, ha itt-ott kiliffen a farok szó vagy a pongyola (rühellem de mondva vagyon: fejlődik a társadalom...) – Szóval zúg-búg ez a „szar”, mint millió döglégy a beköpött disznó fülében, és joggal kérdi az ember, a morcos nyugalomra vágyó: hogy tesa! figy! egy szimpla lombgereblye tán halkabb s „környezetkímélőbb“ lenne s minden avar, s zavar nyomban eltűnne a látogató pedig dorombolna boldogan.
1118 2020 L’ambrus
A szemembe nézz!
életem során a „nagy” beszélgetések mindig árulkodtak. a testek beszéltek, az emberek papoltak. szemeim akár az inkvizítorok: vallató füllé fejlődtek, ahogy a kémek észrevétlen hallgatóztak, és lefülelték a füllentőket, röntgensugaraik átvilágítottak árulót alattomost számítót, és mind a kigyószavú sziszegőt. idegen szemek hazug hártyáin tiszta tükörpárt kerestek: de könnyen felismered ha a lélek maszatol serceg a tekintet akár a kígyó, a napra is kifekszik: „erőt” gyűjteni jobbra-balra kanyarog – kitekintget hajlik vele a mondandó! a testbeszéd a póz persze sosem hazudik ha éberen figyelsz minden gaz kihallik, jellem éget akár a nagyitó mellyel gyerekkorodban kísérleteztél kint a kertben: tréfásan-halálosdit, kegyetlenesdit játszottál! mi lobban, mi kél lángra s mi vész örökre a kitinpáncél meg csak sercegett: bogár szenve lett, élvezted míg a nap sugarai egyre büdösebbre perzselnek férget, csak itt már humán-bőrre megy: itt a mismásolók álcája sistereg, és nem csak a kihúzott láb az amitől sántít a kétlábú, hanem a lélek is csalfán tolja tomporát: pucsít! de megismerszik az ilyen könnyen: fürgén forgatja a nyelvét meg a szemét! szemedbe sosem néz! – engem sasolj, ne a földet! – 1117 2020 L’ambrus
Maszkomhoz tapad
Maszkomhoz tapad egy arc rám löki bűzös lehét, mert kell egy elkefélt lét hogy megalkosson nem létező dolgokat. Gyűlölöm! Mennyit érek? Épp ezen töpreng egy maszk. Semmit, és mindent: Ellököm tőlük a bajt, lelküket óvom. A viszonzás? Szövetembe köhögött nyál, és felhörgött takony. Köszönöm, épp ennyit akarok. 1115 2020 L'ambrus
az illatát, az illatát mutasd!
mély lélegzet: erjedt párlatként beáramlik,
torkomba mar a rothadó falevelek lehelete
mint sárban-lihegők kendőzetlen izzadtsága,
elalélt testük színes, puha pázsiton piheg,
lépdelek, hallgatom ahogyan összerezzennek,
a kéjes sóhajok: sima talpakkal szeretkeznek
csupasz lábujjaik reszketnek,
összebújnak a természettel, forró-láz ölén
táncolva térdepelnek előtted! levedlett ruhájuk nedves
bársony, avar fénye villan, testembe ivódik lelkük...– eggyé válunk –
kinyújtom feléd érzékeim te zöld lélegzet, kortyold vágyaim simogató kezét!
tétova tenyereim látomása: most halk zizegő falevelek
levegő lét-torkát nyaldossák, kiábrándult fogyó erezett-nyelveikkel:
önként megadják magukat az árnyszemű vágynak
nyögve sikoltják maguk mögött a múltat:
– Múzsa! ránts magaddal, kezem el ne engedd!
vigyél a mélységekbe, és el, ne halkulj! –
szétmálló amorf kirakós darabjai ezek
összeilleszthetetlen: zúzmara ajkak, alkaromra rátapadnak
heves csókjaik, elsodorják bomló tetemeit a holtaknak...
fekete-föld csapzott iszap hajába túrok,
körmöm alá kapaszkodnak, a kétségbeesés hangjai
bekúsznak, kitépik hiszékeny álmaimat, de hagyom: hadd vigyék!
mélyebb rétegekbe! vágyom, érezni
akarom a halált! milyen ott? ahol minden értelem szertefoszlik?
mutasd az illatát! mutasd az illatát!
az illatát… az illatát mutasd:
a szagát, mely ájulásba lohaszt: szorítását
torkomon – kínzó fétisként érezni vágyom, fullasztó harapását …–
mert az élet már csak alvadó íztelen vér:
filléres vágyak könnyű beteljesülése, becsomagolt rezignáció:
ajándékod tedd az ünnepi fa alá, mely soha többé ki nem elégít!
1112 2020 L’ambrus
Ostorral a tengert
Béna dühömben üvöltenék – újra meg újra, míg nem hasad át az „angyalok” védőburka, s nem szakítja le tőben szárnyukat a valóság! Aggódom…, aggódom érted Európa! Minden szeretett lakód iránt, ki tisztán lát s tisztán érez, és szíve tajtékban, mikor utcáid kövére hull népednek vére. Üvöltenék veled, és üvöltök is! De te, álszent, kiváltságra ítélt! – Csak pöffeszkedsz trónodon – míg nem a Te korcsfolyamod ömlik tereken patakokban, s nem a Te fejedet emelik himbálva magasba; – addig arcodra ködfátyolt rántasz, és úgy teszel, mintha a levágott fejek helyett, lerágott körmök hullanának halmokba! Üvöltenék, és üvöltök is! De mintha ostorral korbácsolnám a tengert: minden csapás – egy holt csobbanás. 1103 2020 L’ambrus (A bécsi mészárlás emlékére) Lektor: Kalcsics Ildikó
Magyar zsemle – (Revenge)
Ó! ... a magyar zsemle..., mely méltán híres..., – vagy inkább hírhedt, de lásd, én nem vagyok rest, és ím: kiderítem... mitől is döglik bele a légy, mitől olyan lyukacsos: mi a titka! – mert az már megvan: tudjuk régóta, hogy mitől ritka de ritka ... : – Pékem-pékem, mondd! hát te meg honnan jöttél? tán felhő-tanonc voltál és ködös tanuló éveid alatt vízpárából felhőt gyúrtál, netán nadrágtalan légkonyhákban tüsténkedtél, s tudás helyett mást itattál a szivacsba: a puha agyadba? – No! Ki vele! Ne kímélj! Halljam, hát hol szíttad föl mesterséged! hol fetrengtél könyékig a lisztes-vízben mi ily ragacsos áthatolhatatlan masszába – a meg nem értettek buborék burkába – tapasztott; és egyszersmind, halhatatlanként süppesztett a negatív szuperlatívuszokba: a gasztronómiai, – vagy inkább gasztroenterológiai „B”-ket buzgón fakasztó bugyrába: pékek azon bizonyos sóhajába! Mert hát tanum rá a jóisten: – és a boltos-néni aki a vackát rámsózta, – hogy felleltem én már s lenyeltem sok mindent – az életben: láttam s illatoltam közelről számtalan lyukat: féregrágta almában, – féregjáratokban: szuvas fogakban, erjesztett sajtban s nőben: lyukas zsebeim forrásában, cipőm kopott orrán, s elefántnak kürtölő egyfelől: ormányán s másfelől: ocsmány-án, sőt még a gyomrom falán is, olykor–olykor éreztem… a lyukat. De talán nem véletlen, hogy zsemlét-zsemlyét mi íly könnyed, és mondhatni: gyomornak legyűrhetetlen! sehol máshol e büdös életben, csak e kicsavart magyar honban leltem... Hát véletlen!? – Mondd! pékem énnékem, netán tudatos a koncepció? mi a lisztes-fejedből bosszantásba kelesztett, vagy csupán a spórolás kényszere dagasztotta arcomba gusztustalan trutymódat? De hát mindegy is… itt és most, tudatom veled, hogy jobb lesz ha felhagysz ormótlan tréfáiddal, és a sok felelőtlen kísérletezéssel: zsemle-légiesítéssel alábbhagysz; és végre-végre a roppanós omlós tészta-alapot úgy készíted, ahogyan azt illik, ahogyan azt gondos nagymamák receptjeiből ezer éve sütik: vajjal, liszttel, sóval s cukorral, friss élesztővel rendesen: megkelesztik! – Te kontár! te pékek-pákója! te istállók péklapátja: – Mert süss vagy finoman és számba tömlek, vagy süss gyatrán, és számra emellek – földre köplek… – melyik a jobb? Döntsd el, te drága, te semmi: te lyukacsos agyú magyar zsemle! te – meg nem értett – sütögető zseni... 1102 2020 L’ambrus
Csuszka
Ámbrás-szerű kusza fogaim között szökik át az élet, szűröm a sok krillt, no meg azt a tengernyi kínt amiből már annyit de annyit kaptam tőletek... – ilyen-olyan – emberek... S bár nem tagadom, sokaknak csakugyan hálával tartozom, – Talán, ha egy kezemen összeszámolhatom..? – de mégis köztük-közöttetek mennyi de mennyi olyan van, akit az ördög bűzös-bugyrába kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a Halálát? Ugyan! azt senkinek nem kívánhatom, s nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – kínzó-tipró börtönlakó... de azért az csak nem baj? ha legalábbis: szép csendben, a magam módján megóhajtom? hogy Bárcsak-bárcsak az a sok buzgón így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg többször kúszott volna föl a csábító-kábító gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó gondűző mókusodú-hágó...: maláj-koton! 1101 2120 L'ambrus
Szőlőfürt!
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - II.) Ma úgy döntöttem, a nagy költő Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag magányban társam; szerepe nem kell hogy több legyen, minthogy szótlanul viselje bronz arcán a reá vetülő kora reggeli napszőtte fényfátyolt, gyengéd simogatását, és hogy közömbösen bámuljon északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra. Szőlőfürt! Persze nem itt előttem, – hisz a múzeum kertjében, oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül hogy is teremhet; sarjad viszont helyette, kedvesem stimulált kertjében, életet adó, apró puha-almú fészkében... Örömünk, pedig abból fakad, hogy A lét ezen parányi forrásai, oly szépen rendeződtek szinte tankönyvi megszerkesztett formába, ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, a reményt és szeretetet sugárzó anya körül. És hogyan tovább? Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, lélek-keltő beültetés, foganás? Majd kiderül...
Beültetés
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/I) Kivártuk – igaz, nehezen, el is fáradtunk éppúgy testben, mint lélekben: döntött a földi Isten! Hüvelykujját igenlően az ég felé bökte, éppúgy ahogy egykoron a hódító Rómában szenvtelen, kolosszeum perzselő porondján, életre s halálra folyt a küzdelem. Egy új életért – vagy egy vetélésért – egy gyermekért. Mindez kardok, pajzsok s fegyverek, öldöklő gladiátorok őrjöngése nélkül. Csak az elme az, ami háborog, ami zúgolódik néha, és itt is csak egy maradhat! De egy, ugye azért maradhat!? 0822 2020 L’ambrus
Ezután már mindig így lesz?
Mondd…, ezután már mindig így lesz!? Hogy rettegés és félelem uralja majd életünket? Hogy nem léphetünk boltba, templomba, étterembe? Iskolákba, múzeumokba? – és egyáltalán... bárhova!? Anélkül, hogy elménkben ne lebegne ott az állandó feszültség, a félelemérzet: hogy ha éppen – ne adj Isten rosszat szólunk, vagy csak az igazat akarjuk, és tiszta hangunk, egy dombra ürített galand-ot sért meg: és majd ennek okán, beteges hitének vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet? Ez hát a hited? Ez lenne a vallásod? Terrorizmus? Gyilkolászás? Akaratod másra kényszerítése!? Hogy véleményem ne mondhassam, úgy ahogyan szív harsogja? Ahogy a józan ész azt diktálja? Mondd! Ezután már mindig így lesz? hogy rothadó elméje a létnek... rozsdás pengével fenyeget!? és bármikor és bárhol – ha épp kedve-vallása úgy sugallja, életemre-életedre törhet? 1019 2020 L'ambrus
Üdv a krióban!
cover Photo: Gandee Vasan
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/III) Épp egy tucatból csak egy, érdemelt hát különös figyelmet: Egy ragyogott egy osztódott, csillogott könny-törő gyémántként… – szemünkben. És a többi sorsa? hogy évtizedre, vagy csak hónapokra: mozdulatlan sejtig dermed? S ha az égiek – hozzájuk-hozzánk kegyesek, közülük, majd valamelyik, – ha nem sérül akár még felnevethet: Dönthetnek felettük tudós, – teremtéssel kacérkodó gyakornok-istenek, hogy élethez való jogot, elvenni, vagy inkább adni érdemes. „ – Jer s merülj a folyékony-fagyba! lebegj a dermedt lét-krióban! Álmodjatok! Álmodjatok! – Ki tudja meddig álmodhattok még! – szépeket...” 0822 2020 L’ambrus
Csodavárás
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - I.) Parányi szárnyas teremtmények rajzanak, s rajzolnak kusza gubancot életem felett. Vihar közeleg, – talán…, az esőt érzik? A Múzeumkertben ülök, egy padon; s előttem kocogó, vagy inkább csak – ütemre fuldokló – testüket rángva-vonszoló lányok – épp ahogyan a muslicák felettem – köröznek. Frissen fürdött illatuk levendula virágok illatával kél rövid nászra: az erőlködéstől zavartan feltörő izzadtságcsepp-esszenciáik egyre erősebben tolakodnak, orromig kúsznak. Amott, – a múzeum bejárata előtti téren, kackiás bajusza mögül, Arany veti rám megtört tekintetét: mázsás bronzlábait talán mozdítaná is, – hogy mellém üljön, de súlyos, haraszti talapzata, nem engedi, fogva tartja, mint valami képzeletbeli égi tenger, egy, a horizontja alá sülyedt zátonyra futott testet, melyet a föld-fenekére húz, – ide elém – a súlyos szikla béklyó. Hát valahogy én is így horgonyzok most Aranyom! Lásd, a sorsodban akaratlan is osztozom. Ahogy engem is, e pad, amin megkövülve ülök, fogva tart; töri már elgémberedett szobor testem, érzem: zsibbasztja elmém s végtagjaim nehezülnek, de türelemmel várnom kell. Várnunk kell még... Várnunk a szent csodára: A foganásra. Az Isteni befogadásra, a gyermeki mosolyra: a kacagó reprodukcióra... A kicselezett teremtéshez pedig türelem, és – kicsivel – több idő, – több mint hét nap – kell. Idő... az idő, néha oly kegyetlen, különösen, mikor ostorral sietteted, mint valami lomha jószágot: – Eriggy, te! ebadta! Lódulj már te makacs öszvér! – de bezzeg tapodtat sem mozdul, csak nyekergő fogaskerekekkel kérődzik: úgy segít, hogy dermedten asszisztál. És mi közelében sem járunk, annak ahogy elterveztük azt, a legelején, mert mindig van valami újabb egy leküzdhetetlennek tűnő akadály: egy mióma, egy vírus, vagy egy fel nem szívódó visszamaradt tüsző.... És a nő ilyenkor összemegy, bizony oly apróra mint amilyenek az esőtáncot lejtő muslicák a légben, míg a férfi, – ha jól teszi dolgát – a kitartást, az életkedvet ömleszti végtelenszám a társba, mint valami megfoghatatlan, kiapaszthatatlan éteri erőt. Csoda talán? hogy még a legkitartóbb akarat is ugyanolyan gyámoltalanul gubbaszt, és bámul majd szürkén maga elé, ahogyan Aranyom ül, háttal a Nemzeti Múzeum lépcsőinek, fásultan, mozdulatában megkövülten, de mindig indulni tettre kész? Mindig? 0622 2020 L’ambrus
Épp, egy élethossznyi…
Fotó: Csuka Marianna
Épp, egy élethossznyi időd van arra, hogy betömd nyivákoló száját az éhenmaradt vágynak, és sutba hajítsd gőgös egód evilági rongyait: az „élj a mának”... – és a hasonló kezdetűek társait. Épp, csak homokóra-pördülésnyi időd van arra, hogy őszintén megbánd s fölvállald minden elkövetett s letagadott hibád, és hogy– lerázva magadról, a sárból dagasztott Hany Istók gúnyát: – a mocsárból kimászva amiben eleddig kényelmesen lubickoltál: amelyben az Én-tudatos létezésed, oly tudatlanul kérkedett, – sikamlós vagyonával ahogyan a nyálkás gyermek hízeleg, egy tál, lápi-békával Juliska asztalán! És ki tudja, mennyi lélegzet-szennyed van még hátra, – talán épp, csak homokpergésnyi, hogy lélekben felvértezd magad, és úgy rohanj majd – csupasz fenékkel – az ében-Óceánba: meztelenül, tisztán, félelmek s bűntudatok nélkül: boldogan, és – úgy zuhanj egy – mélyebb – mozdulatlan, ártalmatlan-álomba: – világmindenséget ölelő kozmikus-kómába, hogy utolsó szavad, csak ennyi legyen: Köszönöm! 1025 2020 L’ambrus
„Maradj otthon!” – (Yoda) hányadékok…
/ egy COVID-talan hajótörött naplójából / ...ha nem hallottad volna még elégszer: „Maradj otthon!” – akkor jönnek…, majd a kedvtelen-kedveltebb művészek és rá(d)-segítenek: hogy az otthoni, és egyéb hányattatásaid mégjobban felerősödjenek: végül is, van budi...: Színészek, és affélék zenészek, és olyasfélék költők és annak tettszők: mind a maguk kitekert módján, pózolnak: „kiveszik részüket”, a „jóból”, skandálják amit már amúgy is, rémálmaidból riadva rikoltssz, a sok… tudást, pedig csak mégjobban a bögyödbe tolják: mert biztos ami biztos! és a hánytatás is! – na, az is legyen biztos! Mert hát a löttyedt-mellre, s a hervadt-herékre további lógást elkerülendő, kötelező a pénzes merevítő…: – szütyő A kopást, a feledésbe merülést, annak erősödő tónúsát, pedig valahogy kompenzálni kell! – és hát jogosan kérded: De miért nem kompenzálod úgy, hogy mikor kérik, te a fenekeden otthon maradsz, s képedre maszkot húzva, nem kornyikálsz, nem színészkedsz: csupán lapítasz, és befogod a – (lep…s po…) – szád!? 1028 2020 L’ambrus
Gerelyhajításom margójára
Ma, vénülő fejemmel, lementem gerelyezni: – én balga. – mondván de jó lesz újra edzeni... Nyakam, vállam, hátam, egyik fájó pózból a másikba tekertem... fittyet hányva a kattogó gerincemre, – vélhető gerincsérvemre a lépésre sem igazán alkalmas lúdtalpamra, a letapadt, megkopott izületeimre, a mindenhol sajgó porcikákra stb... Panaszkodjak? Hát nem fogok... Jó ha fáj, jó ha fáj! – mondogattam magamnak: – Míg fáj legalább, érzem hogy élek! És amíg hajításból-hajításba szökkentem: az égbolt napfényesre nyalt tányérján, a csillagokba révedtem, számoltam belőlük számtalant, és szökött ki számon szintúgy számtalan – szebbnél-szebb gondolat – köszönöm P. Sándor! de csak folytattam... s mondogattam magamban, egyre hangosabban: Jó ha... fáj! Jó ha... fáj!! Jó ha fáj!?? ...és addig mondogattam, míg a végén már magam is elhittem: Jó ha fáj!? - hát nem: (Egy francos-francot jó ha fáj...) 1017 2020 L’ambrus
Akár a nyálban is füröszthetném…
/ Fenyő László költő emlékére / Néha úgy tetszik, akár nyálban is füröszthetném ujjaim hegyét, – tinta helyett, és a levegőbe kanyaríthatnám darabjaim, – mint a padlás eldugott szegletében – titokban megbúvó beszívott karmester, ki maga előtt hadonászva komponálja művét: a lég-betűket. Nem tűnnék sokkal bolondabbnak, – Ó, nem... mint most: hogy virtuális króm-lapra, egy holt-költő emlékének tisztelegve plasztik klaviatúrán gépelek. Ennyi ma a líra, ennyit ér a tiszta szó: ennyit ér a lélek… ennyi most az izzadtság bére. Vagy talán tévedek? ...hogy jó száz évvel elcsúsztam: száz esztendeje kellett volna élnem: s csak buta tréfa, a sorstól, hogy ebben a korban – érzelmekről – hebegek. De a kesergés legalább megmaradt a régi: – az mit sem változott: minek írok s főleg kinek, ha senki nincs aki olvassa? De majd elrakom későbbre magamnak... Vagy ajánlom egy rég elúszott lelki társnak: üzenve, az élők halott világából: hogy most sápadtabb, és kufárabb az arcom, mint neked valaha volt kedves, vágyott barátom… ... mert akár a nyálba is mártogathatnám ujjaim hegyét... (a kutya sem nyalná le) 1022 2020 L’ambrus
Liftsuhintás
Liftezünk. – Már a gyomrom is! De nem a COVID: hanem a szag miatt – kell az a maszk, de nagyon a gáz szivárog, s fertőz marja torkom vírusként, amit a szomszéd – ki volt oly kedves maga után, a liftben – színes lepkeként itt hagyott.
1022 2020 L’ambrus