Köldökszösz

Ó, csak tudnám hogyan teremsz – 
tán még szaporítanálak is,
te szálgubacs, te pömpöllér!

...hogy minden vedlés
után köldökből – hasi rejtekből
kibuksz! és én is: – kibukok
ahogy a dísz-rímre görcsölők 
színe-sava sótlanul elmém 
köntösére rábugyog.

És hogy mindig csillog! – 
azt meg hogy csinálod?

Strófa-szóró!

ó lám a cicaboholy! játszani készt..., 
ahogyan macska 
paskolja a színes fonál-labdát, 
te épp úgy tapasztod lyukas 
fogakba a ragadós cukor-grillázst,
csengést-bongást: 
a nagy, büdös, 
semmit…

Hát ez volna a költészet?
Göröngyös út, megértem...
Steril-tapaszt a szádra!

Van aki ezt szereti… van aki meg azt.
Ízlés, stílus? Aham. Van aki gyűjti is:
Nini! Gubancok! 
mars a szösz-üvegbe!
Hát még ilyet! a köldökszöszt? 
Üvegbe? Emlékbe? elmékbe? 
eltenni? de minek!?

Ó ti rémséges rim-kotyvasztók, 
mondanivalótlan fityfiritty-firkászok
kiknek költői készsége nem több
mint kiporciózott kakashere-köpet:
a tyúk valagában... – nesze neked! 
ím újabb kenhető nyálcsepp 
minden íztelen nyár-futárra.

„Megunhatatlan”, 
elpusztíthatatlan:
akár az apró fekete lisztbogár-sereg
kiokádják a por-strófákat, hogy minden
csengjen, minden klappoljon, minden-üljön:
– és a takony ki ne hűljön!
s hogy a csírából még több burjánzon...
mégtöbb díszre-dísz! mondd! – 
a „sárkupac” tetején a merci-jel? 
hová visz? Pont addig, és ne tovább!

...ha már az alap, amúgy is: sótalan …
miért falnék mellé mondd! ecet szagú 
poshadt málnát, ami megüli s kimarja 
gyomromat?

1022
2020
L’ambrus

Ha kérdezed…, barátom, miért teszed?

Ha kérdezed…,

– Barátom, miért teszed, –
hasznod, ugyan! mi volna belőle? –
hogy ki támad s durván ellened
te mégis lelkedet adod annak: 
ezüst-tálcán étekként – mindened – felkínálod?

Tán azt felelném…:

– Mert bár ez: önzőségnek-ellene,
mi manapság divatjamúlt – úgy tetszhet – , de
szívemnek mégiscsak jól esik: – és nem vagyok rest:
a megvakult szemekbe fényt lehelni,

s kultúrát: a most honos pongyola-nyelvre,
elfeledett szomj-hegyére: csepegtetni,
elzsibbadt elmékbe új erőt masszírozni,
megfáradt lelkekbe friss nedűt locsolgatni...

...és kortyolni – kortyolni
szüntelen, az élet zavaros nedvét,
hogy éber-fogaim közt átszűrve a tiszta-szellemet s
derengő strófa-üvegcsékbe, pumpálva-vegyítve, mint
drága elixírt, csordultig szeretettel felajzva:
azt neked ajándékba adhassam..., és

ha bár többet, érted nem is tehetek,
de legalább egy lelket, a milliárdból: – ha az a tisztulásra készen: –
kiragadva: illatos csokorba felvirágoztassak.

1020
2020
L’ambrus

A Fortnite, ellustult lovagjai …

(XXI. századi jelenségek)
A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely
lényegében anyátlan,
vértezi fel magát, – 
a szintén anyátlan,
Z-generáció: a 
még-apróbb-sereg:
A jövő reménysége!

Lázasan fejlesztik, –
elsősorban szellemi
mintsem testi –
képességeiket: – 
feszegetik
pofonos határaikat...
begyűjtik a 
boom-bow
tűz-erejét,
elhappolják a  
dob-pisztolyt, 
és a budiból 
kimentett grappler-el…
hadonásznak.

A kiképzés sem 
holmi spártai-szigorú
szemléletben zajlik,
egymást, nem is 
gyilkolják valós-halomba,
vér is csak maximum az
ujjuk konzolhoz nőtt 
hegyéből ha serken-buggyan - 
ilyenkor persze kiáltanak: –
Anya! Vérzik az ujjam!

Ők a korhoz, s koruk
szelleméhez híven 
áldoznak a modern 
hadviselésnek: mert
ők, az Epic-vitézek!
Fortnite-on - s társain
edződnek.
(Éjjel)-nappal... –
night & day
Alva-s ébren:
alvadt vérben.

S a kiképzés 
Oly sikeres - hogy  az, 
valami döbbenetes...
Maguktól vonulnak, 
önként! öldöklő 
virt-csatákba!
Fittyet hányva
a rémes 
következményeknek:
hogy másnap
dög-fáradtan 
zombiként zuhannak
az iskola padjába. -
Bár igaz, oda, nem maguktól
mennek, – viszik őket, a gonoszok – 
erőszakkal!

Szüleikkel nem
kommunikálnak;
a diskurzust leredukálták  
néhány egyszerű 
szóra: igen, nem, aha, ok! -
ugyanis megtanulták,
hogy így könnyebb 
lesz a kötődés bontása: 
a szülői háztól 
való  elszakadás,
az önállósodás – és talán
az önmegvalósítás...
Csak ha nagy a baj, 
akkor fejezik ki magukat,
a szavaknál – némileg – kifejezőbb,–
összetett egységekben,
szűk mondatokban:
– Anya! Hoznál valamit enni-inni? 
Éhes-szomjas vagyok!
Épp egy fontos csatában vagyok....
S jön a válasz:
– Én is fiam, én is...
1016
2020
L'ambrus

Mindegy, hogy mit…

/ A félbehajtott bevásárlólista /

| – (olcsó!)
| – (valami olcsót)
| – (jó lesz a „teszkós”)
| – (az akciósat!)
| – (a leértékelt kocsiból – nem baj ha lejárt...)
| – (mindegy, csak olcsó legyen.)
| – (rád bízom, de ne legyen drága! )
| – (a kuponost!)

| igazából, más nem kell! A visszajárót hozd vissza!
| szatyrot okvetlen vigyél!!!
1015
2020
L’ambrus

Hangok a sötétben…

Gyermekkoromban…
...míg a sötétben, –

védtelenül, az éjszakában –
álmomat várva – hiába: 
ágyamban feküdtem, 
hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg
nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is...

Volt, hogy azt hittem, kitört a háború:
de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek –
durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és

volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – 
türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, 
vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a
rekedt írógéppel...

Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának,
de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, 
a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött…

és hányszor volt az, hogy azt hittem, 
a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági
elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg
mozdulatlan feküdtem… – pedig csak 
én voltam az!
én sírtam! 
én zokogtam!  –
takarónak leple alatt, egymagamban… – – –

Gyermekként azt hittem... 
...a sötétben mindentől félek.
De most már tudom, – hisz felnőttem: 
valójában csak egy dologtól rettegtem,
hogy a hangok, amiket oly jól ismerek,
egyszer újra utolérnek.

1015
2020
L’ambrus

figyelemfüggők

Ha a kitekert póz, s a csücsör, 
mi szádról csalfán pucsít, csak
kifáradt „manír” s nem boost-ol
lájk-lavinát: nem teljesít,
mihez nyúlsz majd?

Ha már melleid kiszökő barna
gombja s a fenék íves dombora
csak szagos, löttyedt, penészes 
sajt, gyűrött szórólap postaládák 
ánuszában, mi tán csomagolásra, 
héj-pucolásra…, – még jó lehet – és

Ha már kínodban a szívedet
is kioperáltad – s a tettet 
jutyúbra tetted, flambíroztad s
továbbgondolva lelked is: –
dekonstruáltad, julienre vágtad, – mindezt
instán filterrel tálaltad, de a figyelemnek, 
amit oly nagyon vágysz: csak a fintora ficeg:

Ha kényszeres praktikáid elkoptak:
lerágott, ideje-múlt receptjeid a 
köz ízléstelenségnek már nem szolgálnak
Mit tálalsz majd magadból, szagodból, – online 
drága, figyelem-sóvár kuktám...

...levizelt abroszodon ínycsiklandó desszertként?
1015
2020
L’ambrus

Egy barát ölelése

Ma eljátszottam a gondolattal, –
kicsit nosztalgiáztam: – mi lenne ha, 
régi barátomat hívnám vendégül: –
és hívtam:

Jöjj! Magány! – és jött...
A karjaidba vágyom,
kapaszkodom...
átadom lényem egészen
hideg ölelésednek amitől, – 
ki tudja miért, annyian félnek, de
én megnyugszom, – ha hozzád bújok – mert

Már ismerlek. – nyugodtan
Rádbízhatom magam...
csukott szemmel is:
arra gondolok... hogy minden –
mi végül majd arcomba halált lehel – 
eltűnik körülöttem, 
és csak én vagyok veled: 
szótlanság, fekete-mélység, hűs,
test nélküli néma-lebegés.

Nyugodt vagyok...mert
Te: édes barátom, legalább 
őszinte vagy... kiszámítható: 
Ott vagy ha kérem, s
nem késel, nem kérkedsz, 
és soha, de soha nem versz át:
...mindig számíthatok rád.

1014
2020
L’ambrus

Barack

/ Ejj, a szépség kopó-érték.../

Kopasz-barack, fején
a szőrt tapogatja,
és ekképp danol maga elé:

"Ejj, a szépség kopó-érték,
A szépség... csak kevélység!
Be mulandó mérték!
Mint a csizma,
mint a csizma:
hétmérföldes lépték!" –

Majd így folytaja:

"Ha már elmúlt, hát elmúlt,
üsse meg kavics!
Ne mímeljed hát erővel,
Mert a nótád hamis!" – 

Eközben:

egy felívelő karmozdulattal, ez a barack, 
fölhágott a zengő-fő ritkás tetejére,
és a lifegő, gyér-gyökerű, 
szélkóc-hajszálait, ujjainak zsíros begyével, –
a fényes, parizer-mező, szemre átlózott közepébe: –
nagy gondosan irányba igazgatta...

(És ím a fabulánk, itt ért véget oly váratlan, és oly hirtelen ahogyan az keletkezett...)

1008
2020
L'ambrus

OMG! – Vágatlan.

...azt, azért előre bocsájtom, 
hogy nem vagyok sem híve, 
sem pediglen tagja az O1G-t, 
sem az O1NG-t, továbbá 
az O1MKNG-t, valamint 
O1MKKNG-t, az offline és egyéb
online-formában így-úgy kommunikálók, – 
amúgy is fölöttébb gyanús, ki tudja milyen
pénzből? finanszírozott – táborának, sem a
kétségtelenül? burkolt? megjegyzéseiknek…

(Mint ahogy dellát sem kapok ezért: 
seggberúgást viszont, valószínű annál előbb...)

A képzelt interjú, mindenesetre, 
valahogy így zajlott:

„Te, hogy ez az „O”
mekkora 1G! Sőt, ez már
nem is 1G, ez már 
legalább 3-, vagy 5G!
Mind! Mind az összes: 1NG!
… vihogás.

Na, ezt majd azért,
vágjátok ki jó? 
De komolyan...”
– Persze-persze... Kivágjuk…
… vihogás. (és talán taps is volt.)
1018
2019
L’ambrus

Itt, a jelenemben…

„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem...,
csak meredt maga elé csendesen.

„Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt:
csak sóhajtott kedvtelen.

„Jelenem! Ó, én jelenem!
Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem...,

És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön,
már a múltban tudtam, hogy

Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz!
itt a jelenemben: a jövőmben.
1006
2020
L’ambrus

Zötykölődünk… (ide-oda)

Kelenföld. Tömeg.
A vonat, lassan begurul... –
Én is...
Felszállnak... – utasok:
Megkezdődik. Honfoglalás:
Ki ül le, s ki marad állva?
Örök játszma (ez). – örök játszma.

Én büszkén bele-feszülök
A kék-sárga huzatba:
„Szűk” hazám határaiba.
Figyelem, hogy ki nyer ma.
Lám, nekem, van helyem!
Lábaim, kezeim, s gondolataim:
Keresztben! Mindenem: Elképzelt 
Határaim alá húzom.

Szűk vagyok: összementem.
Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de
Szinte rám ülnek... a gondok is.
A vállam sem lóg ki, s
Levegőt sem veszek. Mégis... mégis,
Belém bök egy-egy 
Nyugati - vagy kínai? - válltáska,
Egy másik váll, egy izzadt hónalj
Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat...

Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta...
Időtlen-idők óta.
1006
2020
L’ambrus

Apám

( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…

Látod-e apám? – míg árnyvilágból
szellemként átlebegsz, – hogy
mivé lett fiad?

Költő lett…,
kinek gyermekkorában
lelkét kiittad, s szívéből
a keser tintát kifacsartad.

Most, a döntés kapujában állok:
Balra előttem feledés, míg
jobbra a szépítés fája hívogat.
Mondd, – a kedvedért –
mely termésébe harapjak?

Feledjem-e a lelki kínokat
rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy
fessek selyem fátylat ördögi arcodra,
hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, –
mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak,
csak egy rossz álom lett volna: 

Az volt. Csak egy rossz álom...

És most, hogy árnyvilágból
szellemként előttem átlebegsz, – 
mert életre keltelek
látod-e már apám... 
hogy mivé lett fiad?

Költő lett!
kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s
szívéből a keser tintát kifacsartad:
Elhangzott... emlékszel?
Nem vagy az apám! és én
nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad...

Lám-lám...
Newton, mégiscsak tévedett:
a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült –
s nem a gyökér lábára esett...
1003
2020
L'ambrus

Boráldás


(Asszisztált reprodukció)

/Repróversek – VII./

Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.

A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!

A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”

A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.

Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.

Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?

Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.

Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…

Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.

De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!

0802
2020
L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó

Ezüst borosták

Ezüst borosták
/ Őszi hajtásaim /

Ezüst borosták, ti őszi hajtásaim – 
Ezüstszál, vén nyírfaerdők!
Miért árulkodtok? 
Hisz lelkem ábrázatát,
hűen, visszaadni nem tudjátok!

Mint pletykás vénasszonyok
súgtok-búgtok a padon, 
s terpeszkedtek egyre többen
harsányan az államon.

Gúny ez a köpeny! 
Vén zubbony! – A tűzbe hajítanám!
Elmúlás szabója szőtte, s 
biz én ledobnám! – ha tudnám! 

Tisztára mosva, 
újabbra cserélném: 
egy tágasabb, lég szőtte
darabra, mi lelkemet mint kinőtt ing, 
fulladásig nem fojtogatja. 

– – – – – –

Csak a halál, és a születés
ki itt új ruhába öltöztet…:

Forró vaskályhába hajítom hát magamat! 
Megültem már saját gyomromat, – megtömöm!
egyen most a kályha: húsomból-omló
feketeszén darabokat!
0614
2020
L’ambrus

Séf nélkül

/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! /

Üdv, e galaktikus konyhában,
hol séfünk vagy balkezes,
vagy soha nem is létezett; s
az univerzum... mint a világra
rácsodálkozó, örökkön kíváncsi
gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen
akár egy szerelembe eső táguló pupillái.
Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen
egy feneketlen gigantikus serpenyő:
ami felölel, rabul ejt, s elnyel:
angyalit, ördögit s mindent,
amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek.

A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek:
ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi
hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot...
S ahogy szemében a fény lassan kimúl,
korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról,
a láthatatlan pázsitnak ölébe,
kővé dermedve hull.

Az égre a csillagok? –
vajon hogy is kerültek oda?
Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek:
felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket,
téged szólongatnak, rekedten feleselnek.
És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban
mint valami időzített, kattogó hullazsákban,
ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony,
törékeny női testben mint, –
egy örökké bolyongva-bolygó
összeroppanással kacérkodó,
öngyilkos hajlamú
üveggolyó.

Ügyetlen hölgy!
Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak!
Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak,
s mi számára már csak kolonc azokat:
(akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja
nem kívánt űrszemétként magából kiköpi.
De bánja is...,
hogy Istenek szemében is,
nem más
csak egy kísértet a Föld!
Mi úgy kering tudatunkban –
Kopernikuszi idők óta
az élet lázongó sárgája körül –
szüntelen, örökös, beteges-vonzásban
mint ahogyan az utolsókat rúgó
légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában,
örvénylő légnek sodrában.

És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? –
valahogyan elő nem kerül, s valami jobb,
kipróbáltabb recepttel, a káoszon
nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! –
az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál
s majd egyre hevesebben fortyog;
és mert csak kevés az ki oda figyel 
hogy mit miből mennyit, és meddig az arra:
Odakozmál. Porrá-hullik.

Majd szép lassacskán: a zümmögés is,
a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul:
míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, –
e fojtó kozmikus olajba – alámerül.
A kísérlet, újraindul...


L’ambrus
0928
2020

Viszketés

Már átpréselted nagy, és okos kobakod
feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból 
kitörtél a sziszegő szenvedésbe...

Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú
lekvár-prések üregébe, s megillatoztad 
mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak...

Már megnyaltad életnek sós hegyét
s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét:
mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban...

Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell,
mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s
mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: 
––– 
… a viszketés!

L’ambrus
0930
2020

Gúny-viszonyok

Az Eiffel-torony?
Ugyan! Mi az?
csak szeplő a hátamon! –
gúnyolódik a Föld…
Grand Canyon? 
csak mosolyránc
homlokomon!

A Föld? Na ne nevettess!
Csak szösz! 
sötét gúnyámon!
Köhintek, s 
kirepül körhintámból! – 
gúnyolódik az Univerzum.

Ember-ember! 
Hol vagy? Merre? Nem is látlak!
Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz 
bolhaként: pattogsz a piszokban! 
Könyörögsz, jajgatsz hozzám:
esdekelsz, s közben – hazug
önfényedben tetszelegsz!
–  –  – 
Kezeld helyén magad ember! – 
gúnyolódik az Isten.

0930
2020
L'ambrus

Mi változott?

/ Egy élő, rothadó tetem margójára,
ki Székesfehérvár legforgalmasabb sétáló utcájában
ontja élettelen bűzét az arra járó s kelőkre /

Kikent-kifent anyukák, karon
táskát hetykén-cipelők,
suhanó vásári bohócok
arany-cipellősök, feltuningolt 
uraságok-csúnyaságok, leharcolt
sörpocakba csomagolt apukák(ok).

Hosszú nyelvvel fagyit nyalók,
jómódban tengődők, pláza-lábat lógató
csoki-pulyák, Gucci-bőrbe csomagolt 
pi-po-gyák, s vagy hogy is nevezzem 
még őket? honos-, és hontalan: atyák.
Ők mind: e só-, és szótalan arra járók s kelők...

Namármost, vagy eme bűzlő,
életét bőrön-börtönben cipelő,
leharcolt-elem, ki varázsló: Harry Potter!
aki csoda-köpenyében láthatatlan,
kiszagolhatatlan, – Roxfort tanonc
vagy imént – hozzávetőlegesen – említettek 
szaglásukban igen csak kifinomultak.

Vajon a közöny? mi figyelmüket
a csurranó fagylalt irányába tereli –
vagy a fagylalt tényleg csurran...
és az édes illat az, mi ki tudja mi okból –
tán előkelőbb? s – a dögszagot 
valahogy elnyomja. – De kétlem.
Mindenesetre, ami kellemes, az
eljut kontrollált orruk járataiba.

Vélhetően kecsegtetőbb e zamat, mint
egy élő rothadó tetem ködszerű kipárolgása,
mi nem messze tőlük a padon: 
csakhogynem karnyújtásnyira… – lassan befedi az egész várost.

Az üszkösödő lábat lepő mohó döglegyek
mindenesetre megtalálták… – a szag forrását.
Talán, ha majd a vázról a hús is lerohad,
akkor összesöprik majd – „post-mortem"
a zörgő, félrerugdosott
darabokat: a séta-utca szép kövére
hulló lélegzet-fehér csontszilánkokat.

Középkor? ugyan már, mitől vagy te jobb?
Most mutasd Ember! Mi változott? –
Csak a díszlet s hacukádon a márkajelzés:
A közöny most is közöny:
Rókák, varjak, farkasok
hordják szét, emberi szemeknek
láthatatlan maradványod.


0924
2020
L’ambrus

Lélekmentő

Ím hát, lelkemet kimenekítem
Földi létnek fogságából:
Testnek halandó börtönéből
Kitépem, - elétek étekként - 
Papírra vetem;

Ha éhes szemeitekkel
Tépitek majd széjjel,
Villámként villanjon - 
Fájdalma pengeként hasítson
Milliónyi tudatba,

Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott,
Álmából most sebes üstökösként kéljen
Sarjadjon, pördüljön, -
Megannyi alakban - s lobbanjon
Vad tüzes táncba!

Ékes hangja, sohase csituljon,
Verdessen ajkakon fenséges sólyomként
Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya.

L'ambrus
0926
2020

Felszabdalt part

/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára /

Keszthelyi állomásról, léleképítő 
nyaralásból, 
szakadt vonat hátán, málhákkal s 
emlékben gazdagon, 
ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, 
de most, irány az otthon!

Búcsúznánk még tőled, hosszasan
gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – 
magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere,
hogy véges emlékkönyvünk lapjaira
nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással
jó-ízzel, feljegyezhessük!

Utolsó földízű lélegzetig,
várnánk még tőled: te balatoni táj, 
hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! 
kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe.

Innánk még, szemeinknek puha vásznába
csodáid, de bármennyire is szeretnénk
tekintetünk mohó sugarával 
tünékeny bőröd nap-csillanásait,
feszes felszíned pásztázni: Nem megy...

Mert közben,– valami durván elterel:
egyre erősebben viszket a szem! 
Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi
kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – 
pupillák csillogó falát,
hanem hogy viszket a tenyér is: 
Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – 
kusza, befurakodó, s bosszantó 
gondolat-szállal – mi 
felszántja sóvárgó figyelmem.

Dörzsöllek szem! Tisztulj kép!

Kutatlak te szűz, érintetlen 
vízparti csoda, egyre csak: reménytelen...
Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel,
mely elrejti bájod, – s megakasztja 
fodros hullámzó hab-fürtjeid
homok-vállaidra lágy omlásától – 
a köz, szerető szemei elől. 

Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés!

Szinte már undorral figyelem, 
ahogyan arcomba csap,
a jómódú, szemérmetlen-szemérem,
elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik:
Alighanem... a pénz-szolgái ezek:
ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom...
Politikus ugri-bugrisok, közéleti,
de közönséges közszereplők?
Csalók, ügyeskedők, tolvajok?
Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók...

Itt szellőztetik rongyaik, 
mossák tisztára vagyon-ittas kezük,
Lábuk bűzös rejtekét, 
benned áztatják: Ó magyar nép, 
te szép Balaton...

És tengerünk hűs nyelve,
mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, 
mint hűséges jó-szolga 
kutyaként nyaldossa, 
e nem-kívánt, tülekedő 
püspöki ránc-pőr-falatot.

És tűri azt is, 
hogy minden apró kincses-szegletét, –
ami a köznek kincse-kellene "vagyon",
eme éhes varangy-sereg, 
egymás közt, mit e szép parti szalag –
eredendőn osztatlan – terem: 
mint territoriális vad: – kedvére felossza!

Aprítja,
darabolja, 
elkeríti.
Birtokolja, uralja,
becsteleníti... 
És te!? jó magyar... Balaton, 
te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod...

– – – – 

Keszthelyi állomásról, 
léleképítő nyaralásból,
vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, 
ím megérkeztünk: kapzsiság! 
nálad otthon vagyunk!

0920
2020
L'ambrus.

Csak így bírom

 
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VI./

Mennyi könnycsepp fér el még
fájdalomnak ikermedrében?
Mennyit képes feltartóztatni
léleknek pillekönnyű gátja; míg az
nagy robajjal át nem szakítja
tükörbörtönét, és sós ízű
hordaléka el nem mossa
a szelíden dédelgetett álmokat?

Csak így bírom, 
csak így bírom 
még tartani a zúgó árat.

Csak így bírom,
így bírhatom,
nyugtatni a vágyat:

Ha most e két szót,  
mit szívemből úgy gyűlölök, 
magamból kiírom: fájdalom és bánat.

L’Ambrus
2020
2208

Lektor: Kalcsics Ildikó

Most én olvaslak téged

Mohón fejted ki védelmező burkából,
mint zsenge, édesbe roppanó, 
zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, 
lábaid előtt heverő művemet.

Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, 
oly buzgósággal harapod-morzsolod, 
ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, 
és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó 
gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: 
villámgyors kijelződ tálcáján.

Vajon mit írt már megint? 
Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. 
Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, 
a mit-hogyan, s amit semmiképp! 
Ad-e nekünk ma, valami újat? 
Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel
tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat?

Születik-e érték, mely mint 
feketén csillogó kőarany-szirup
buzog fel földi hús-csont manifesztációjából;
míg az asztalán könyökölve, 
gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, 
egy csészényi fekete örvénybe 
bámul ő, a költő, lásd: 
ki épp merengve zuhan.

Rád gondolok…,
rád, ki most olvasol. – Igen, rád! 
De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! 
Bizony, hogy rád gondolok, 
olvasóm! barátom! –
Ha szólíthatlak így. – Na és arra, 
ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt.
Amit, most szinte észrevétlen,
a következő strófára terelek, figyeld:

Látod? Most már én olvaslak téged, 
most már nem bújhatsz el 
láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! 
Már te is nyitott vagy, előttem!
Érzed? Összekapcsolódtunk, 
kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül,
ismeretlenül: tudat alatt összeértünk.

Akartad,
vagy sem, 
de egy vékony, 
végeláthatatlannak tetsző szál, 
mely gubancolódva fonódik körénk, 
érzelmet kuszál s közvetít, most, 
közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva.

Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, 
és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, 
rideg szemcse pórusain keresztül. 
Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, 
zajban megrekedt utcák fullasztó 
szmog-köpenyén, és felkúszik az 
egyre csak magasabbra vágyó, 
oltalmat kínáló, lombok 
terebélyei között : betérsz hozzám...

Hát itt vagy. 
Most itt ülsz előttem. 
Isten hozott! – Így üdvözöllek. 
Nézz körül! – Invitállak
Itt lakom, fent a nyolcadikon... 
Én a kávém, egyébként 
cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan.
Te? Kérsz? – Így kínállak. 
Amúgy... nincs jobb dolgod, 
mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak!
Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak.
De most, ne kérdezz semmit, és 
ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd
ezt a megmagyarázhatatlan valamit, 
ezt a titokzatos kapcsolatot,
mely köztünk észrevétlen, 
kötelezettségek nélkül kötődött.
Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!

L’Ambrus
2020
2506