Ó, csak tudnám hogyan teremsz – tán még szaporítanálak is, te szálgubacs, te pömpöllér! ...hogy minden vedlés után köldökből – hasi rejtekből kibuksz! és én is: – kibukok ahogy a dísz-rímre görcsölők színe-sava sótlanul elmém köntösére rábugyog. És hogy mindig csillog! – azt meg hogy csinálod? Strófa-szóró! ó lám a cicaboholy! játszani készt..., ahogyan macska paskolja a színes fonál-labdát, te épp úgy tapasztod lyukas fogakba a ragadós cukor-grillázst, csengést-bongást: a nagy, büdös, semmit… Hát ez volna a költészet? Göröngyös út, megértem... Steril-tapaszt a szádra! Van aki ezt szereti… van aki meg azt. Ízlés, stílus? Aham. Van aki gyűjti is: Nini! Gubancok! mars a szösz-üvegbe! Hát még ilyet! a köldökszöszt? Üvegbe? Emlékbe? elmékbe? eltenni? de minek!? Ó ti rémséges rim-kotyvasztók, mondanivalótlan fityfiritty-firkászok kiknek költői készsége nem több mint kiporciózott kakashere-köpet: a tyúk valagában... – nesze neked! ím újabb kenhető nyálcsepp minden íztelen nyár-futárra. „Megunhatatlan”, elpusztíthatatlan: akár az apró fekete lisztbogár-sereg kiokádják a por-strófákat, hogy minden csengjen, minden klappoljon, minden-üljön: – és a takony ki ne hűljön! s hogy a csírából még több burjánzon... mégtöbb díszre-dísz! mondd! – a „sárkupac” tetején a merci-jel? hová visz? Pont addig, és ne tovább! ...ha már az alap, amúgy is: sótalan … miért falnék mellé mondd! ecet szagú poshadt málnát, ami megüli s kimarja gyomromat? 1022 2020 L’ambrus
Címke: Magyar költészet
Ha kérdezed…, barátom, miért teszed?
Ha kérdezed…, – Barátom, miért teszed, – hasznod, ugyan! mi volna belőle? – hogy ki támad s durván ellened te mégis lelkedet adod annak: ezüst-tálcán étekként – mindened – felkínálod? Tán azt felelném…: – Mert bár ez: önzőségnek-ellene, mi manapság divatjamúlt – úgy tetszhet – , de szívemnek mégiscsak jól esik: – és nem vagyok rest: a megvakult szemekbe fényt lehelni, s kultúrát: a most honos pongyola-nyelvre, elfeledett szomj-hegyére: csepegtetni, elzsibbadt elmékbe új erőt masszírozni, megfáradt lelkekbe friss nedűt locsolgatni... ...és kortyolni – kortyolni szüntelen, az élet zavaros nedvét, hogy éber-fogaim közt átszűrve a tiszta-szellemet s derengő strófa-üvegcsékbe, pumpálva-vegyítve, mint drága elixírt, csordultig szeretettel felajzva: azt neked ajándékba adhassam..., és ha bár többet, érted nem is tehetek, de legalább egy lelket, a milliárdból: – ha az a tisztulásra készen: – kiragadva: illatos csokorba felvirágoztassak. 1020 2020 L’ambrus
A Fortnite, ellustult lovagjai …
(XXI. századi jelenségek) A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely lényegében anyátlan, vértezi fel magát, – a szintén anyátlan, Z-generáció: a még-apróbb-sereg: A jövő reménysége! Lázasan fejlesztik, – elsősorban szellemi mintsem testi – képességeiket: – feszegetik pofonos határaikat... begyűjtik a boom-bow tűz-erejét, elhappolják a dob-pisztolyt, és a budiból kimentett grappler-el… hadonásznak. A kiképzés sem holmi spártai-szigorú szemléletben zajlik, egymást, nem is gyilkolják valós-halomba, vér is csak maximum az ujjuk konzolhoz nőtt hegyéből ha serken-buggyan - ilyenkor persze kiáltanak: – Anya! Vérzik az ujjam! Ők a korhoz, s koruk szelleméhez híven áldoznak a modern hadviselésnek: mert ők, az Epic-vitézek! Fortnite-on - s társain edződnek. (Éjjel)-nappal... – night & day Alva-s ébren: alvadt vérben. S a kiképzés Oly sikeres - hogy az, valami döbbenetes... Maguktól vonulnak, önként! öldöklő virt-csatákba! Fittyet hányva a rémes következményeknek: hogy másnap dög-fáradtan zombiként zuhannak az iskola padjába. - Bár igaz, oda, nem maguktól mennek, – viszik őket, a gonoszok – erőszakkal! Szüleikkel nem kommunikálnak; a diskurzust leredukálták néhány egyszerű szóra: igen, nem, aha, ok! - ugyanis megtanulták, hogy így könnyebb lesz a kötődés bontása: a szülői háztól való elszakadás, az önállósodás – és talán az önmegvalósítás... Csak ha nagy a baj, akkor fejezik ki magukat, a szavaknál – némileg – kifejezőbb,– összetett egységekben, szűk mondatokban: – Anya! Hoznál valamit enni-inni? Éhes-szomjas vagyok! Épp egy fontos csatában vagyok.... S jön a válasz: – Én is fiam, én is...
1016 2020 L'ambrus
Mindegy, hogy mit…
/ A félbehajtott bevásárlólista / | – (olcsó!) | – (valami olcsót) | – (jó lesz a „teszkós”) | – (az akciósat!) | – (a leértékelt kocsiból – nem baj ha lejárt...) | – (mindegy, csak olcsó legyen.) | – (rád bízom, de ne legyen drága! ) | – (a kuponost!) | igazából, más nem kell! A visszajárót hozd vissza! | szatyrot okvetlen vigyél!!!
1015 2020 L’ambrus
Hangok a sötétben…
Gyermekkoromban… ...míg a sötétben, – védtelenül, az éjszakában – álmomat várva – hiába: ágyamban feküdtem, hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is... Volt, hogy azt hittem, kitört a háború: de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek – durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a rekedt írógéppel... Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának, de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött… és hányszor volt az, hogy azt hittem, a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg mozdulatlan feküdtem… – pedig csak én voltam az! én sírtam! én zokogtam! – takarónak leple alatt, egymagamban… – – – Gyermekként azt hittem... ...a sötétben mindentől félek. De most már tudom, – hisz felnőttem: valójában csak egy dologtól rettegtem, hogy a hangok, amiket oly jól ismerek, egyszer újra utolérnek. 1015 2020 L’ambrus
figyelemfüggők
Ha a kitekert póz, s a csücsör, mi szádról csalfán pucsít, csak kifáradt „manír” s nem boost-ol lájk-lavinát: nem teljesít, mihez nyúlsz majd? Ha már melleid kiszökő barna gombja s a fenék íves dombora csak szagos, löttyedt, penészes sajt, gyűrött szórólap postaládák ánuszában, mi tán csomagolásra, héj-pucolásra…, – még jó lehet – és Ha már kínodban a szívedet is kioperáltad – s a tettet jutyúbra tetted, flambíroztad s továbbgondolva lelked is: – dekonstruáltad, julienre vágtad, – mindezt instán filterrel tálaltad, de a figyelemnek, amit oly nagyon vágysz: csak a fintora ficeg: Ha kényszeres praktikáid elkoptak: lerágott, ideje-múlt receptjeid a köz ízléstelenségnek már nem szolgálnak Mit tálalsz majd magadból, szagodból, – online drága, figyelem-sóvár kuktám... ...levizelt abroszodon ínycsiklandó desszertként?
1015 2020 L’ambrus
Fenyő László – Fojtott virágzás – Dedikált!
Boldogság van! Fojtott virágzás van!
Egy barát ölelése
Ma eljátszottam a gondolattal, – kicsit nosztalgiáztam: – mi lenne ha, régi barátomat hívnám vendégül: – és hívtam: Jöjj! Magány! – és jött... A karjaidba vágyom, kapaszkodom... átadom lényem egészen hideg ölelésednek amitől, – ki tudja miért, annyian félnek, de én megnyugszom, – ha hozzád bújok – mert Már ismerlek. – nyugodtan Rádbízhatom magam... csukott szemmel is: arra gondolok... hogy minden – mi végül majd arcomba halált lehel – eltűnik körülöttem, és csak én vagyok veled: szótlanság, fekete-mélység, hűs, test nélküli néma-lebegés. Nyugodt vagyok...mert Te: édes barátom, legalább őszinte vagy... kiszámítható: Ott vagy ha kérem, s nem késel, nem kérkedsz, és soha, de soha nem versz át: ...mindig számíthatok rád.
1014 2020 L’ambrus
Barack
/ Ejj, a szépség kopó-érték.../ Kopasz-barack, fején a szőrt tapogatja, és ekképp danol maga elé: "Ejj, a szépség kopó-érték, A szépség... csak kevélység! Be mulandó mérték! Mint a csizma, mint a csizma: hétmérföldes lépték!" – Majd így folytaja: "Ha már elmúlt, hát elmúlt, üsse meg kavics! Ne mímeljed hát erővel, Mert a nótád hamis!" – Eközben: egy felívelő karmozdulattal, ez a barack, fölhágott a zengő-fő ritkás tetejére, és a lifegő, gyér-gyökerű, szélkóc-hajszálait, ujjainak zsíros begyével, – a fényes, parizer-mező, szemre átlózott közepébe: – nagy gondosan irányba igazgatta... (És ím a fabulánk, itt ért véget oly váratlan, és oly hirtelen ahogyan az keletkezett...)
1008 2020 L'ambrus
OMG! – Vágatlan.
...azt, azért előre bocsájtom, hogy nem vagyok sem híve, sem pediglen tagja az O1G-t, sem az O1NG-t, továbbá az O1MKNG-t, valamint O1MKKNG-t, az offline és egyéb online-formában így-úgy kommunikálók, – amúgy is fölöttébb gyanús, ki tudja milyen pénzből? finanszírozott – táborának, sem a kétségtelenül? burkolt? megjegyzéseiknek… (Mint ahogy dellát sem kapok ezért: seggberúgást viszont, valószínű annál előbb...) A képzelt interjú, mindenesetre, valahogy így zajlott: „Te, hogy ez az „O” mekkora 1G! Sőt, ez már nem is 1G, ez már legalább 3-, vagy 5G! Mind! Mind az összes: 1NG! … vihogás. Na, ezt majd azért, vágjátok ki jó? De komolyan...” – Persze-persze... Kivágjuk… … vihogás. (és talán taps is volt.)
1018 2019 L’ambrus
Itt, a jelenemben…
„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem..., csak meredt maga elé csendesen. „Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt: csak sóhajtott kedvtelen. „Jelenem! Ó, én jelenem! Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem..., És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön, már a múltban tudtam, hogy Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz! itt a jelenemben: a jövőmben.
1006 2020 L’ambrus
Zötykölődünk… (ide-oda)
Kelenföld. Tömeg. A vonat, lassan begurul... – Én is... Felszállnak... – utasok: Megkezdődik. Honfoglalás: Ki ül le, s ki marad állva? Örök játszma (ez). – örök játszma. Én büszkén bele-feszülök A kék-sárga huzatba: „Szűk” hazám határaiba. Figyelem, hogy ki nyer ma. Lám, nekem, van helyem! Lábaim, kezeim, s gondolataim: Keresztben! Mindenem: Elképzelt Határaim alá húzom. Szűk vagyok: összementem. Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de Szinte rám ülnek... a gondok is. A vállam sem lóg ki, s Levegőt sem veszek. Mégis... mégis, Belém bök egy-egy Nyugati - vagy kínai? - válltáska, Egy másik váll, egy izzadt hónalj Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat... Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta... Időtlen-idők óta.
1006 2020 L’ambrus
Apám
( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…
Látod-e apám? – míg árnyvilágból szellemként átlebegsz, – hogy mivé lett fiad? Költő lett…, kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad. Most, a döntés kapujában állok: Balra előttem feledés, míg jobbra a szépítés fája hívogat. Mondd, – a kedvedért – mely termésébe harapjak? Feledjem-e a lelki kínokat rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy fessek selyem fátylat ördögi arcodra, hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, – mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak, csak egy rossz álom lett volna: Az volt. Csak egy rossz álom... És most, hogy árnyvilágból szellemként előttem átlebegsz, – mert életre keltelek látod-e már apám... hogy mivé lett fiad? Költő lett! kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad: Elhangzott... emlékszel? Nem vagy az apám! és én nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad... Lám-lám... Newton, mégiscsak tévedett: a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült – s nem a gyökér lábára esett...
1003 2020 L'ambrus
Boráldás
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VII./
Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.
A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!
A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”
A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.
Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.
Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?
Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.
Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…
Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.
De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!
0802 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Ezüst borosták
Ezüst borosták / Őszi hajtásaim / Ezüst borosták, ti őszi hajtásaim – Ezüstszál, vén nyírfaerdők! Miért árulkodtok? Hisz lelkem ábrázatát, hűen, visszaadni nem tudjátok! Mint pletykás vénasszonyok súgtok-búgtok a padon, s terpeszkedtek egyre többen harsányan az államon. Gúny ez a köpeny! Vén zubbony! – A tűzbe hajítanám! Elmúlás szabója szőtte, s biz én ledobnám! – ha tudnám! Tisztára mosva, újabbra cserélném: egy tágasabb, lég szőtte darabra, mi lelkemet mint kinőtt ing, fulladásig nem fojtogatja. – – – – – – Csak a halál, és a születés ki itt új ruhába öltöztet…: Forró vaskályhába hajítom hát magamat! Megültem már saját gyomromat, – megtömöm! egyen most a kályha: húsomból-omló feketeszén darabokat!
0614 2020 L’ambrus
Séf nélkül
/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! / Üdv, e galaktikus konyhában, hol séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett; s az univerzum... mint a világra rácsodálkozó, örökkön kíváncsi gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen akár egy szerelembe eső táguló pupillái. Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen egy feneketlen gigantikus serpenyő: ami felölel, rabul ejt, s elnyel: angyalit, ördögit s mindent, amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek. A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek: ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot... S ahogy szemében a fény lassan kimúl, korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról, a láthatatlan pázsitnak ölébe, kővé dermedve hull. Az égre a csillagok? – vajon hogy is kerültek oda? Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek: felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket, téged szólongatnak, rekedten feleselnek. És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban mint valami időzített, kattogó hullazsákban, ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony, törékeny női testben mint, – egy örökké bolyongva-bolygó összeroppanással kacérkodó, öngyilkos hajlamú üveggolyó. Ügyetlen hölgy! Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak! Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak, s mi számára már csak kolonc azokat: (akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja nem kívánt űrszemétként magából kiköpi. De bánja is..., hogy Istenek szemében is, nem más csak egy kísértet a Föld! Mi úgy kering tudatunkban – Kopernikuszi idők óta az élet lázongó sárgája körül – szüntelen, örökös, beteges-vonzásban mint ahogyan az utolsókat rúgó légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában, örvénylő légnek sodrában. És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? – valahogyan elő nem kerül, s valami jobb, kipróbáltabb recepttel, a káoszon nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! – az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál s majd egyre hevesebben fortyog; és mert csak kevés az ki oda figyel hogy mit miből mennyit, és meddig az arra: Odakozmál. Porrá-hullik. Majd szép lassacskán: a zümmögés is, a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul: míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, – e fojtó kozmikus olajba – alámerül. A kísérlet, újraindul... L’ambrus 0928 2020
Mennyi kincs!
Mennyi kincs! mit szavakban, S gondolatban hátrahagytak! S te mégis-mégis két marokkal: Üres fényű tárgyak után kajtatsz...
0929 2020 L'ambrus
Viszketés
Már átpréselted nagy, és okos kobakod feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból kitörtél a sziszegő szenvedésbe... Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú lekvár-prések üregébe, s megillatoztad mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak... Már megnyaltad életnek sós hegyét s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét: mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban... Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell, mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: ––– … a viszketés! L’ambrus 0930 2020
Gúny-viszonyok
Az Eiffel-torony? Ugyan! Mi az? csak szeplő a hátamon! – gúnyolódik a Föld… Grand Canyon? csak mosolyránc homlokomon! A Föld? Na ne nevettess! Csak szösz! sötét gúnyámon! Köhintek, s kirepül körhintámból! – gúnyolódik az Univerzum. Ember-ember! Hol vagy? Merre? Nem is látlak! Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz bolhaként: pattogsz a piszokban! Könyörögsz, jajgatsz hozzám: esdekelsz, s közben – hazug önfényedben tetszelegsz! – – – Kezeld helyén magad ember! – gúnyolódik az Isten. 0930 2020 L'ambrus
Skatulya
Skatulya... Beleraklak: Ott maradsz. Onnan ki, nem veszlek! Skatulyázlak: Beleraklak. Ki? nem veszlek: Úgy maradsz! Skatulyázol: Skatulyázod önmagad! Skatulyádban észrevétlen: Benn ragadsz! 0930 2020 L'ambrus
Mi változott?
/ Egy élő, rothadó tetem margójára, ki Székesfehérvár legforgalmasabb sétáló utcájában ontja élettelen bűzét az arra járó s kelőkre / Kikent-kifent anyukák, karon táskát hetykén-cipelők, suhanó vásári bohócok arany-cipellősök, feltuningolt uraságok-csúnyaságok, leharcolt sörpocakba csomagolt apukák(ok). Hosszú nyelvvel fagyit nyalók, jómódban tengődők, pláza-lábat lógató csoki-pulyák, Gucci-bőrbe csomagolt pi-po-gyák, s vagy hogy is nevezzem még őket? honos-, és hontalan: atyák. Ők mind: e só-, és szótalan arra járók s kelők... Namármost, vagy eme bűzlő, életét bőrön-börtönben cipelő, leharcolt-elem, ki varázsló: Harry Potter! aki csoda-köpenyében láthatatlan, kiszagolhatatlan, – Roxfort tanonc vagy imént – hozzávetőlegesen – említettek szaglásukban igen csak kifinomultak. Vajon a közöny? mi figyelmüket a csurranó fagylalt irányába tereli – vagy a fagylalt tényleg csurran... és az édes illat az, mi ki tudja mi okból – tán előkelőbb? s – a dögszagot valahogy elnyomja. – De kétlem. Mindenesetre, ami kellemes, az eljut kontrollált orruk járataiba. Vélhetően kecsegtetőbb e zamat, mint egy élő rothadó tetem ködszerű kipárolgása, mi nem messze tőlük a padon: csakhogynem karnyújtásnyira… – lassan befedi az egész várost. Az üszkösödő lábat lepő mohó döglegyek mindenesetre megtalálták… – a szag forrását. Talán, ha majd a vázról a hús is lerohad, akkor összesöprik majd – „post-mortem" a zörgő, félrerugdosott darabokat: a séta-utca szép kövére hulló lélegzet-fehér csontszilánkokat. Középkor? ugyan már, mitől vagy te jobb? Most mutasd Ember! Mi változott? – Csak a díszlet s hacukádon a márkajelzés: A közöny most is közöny: Rókák, varjak, farkasok hordják szét, emberi szemeknek láthatatlan maradványod. 0924 2020 L’ambrus
Lélekmentő
Ím hát, lelkemet kimenekítem Földi létnek fogságából: Testnek halandó börtönéből Kitépem, - elétek étekként - Papírra vetem; Ha éhes szemeitekkel Tépitek majd széjjel, Villámként villanjon - Fájdalma pengeként hasítson Milliónyi tudatba, Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott, Álmából most sebes üstökösként kéljen Sarjadjon, pördüljön, - Megannyi alakban - s lobbanjon Vad tüzes táncba! Ékes hangja, sohase csituljon, Verdessen ajkakon fenséges sólyomként Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya. L'ambrus 0926 2020
Felszabdalt part
/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára / Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, szakadt vonat hátán, málhákkal s emlékben gazdagon, ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, de most, irány az otthon! Búcsúznánk még tőled, hosszasan gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere, hogy véges emlékkönyvünk lapjaira nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással jó-ízzel, feljegyezhessük! Utolsó földízű lélegzetig, várnánk még tőled: te balatoni táj, hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe. Innánk még, szemeinknek puha vásznába csodáid, de bármennyire is szeretnénk tekintetünk mohó sugarával tünékeny bőröd nap-csillanásait, feszes felszíned pásztázni: Nem megy... Mert közben,– valami durván elterel: egyre erősebben viszket a szem! Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – pupillák csillogó falát, hanem hogy viszket a tenyér is: Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – kusza, befurakodó, s bosszantó gondolat-szállal – mi felszántja sóvárgó figyelmem. Dörzsöllek szem! Tisztulj kép! Kutatlak te szűz, érintetlen vízparti csoda, egyre csak: reménytelen... Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel, mely elrejti bájod, – s megakasztja fodros hullámzó hab-fürtjeid homok-vállaidra lágy omlásától – a köz, szerető szemei elől. Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés! Szinte már undorral figyelem, ahogyan arcomba csap, a jómódú, szemérmetlen-szemérem, elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik: Alighanem... a pénz-szolgái ezek: ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom... Politikus ugri-bugrisok, közéleti, de közönséges közszereplők? Csalók, ügyeskedők, tolvajok? Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók... Itt szellőztetik rongyaik, mossák tisztára vagyon-ittas kezük, Lábuk bűzös rejtekét, benned áztatják: Ó magyar nép, te szép Balaton... És tengerünk hűs nyelve, mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, mint hűséges jó-szolga kutyaként nyaldossa, e nem-kívánt, tülekedő püspöki ránc-pőr-falatot. És tűri azt is, hogy minden apró kincses-szegletét, – ami a köznek kincse-kellene "vagyon", eme éhes varangy-sereg, egymás közt, mit e szép parti szalag – eredendőn osztatlan – terem: mint territoriális vad: – kedvére felossza! Aprítja, darabolja, elkeríti. Birtokolja, uralja, becsteleníti... És te!? jó magyar... Balaton, te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod... – – – – Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, ím megérkeztünk: kapzsiság! nálad otthon vagyunk! 0920 2020 L'ambrus.
Csak így bírom
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VI./ Mennyi könnycsepp fér el még fájdalomnak ikermedrében? Mennyit képes feltartóztatni léleknek pillekönnyű gátja; míg az nagy robajjal át nem szakítja tükörbörtönét, és sós ízű hordaléka el nem mossa a szelíden dédelgetett álmokat? Csak így bírom, csak így bírom még tartani a zúgó árat. Csak így bírom, így bírhatom, nyugtatni a vágyat: Ha most e két szót, mit szívemből úgy gyűlölök, magamból kiírom: fájdalom és bánat.
L’Ambrus
2020
2208
Lektor: Kalcsics Ildikó
Most én olvaslak téged
Mohón fejted ki védelmező burkából, mint zsenge, édesbe roppanó, zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, lábaid előtt heverő művemet. Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, oly buzgósággal harapod-morzsolod, ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: villámgyors kijelződ tálcáján. Vajon mit írt már megint? Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, a mit-hogyan, s amit semmiképp! Ad-e nekünk ma, valami újat? Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat? Születik-e érték, mely mint feketén csillogó kőarany-szirup buzog fel földi hús-csont manifesztációjából; míg az asztalán könyökölve, gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, egy csészényi fekete örvénybe bámul ő, a költő, lásd: ki épp merengve zuhan. Rád gondolok…, rád, ki most olvasol. – Igen, rád! De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! Bizony, hogy rád gondolok, olvasóm! barátom! – Ha szólíthatlak így. – Na és arra, ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt. Amit, most szinte észrevétlen, a következő strófára terelek, figyeld: Látod? Most már én olvaslak téged, most már nem bújhatsz el láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! Már te is nyitott vagy, előttem! Érzed? Összekapcsolódtunk, kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül, ismeretlenül: tudat alatt összeértünk. Akartad, vagy sem, de egy vékony, végeláthatatlannak tetsző szál, mely gubancolódva fonódik körénk, érzelmet kuszál s közvetít, most, közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva. Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, rideg szemcse pórusain keresztül. Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, zajban megrekedt utcák fullasztó szmog-köpenyén, és felkúszik az egyre csak magasabbra vágyó, oltalmat kínáló, lombok terebélyei között : betérsz hozzám... Hát itt vagy. Most itt ülsz előttem. Isten hozott! – Így üdvözöllek. Nézz körül! – Invitállak Itt lakom, fent a nyolcadikon... Én a kávém, egyébként cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan. Te? Kérsz? – Így kínállak. Amúgy... nincs jobb dolgod, mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak! Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak. De most, ne kérdezz semmit, és ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd ezt a megmagyarázhatatlan valamit, ezt a titokzatos kapcsolatot, mely köztünk észrevétlen, kötelezettségek nélkül kötődött. Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!
L’Ambrus
2020
2506