Mennyi kincs! mit szavakban, S gondolatban hátrahagytak! S te mégis-mégis két marokkal: Üres fényű tárgyak után kajtatsz...
0929 2020 L'ambrus
Címke: Magyar költők
Viszketés
Már átpréselted nagy, és okos kobakod feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból kitörtél a sziszegő szenvedésbe... Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú lekvár-prések üregébe, s megillatoztad mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak... Már megnyaltad életnek sós hegyét s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét: mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban... Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell, mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: ––– … a viszketés! L’ambrus 0930 2020
Gúny-viszonyok
Az Eiffel-torony? Ugyan! Mi az? csak szeplő a hátamon! – gúnyolódik a Föld… Grand Canyon? csak mosolyránc homlokomon! A Föld? Na ne nevettess! Csak szösz! sötét gúnyámon! Köhintek, s kirepül körhintámból! – gúnyolódik az Univerzum. Ember-ember! Hol vagy? Merre? Nem is látlak! Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz bolhaként: pattogsz a piszokban! Könyörögsz, jajgatsz hozzám: esdekelsz, s közben – hazug önfényedben tetszelegsz! – – – Kezeld helyén magad ember! – gúnyolódik az Isten. 0930 2020 L'ambrus
Mi változott?
/ Egy élő, rothadó tetem margójára, ki Székesfehérvár legforgalmasabb sétáló utcájában ontja élettelen bűzét az arra járó s kelőkre / Kikent-kifent anyukák, karon táskát hetykén-cipelők, suhanó vásári bohócok arany-cipellősök, feltuningolt uraságok-csúnyaságok, leharcolt sörpocakba csomagolt apukák(ok). Hosszú nyelvvel fagyit nyalók, jómódban tengődők, pláza-lábat lógató csoki-pulyák, Gucci-bőrbe csomagolt pi-po-gyák, s vagy hogy is nevezzem még őket? honos-, és hontalan: atyák. Ők mind: e só-, és szótalan arra járók s kelők... Namármost, vagy eme bűzlő, életét bőrön-börtönben cipelő, leharcolt-elem, ki varázsló: Harry Potter! aki csoda-köpenyében láthatatlan, kiszagolhatatlan, – Roxfort tanonc vagy imént – hozzávetőlegesen – említettek szaglásukban igen csak kifinomultak. Vajon a közöny? mi figyelmüket a csurranó fagylalt irányába tereli – vagy a fagylalt tényleg csurran... és az édes illat az, mi ki tudja mi okból – tán előkelőbb? s – a dögszagot valahogy elnyomja. – De kétlem. Mindenesetre, ami kellemes, az eljut kontrollált orruk járataiba. Vélhetően kecsegtetőbb e zamat, mint egy élő rothadó tetem ködszerű kipárolgása, mi nem messze tőlük a padon: csakhogynem karnyújtásnyira… – lassan befedi az egész várost. Az üszkösödő lábat lepő mohó döglegyek mindenesetre megtalálták… – a szag forrását. Talán, ha majd a vázról a hús is lerohad, akkor összesöprik majd – „post-mortem" a zörgő, félrerugdosott darabokat: a séta-utca szép kövére hulló lélegzet-fehér csontszilánkokat. Középkor? ugyan már, mitől vagy te jobb? Most mutasd Ember! Mi változott? – Csak a díszlet s hacukádon a márkajelzés: A közöny most is közöny: Rókák, varjak, farkasok hordják szét, emberi szemeknek láthatatlan maradványod. 0924 2020 L’ambrus
Lélekmentő
Ím hát, lelkemet kimenekítem Földi létnek fogságából: Testnek halandó börtönéből Kitépem, - elétek étekként - Papírra vetem; Ha éhes szemeitekkel Tépitek majd széjjel, Villámként villanjon - Fájdalma pengeként hasítson Milliónyi tudatba, Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott, Álmából most sebes üstökösként kéljen Sarjadjon, pördüljön, - Megannyi alakban - s lobbanjon Vad tüzes táncba! Ékes hangja, sohase csituljon, Verdessen ajkakon fenséges sólyomként Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya. L'ambrus 0926 2020
Felszabdalt part
/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára / Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, szakadt vonat hátán, málhákkal s emlékben gazdagon, ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, de most, irány az otthon! Búcsúznánk még tőled, hosszasan gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere, hogy véges emlékkönyvünk lapjaira nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással jó-ízzel, feljegyezhessük! Utolsó földízű lélegzetig, várnánk még tőled: te balatoni táj, hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe. Innánk még, szemeinknek puha vásznába csodáid, de bármennyire is szeretnénk tekintetünk mohó sugarával tünékeny bőröd nap-csillanásait, feszes felszíned pásztázni: Nem megy... Mert közben,– valami durván elterel: egyre erősebben viszket a szem! Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – pupillák csillogó falát, hanem hogy viszket a tenyér is: Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – kusza, befurakodó, s bosszantó gondolat-szállal – mi felszántja sóvárgó figyelmem. Dörzsöllek szem! Tisztulj kép! Kutatlak te szűz, érintetlen vízparti csoda, egyre csak: reménytelen... Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel, mely elrejti bájod, – s megakasztja fodros hullámzó hab-fürtjeid homok-vállaidra lágy omlásától – a köz, szerető szemei elől. Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés! Szinte már undorral figyelem, ahogyan arcomba csap, a jómódú, szemérmetlen-szemérem, elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik: Alighanem... a pénz-szolgái ezek: ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom... Politikus ugri-bugrisok, közéleti, de közönséges közszereplők? Csalók, ügyeskedők, tolvajok? Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók... Itt szellőztetik rongyaik, mossák tisztára vagyon-ittas kezük, Lábuk bűzös rejtekét, benned áztatják: Ó magyar nép, te szép Balaton... És tengerünk hűs nyelve, mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, mint hűséges jó-szolga kutyaként nyaldossa, e nem-kívánt, tülekedő püspöki ránc-pőr-falatot. És tűri azt is, hogy minden apró kincses-szegletét, – ami a köznek kincse-kellene "vagyon", eme éhes varangy-sereg, egymás közt, mit e szép parti szalag – eredendőn osztatlan – terem: mint territoriális vad: – kedvére felossza! Aprítja, darabolja, elkeríti. Birtokolja, uralja, becsteleníti... És te!? jó magyar... Balaton, te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod... – – – – Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, ím megérkeztünk: kapzsiság! nálad otthon vagyunk! 0920 2020 L'ambrus.
Csak így bírom
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VI./ Mennyi könnycsepp fér el még fájdalomnak ikermedrében? Mennyit képes feltartóztatni léleknek pillekönnyű gátja; míg az nagy robajjal át nem szakítja tükörbörtönét, és sós ízű hordaléka el nem mossa a szelíden dédelgetett álmokat? Csak így bírom, csak így bírom még tartani a zúgó árat. Csak így bírom, így bírhatom, nyugtatni a vágyat: Ha most e két szót, mit szívemből úgy gyűlölök, magamból kiírom: fájdalom és bánat.
L’Ambrus
2020
2208
Lektor: Kalcsics Ildikó
Félhomályban
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VIII./ Jobb volt-e félhomályban, vakon tapogatóznunk, lebegni tejszínű sav lélekmaró felszínén, mintsem szembesülni a fájdalmas ténnyel, hogy ezúttal: nem sikerült? Jobb-e most, hogy beleszaladtunk a nagybetűs kegyetlen, de őszinte öklébe, ami kiütéssel pontozta el szemünkről a métely ragályos kórját? – Nem tudom... Elviselni azt, hogy a hír úgy hasított elménkbe téren s időn keresztül, ahogyan a meg nem született gyermekünk hangtalan könnyei fakadnak felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak. Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan a kétségbeesett akarat elfojtva jajveszékel sérült lelkünk romjain; mikor az épphogy fejlődésnek indult, hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél. És könnyebb lesz-e majd – ezek után – egymást a fájdalom tükrén keresztül viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa a puha tükör csillogó filmfelszínén szinte azonnal mostoha, torkot szorító könnygombóccá fakad.
L’Ambrus
2020
2208
Korrektor: Kalcsics Ildikó
Influ-immunitás
/ Amolyan influenszer ellenszer /
Influenszer, az leszel! Nem tűzoltó, s nem katona, – komám! csak egy profitra éhes galléros vad-király: baboon, kurkász. De mire te oly „nagy” leszel… én addigra mind-erre immunis. – biz ám! Rád, s minden egyéb hordalékodra: csúcsra-járatott marketing-tápodra. Ahh, árulkodón úgy lógsz itt előttem, Akár a disznózsírral kikent csizma: Sokadmagaddal nyikorogsz, a Zsúfra-púpra rakott pajtában. Fényed: igazi, hamis-gyémánt, melyről már a sokat próbált shoppingos is – kuponnal teli szájjal – ekképp kiállt: „Ho-hó, öcsém, megállj! Egy lépést se tovább!” – Engem te nem vezetsz meg! Nem versz át! Hisz orromba csap mesterséged szaga híg adaléka; fanyar parfümje karcol, – bárhová is fordulok, torkomig kúszik e maróan-kéklő szag! De jajj! A „Most, – hiszékeny balekom – bármi (is) lehetsz!” és “A gyere, megmutatjuk hogyan!”-ra, a „Vedd ezt ne azt!”-ra az insta báj-moslékra megannyi esztelen kattint, – reflexből – felel: Feszes-face gyeplőből – ki azon nevelkedett a sok kis bodros, önként s bégve előtör, s ráharap! Hangosan csámcsog, ahogyan az éhbe sínylő disznó visít tudattalan, veszetten – vadul röfög, s közben Ösztönből rág csupaszra, tövig, csontig bármit: nem nézi hogy fogai közé tulajdonképp mi is akad, be nem számít, morzsolt abrak, pir-polenta, falja azt, mi épp terítéken van aznap. És amit e virtuál-gazda ad, kínál – elejébe tolja, portékáját eszi mohón, s bízik benne, követi, gazda neveli, s ő tartja virt-szolgasorban, vágásig, – adat-kordában – tudatlan. De legalább megeteti… Ó, de megám! hogy hízlalja, ó hogy tömi! s amaz meg hogy benyeli! hogy aztán a gazda, húsából észrevétlen tépjen majd, – kéjben-bőséggel, – mint ki ezeréves böjtjéből épp most ébred... És persze ösztönözni kell a jószágot! Evésre, ívásra, pénzszórásra, rongyrázásra Buzdítani cselekvésre, s láncolni észrevétlen függésbe : Kattints, lájkolj, ossz meg, oszt: pucsíts, nyeríts! – Deszeretem! Biztat: Légy menő, légy trendi! Nem számít más csak a külső; a lájk s a „follow me” analízis: s a birkát birkamód persze követni, illik. Mert hát a szopós bárány joggal vélheti: a nagy birkát, a kost vagy jerkét érdemes követni, mert arra gurul majd a finom falat, – és talán neki is juthat, egy darab, ha amaz nagy keggyel elvétve dob neki! Influenszer, gyöngyöm! Az leszel, ha nagy leszel... Értem, én… Valóban, szép mesterség, – amolyan igazi kétkezi. Csak hát Értéket nem ad, – azt persze – nem közvetít. Ó, de az már nem is divat errefelé! – Ha csak az nem..., hogy – az önsimító kéz, az Én-én-én, kamu embert, s kamu profilt széppé simogatja-gyúrja, Báját, fineszes, feszes-fész fürdőruhában tárja eléd: – De hát mi mása is van annak? – Felfedi: Lám, mi itt s így nyaralunk! Ohh... Be jó neked! Kedves, benyomás gazdám! Ha úgy véled, meztelen nyájra, és bőséges nyálra van itt most szükség! „Hisz erre gerjed mindenki…“ – mondod S ebben tán igazad is van, főleg Ha azt lesed, hogy kinek mennyi is, és mekkora a jókora? Kinek hogy feszül keble, s hogy ível tompora? Míg lájkok hamis tükrében díszelegsz derengve, s fény-hajat fésülsz mert már csak ez számít neked; ez maradt mi érced, mi hajt s mi éltet: a szuperfényes amoled ragyogás! Csak én maradtam itt, – tisztelettel – mindezekre: s maradok továbbra s így – kérlek mondd ha már te is érted, és akkor – már veled együtt lehetek, influ-immunis!
L’Ambrus
1507
2020
Most én olvaslak téged
Mohón fejted ki védelmező burkából, mint zsenge, édesbe roppanó, zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, lábaid előtt heverő művemet. Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, oly buzgósággal harapod-morzsolod, ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: villámgyors kijelződ tálcáján. Vajon mit írt már megint? Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, a mit-hogyan, s amit semmiképp! Ad-e nekünk ma, valami újat? Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat? Születik-e érték, mely mint feketén csillogó kőarany-szirup buzog fel földi hús-csont manifesztációjából; míg az asztalán könyökölve, gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, egy csészényi fekete örvénybe bámul ő, a költő, lásd: ki épp merengve zuhan. Rád gondolok…, rád, ki most olvasol. – Igen, rád! De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! Bizony, hogy rád gondolok, olvasóm! barátom! – Ha szólíthatlak így. – Na és arra, ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt. Amit, most szinte észrevétlen, a következő strófára terelek, figyeld: Látod? Most már én olvaslak téged, most már nem bújhatsz el láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! Már te is nyitott vagy, előttem! Érzed? Összekapcsolódtunk, kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül, ismeretlenül: tudat alatt összeértünk. Akartad, vagy sem, de egy vékony, végeláthatatlannak tetsző szál, mely gubancolódva fonódik körénk, érzelmet kuszál s közvetít, most, közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva. Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, rideg szemcse pórusain keresztül. Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, zajban megrekedt utcák fullasztó szmog-köpenyén, és felkúszik az egyre csak magasabbra vágyó, oltalmat kínáló, lombok terebélyei között : betérsz hozzám... Hát itt vagy. Most itt ülsz előttem. Isten hozott! – Így üdvözöllek. Nézz körül! – Invitállak Itt lakom, fent a nyolcadikon... Én a kávém, egyébként cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan. Te? Kérsz? – Így kínállak. Amúgy... nincs jobb dolgod, mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak! Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak. De most, ne kérdezz semmit, és ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd ezt a megmagyarázhatatlan valamit, ezt a titokzatos kapcsolatot, mely köztünk észrevétlen, kötelezettségek nélkül kötődött. Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!
L’Ambrus
2020
2506
Jöttek királyok
Jöttek királyok, s jöttek bolondok; színes sipkájuk vállukra, ékes koronájuk porba hullott. Király s bolond egyre megy, ha jön a gúny halál – arcukba nevet; a koronából sipka, s a királyból bolond lesz. Bolond vagy te is, ha hiszel a királyban, s bolondot látsz a sipkás bolondban: Mert a végső felvonásban egybeér e két szerep: király s bolond ott – meglásd – egyformán tetszeleg.
L’Ambrus
2020
2306
Korrektor: Kalcsics Ildikó
Papír kalandorok
Rajzolj alám csónakot: szaladót,
Csónakomba vitorlát: dagadót!
Ég színére viharos szeleket,
Víz tükrébe hullámzó hegyeket.
Hadd sodorják, hadd röpítsék álmai –
Messzi földre hadd ragadják vágyai –
E nyughatatlan vándort!
Rajzolj körém idegen tájakat,
Habban fürdő sziklaszirt-lányokat.
Fesd feléjük égboltjára csillagom,
Hold lábára hadd vetem rá horgonyom.
A világban a hely már elfogyott?
Percig se habozz: Rajta! Végy elő
És kezdj egy tiszta lapot.
Közepébe rajzolj házat s reá ablakot,
Ablak alá fiút fess, ki versét költi ott,
S mielőtt ceruzád hegye elkopna,
Ugorj be mellém e billegő ladikba
Jöjj velem, te zizegő papír-kalandor,
Álmokból szőtt firkák hadát
Építsük fel együtt most!
L’Ambrus
2020
1904
Szélfútta
/Mit üzent Feri bácsi?/
Szél fútta s felkapta, pocsolyába dobta. Nyúlcipő tiporta, vitte hóba, sárba Borbolya aljába, sündisznó hátára, Vadgerle szárnyára, vak ember botjára. Ragadt rá út sara, aszfaltnak kátránya. Tapadt rá unoka kiköpött rágója. Kézírás, mi lelke testéről lekopott, S csak foszlány, mi maradt: velős, árulkodó: „...játok, mit? ...szátok meg! ...lettel: Feri bácsi”
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
1904
UNNI Ó!
Azt mondják UNIÓ van. Azt mondják egy irány van. Azt mondják egy mindenkiért s mindenki egyért. Azt mondom sosem volt az. Azt mondom sosem lesz az. Azt mondom senki senkiért s mindenki Önmagáért. Azt mondják összetartás Közös célok, közös tervek Azt mondják egyek vagyunk egyként gondolkodunk. Azt mondom széthúzás van. Önérdek, s kiváltság van. Sosem voltunk egyek s egyek sosem leszünk.
L’Ambrus
2020
1704
Odafent, s idelent . . .
Odafent, s idelent . . . Felhőként úszó – fuldokló – lelkek. Alakjuk mint lebbenő fátyol : Légies, sietve úszó testek. Álmából, az új nap ha ébred, komót Nyújtózik s integet – emésztő-éltető kezével – az égnek – Játszi mozdulattal úgy hasítja széjjel – prüszkölve Porlasztja köddé, tünékeny függönyét a létnek . . . Ahogy oszlanak, rögtön születnek is újra, Torlódnak sietve : hullanak a múltba. Akár a feledés komor ablakára rajzolt, Halhatatlannak vélt, – s mára – elfeledett nevek. Puha ujjbegynek áttetsző színével, Ó ti víz-párába festett kacifántos jelek : Az Ég legyen veletek.
L’Ambrus
2020
1104
Fekete Péter
Olvasom a híreket . . . Újabb élet tűnt el, – így nyugtázom : meghalt, s csak görgetek tovább, szaladok az egérrel. Aztán, újabb hír fogad : Rudolf, a Péter. – mondja : „Ezek most nem lehetnek . . . pillanatai örömnek.” – melyre nyomban meg is jegyzem : ebben, vele egyetértek, és mert lopva a lap szélére futok, ott koronánk csatára kiált : – halljátok ? – klubja, új halottra épít s újabbakat igazol: az ország kapujára támad, cselez, céloz, s hálót fog benne az átok. És ahogy márciusunk megtorpant, akképp az ellenzék is topog kapujában: jobb, hogy mit tesz? Mindegy is. Amaz ellenzi majd, – s tán becsületük zakója, hogy nem partnerek sem rosszban, sem pedig jóban. Ám míg „ Kovidunk ” pártatlanul öntözi gyepét : gondozza új hantoknak virágát, addig mi, magyarok, – ahogyan illik – pártokra szakadva civakodunk, s mint vírus szorongatjuk egymás torkát... Az idegen ? . . . ahogy jött, távozik majd . . . – előbb, avagy utóbb biztosan – és nekünk, akik balsors lapját húztuk, örök aduba kaptuk : mi más lap marad a pakliban?
L’Ambrus
2020
2503
Az Uralkodó
( Az új vírus / COVID-19/ kapcsán )
/ VÁZLAT / Furcsák most a pillantások, Na de lássuk, mik a kilátások : Ha csak krákog - elfordulnak Ha már köhög - elkerülik Összerezzen : mind egy szálig; Ahogy hangyák szétszaladnak, S míg magukat földbe ássák, - Alattvalót szed a járvány. Én új királyt prédikálok, Ím halljátok : . . . Átok Nevét, fején büszkén hordja S hírét viszi a Korona. Maszkot hoz szép orczákra, halált S rettegést napjaikba . . . Ím féljétek : mint a vad ló, - melynek Birodalma határtalan, S érintésre halált fogan . . . Gazdag s szegény mind egyre megy Egy kutya mind ! Nem válogat. Csak a kérdés : mi itt dagad - Ki hódol be és ki marad ? Számit e hogy előbb-utóbb A hódító nászra kél e Lesz e újabb örököse : Leszármazott, tévedése ? Új elfajzott trónbitorló . . . Uralkodó! Mondd, meddig tart !?
L’Ambrus
2020
1703
Éji ködben
Éji ködben – leple alatt –
Lassú óriás
Agg képében csendben lépked,
Baljós látomás...
Álmom készül – árnyként repül –,
S fellege rám mint
Szél veti ágyát, falevél hull
Lépte nyomán...
Bőröndöt húz – ahogyan csiga –,
Csüggeteg hordja;
Így viszi házát – cipeli hátán –,
Elfér benne a múlt.
Közelebb érvén, eltűnődtem:
Csak egy pillantás a lét!
Nesztelen jött – s úgy elsuhant –,
Tekintetünk épp összeért.
Ott, szemében e fojtó érzés
Tükörképként köszönt;
Éreztem jelenem, s benne jövőm:
Mi bánat, és mi harag...
– Sorsom tán? – kérdtem őt. – Ki vagy,
Kósza kísértet…? – S így felelt:
– A te sorsod, hogy – e bolyongásban –
Mi ketten: egyek vagyunk!
De lassan eloszlik a köd – épp miként jött –,
S ahogyan a bőrönd gurul – mögöttünk –,
Elfogy az út – szaladva fut – előlünk,
S vele tűnik: repül el életünk...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
2902
Cickány-vonat
/ – Sem a cickány, sem a vonat!
-Hejj! Nem lophatja el napomat! – /
Mert így van ez cickányéknál:
Mama megy elől.
Az apraja-nép hezitál:
Bal tán Jobb? – Eldől!
Gyáván, míg kúszik:
Mindahány, anyja mögül cirpel,
Könyököl, s csúszik:
Az üregéből minket figyel.
Fel a létrán! – Kapaszkodnak, s
Olykor egymást megtapossák.
Ranghoz: hűen ragaszkodnak!
Ki sáros lett, tisztára mossák!
Hiszen Ők egy család!
Miért is tennének mást?
Igaz, néha csalárd.
Ily módon tesznek rád! benyomást.
Fütyülnek, sípolnak,
Búgnak, zúgnak-zavarognak. Piszkot?
Mind Rád! morognak,
Súgnak, s ha kell befarolnak – legott.
Egymás farkába, – csak urasan! Komótosan!
Míg falat, s forrása el nem apad:
Harapva halad, tart, s betart, óvatosan.
Mily furmányos gép: a cickány-vonat!
L’Ambrus
2019
0412