a zsák behegesztett hullája, befelé mosolyog: ne dobd rám a rózsát, ne szórd rám a földet! ne hullass testemre önáztató könnyet! az ki tőlem eddig látványt kapott, más párkányhoz kell hogy álljon: a költő fekete tóba hajította tollát, s felitta komor tinta-szavát a tiltakozás: önvád, ha lenyúlsz felém, homályba tűnő arccal, tudd, nem akarok visszatérni, – kezed is eltaszítom –, mert jobb nekem itt, ahol a leírhatatlan marasztal. 0830 2021 l’ambrus
Címke: Ambrus László – Költemények
Száz ok, hogy miért szeretlek
ím „száz ok, hogy miért szeretlek”, az is száz, hogy miért nem: te bölcselő! itt fuldokolsz, mint aki dolga végeztével leköszön, „zseni”, – az – és hamvában hentereg, komplett? dehogy, csak egy konzervdoboz: felfeszítette fedelét a szélfútta, onnan vonyít a lelke, és ha a nap néha beköszön: kegyesen árnyékvállat von köré ritka látogató, – no és mit lát? a sok szilánk, ami árnyként a „fényre” szökik..., jobb volna bent hagyni. – de a vihar: ami erővel taszít, bordát tör, üldöz, uszít illeszkedj: bírsz? – te barom! azt ugye nem kérdi. Xantippe! – hallod? odakint mennydörög, és minden könnyét felkortyolom, – néha már a kutya is ide vizel...: fedelem sincs, sem hitem! száz ok, amiért szeretlek? megannyi amiért gyűlöllek! cseppenként kortyolom fel mérged, te bolond...: érdem, vagy büntetés itt levegőt venned? – csak egy okot mondj, hogy miért ne öljelek meg. 0312 2021 L’ambrus
bármi lehet, és semmi sem biztos
Bármi lehet, és semmi sem biztos: nálam épp a pizza sült, míg fölöttem a TEK forrongott... zupogásra ajtót nyitok, lisztes kézzel int, a fegyveres hogy húzz a k. anyádba de tüstént burkoltan vissza, és míg a szomszéd jogait olvassák, én már a rukkolát terítem, megszagolom a füvet is, mariska-e: nem. még egy kis oliva is mehet rá; és elindul a találgatás, hogy mi lehet: mostanában az a kéjes női nyögés áradat, dugnak ezek! kora du. vagy de. mocskosul ráérnek! a tag vagy kétszáz kiló, liftbe is csak egyedül száll (be) aktus közben alul lehet, fel ez már nem emelkedik hangját viszont nem hallani, tehát a kép összerakva: a mama bizonyosan új vibrátort vett, de azt az elhárítás meg miért keresné, hacsak nem a lába között TEK-es tökös pornót forgattak, vagy Orbán Viktor a tizedikről – nem hazudok, itt is lakik: egy ilyen, biztos csak kópia – panaszt emelt a sűrű sikoly-zápor miatt, de mondom, hogy bármi lehet, a pizza is kész: lehet. 0302 2021 L’ambrus
amúgy elvagyok
jól elvagyok a gondolataimmal
nem idegesítjük egymàst
nem teszünk fel egymásnak fölösleges kérdést,
csak csendben vitatkozunk.
láthatsz így, mikor orrot koptatva vonszolom
lelkem az aszfalton
és megeshet az is ha közben,
elszaladsz mellettem, vagy felbukok benned úgy, hogy
rád sem nézek, vagy csak
túl későn,
de ezt
ne vedd tőlem sértésnek, csupán
belőled már eleget kaptam,
vagy épp eleget nem.
0110
2021
l’ambrus
merülés
Életem vérző, lelkem merülés: – elernyedt testem bekamerázott földi mikvében lebeg, s nincs az a leszületett emberi jellem, ami minden kipattintott ideát elég kóserré áztatna ahhoz, hogy test és szellem megtisztulva méltósággal átkelhessen, egy magasztosabb rítusra – de majd odaát, a legfőbb mikvésnek, minden vérző nyílásom felfedem. 1213 2020 L’ambrus
Szívkamra
A Gottsegen György Országos Kardiológiai intézet „Szívünk kamrája" elnevezéssel, találkozási termet hozott létre a szívbetegek és hozzátartozóik részére. Az ölelés műanyag falon keresztül történik. A betegek hetekig nem találkozhatnak személyesen szeretteikkel. Szívkamra Gyönyörű gesztus – az önző világban, igazi ünnep a szemnek, amikor a hír asztalára nemcsak a bűn kerül –, hanem ha egymásra odafigyelünk. Pandémia ködfelhője alatt hozzátartozót ölelsz, apró varázs ugyan, de értéke felbecsülhetetlen, – még akkor is ha az érzést burokban, plasztik kaliton át kapod, mert a szeretet olyan akár a szellem, vagy a fénysugár: megfoghatatlan, áthatol az üvegfalon. 1204 2020 L’ambrus
A legbiztosabb védelem
Nem szeretem e szót: „különös”, egy Ady versből zúdul rám, – különös ez, különös az – még csak nem is egy egzakt dolgot leíró kifejezés, nem szólítja nevén a rémséget. És ez a film is, minden csak nem különös, egy újrajátszott álomkép, mely örökös félelmet gerjeszt. Itt ólálkodik – ki tudja mióta –, berágta magát elmém szörnyespolcára, és az önkényes gépész, gyakran kedvet kap, hogy kínozzon: befűzi a rettegést és kéretlen játssza. Felriadva, a jelenet éberen is forog, ajtón kúsznak be az árnyak, míg a hűs szobában ijedten szerelmed kezét kutatod: Angyali védelmező! aki oly törékeny, és mégis, erősebb most mindennél! Neked, ő a legbiztosabb védelem – álom sem foghat rajta!
1204 2020 L’ambrus
Nyugodt vagyok
Nyugodt vagyok, nem kiabálok nem sietek. Hagyom, hogy a dolgok körül öleljenek. Nyugodt vagyok nem kiabálok nem sietek. A jellem, ami üvölt belőletek. 1121 2020 L’ambrus
Reprodukció
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – IX./ Újra itt vagyunk. A lépcsőn emberek. Maszkban. Sorban állnak. Önmagukat reprodukálják. A libbenő ajtó felett felirat: Asszisztált Reprodukciós Osztály. A folyosón nők, férfiak – párok. Meddők. Valaki épp zokog. A rendelők bejárati ajtaja felett ormótlan kiszögellés, mint egy galaktikus architráv, vörös pontokkal számokat tüzel. Születési hó és nap. 1021. Mi erre várunk, ez lesz majd a mi számunk. A folyosón lyuggatott fémpadok, szürkék, koszosak, hidegek. Támlájukon vastag zöld ragasztószalagok, jelzik hova ülhetek. Tartsd be a másfél métert! A járólap fugái egykoron fehérek lehettek – vagy világosszürkék –, most: feketék. Magamban megjegyzem, egy alapos súrolás rájuk férne. Kisegítő érkezik, az ajtók műanyagfogantyúit törölgeti, bár azok nem koszosak, de fertőzhetnek. Covid alatt ez előírás. Már látjuk a dereshajút aki a fagyasztóból ma kiemeli a „málnáinkat”. Remélem nem ejti el. Remélem életképesek. Lassan kiürül a folyosó. Már csak mi maradtunk. És a szemközti síró pár. A falakon mályvaszínű plasztik keretben reprintek, tehetségtelen festők lilatónusú képei. Kivehetetlen, lehangoló. A pad amin ülünk egyre hidegebb, nyomja az ülepem. Kedvesem megjegyzi: nem kevésszer jártunk már itt, de a Murber dokit még egyszer sem láttuk. Azt mondja egyre kisebb. Ránézek, valóban. Már egy órája itt ülünk. Végtelen történet. A síró pár férfi tagja, hirtelen feláll majd elsiet, valószínűleg munkába megy. De előtte, még gyengéden megsimogatja kedvese arcát. Pittyen a szám. Nem a mienk. A pár hölgytagját hívják. Pócsi doktornő rendel. Mi is rá várunk. Valaki odakint hangosan felröhög. Minek örül? Kedvesem kezet fertőtlenít. Harmadszor amióta itt vagyunk. Valakit épp kitolnak egy kerekesszéken, túl van a beültetésen. Őt nem a szőke, halálfejtetkós asszisztens gurítja most ki. Közben egy üres kerekest gördítenek vissza. Vajon ránk vár? Remélem. Amúgy nem egy órája ülünk már itt, hanem kettő. A hármas rendelőben szünet nélkül csörög a telefon. Senki nem veszi fel. Valahol egy standard digitális hang is jelez. Hallottam már máshol is. Kávézókban, ott a pékáruk elkészültét jelezték, áruházakban, amikor a tolvajok jöttére figyelmeztették a bolti alkalmazottakat. Itt vajon mit jelenthet? Felálltam, ideges vagyok, járkálok. A falon további képek, újszülöttekről, egyszerű keretben. Többnyire ikrek, az egyik gyerek kádban, a mellkasán sárga gumikacsa. Prüszköl neki. Aranyos. Alatta egy szemetes, tele véres pamaccsal, ide dobálják a vérvételesek a nyomó gézt. Azt hiszem ez a hivatalos neve. Nem fontos. Szólítanak, bemegyünk, Pócsi doktornő kedves. Mindig kedves. Közli az első málna megromlott… majd folytatja, a második még „ehető”, azaz beültethető. Kijöttem. A beavatkozás ideje alatt nem maradhatok. Írok. Elejtem a telefont. Megcsörren. Kedvesem az: túl vagyok rajta! – közli. De nem málna, inkább avokádó – folytatja. Nem baj! – felelem. Elfáradtam. 1127 2020 L’ambrus
Zöld a pázsit (V.no.1)
Egy a téma, kettő a változat. Millenáris élmény két huzatban. (Vázlatok) Zöld a pázsit (V. No. 1) /berreg egy levél*aszoda/ „Itten kérem, ki van adva feladatba: A pázsit legyen mindig gondosan karban-tartva: legyen zöld, és legyen tiszta!” A csók is szabad, és a füvön hemperegni, lazulni: füvezni kikapcsolódni… (sátöbbi.) Akkor mégis mi az, ami téged zavar? csak nem alattad a rothadó avar? De bizony hogy az! Pontosabban a buzgón áhított avartalanság. És hogy zavartalanul élvezzem a tóba libbenő-billegő hegyi barázdát. És a pihés kacsa-valag csobbanást. De nem megy, mert berreg: fejembe zúz a kézi traktor zaja a motoros kertész, a levélbaszoda – és ez már trend úgyhogy ne is rám sértődj meg, ha itt-ott kiliffen a farok szó vagy a pongyola (rühellem de mondva vagyon: fejlődik a társadalom...) – Szóval zúg-búg ez a „szar”, mint millió döglégy a beköpött disznó fülében, és joggal kérdi az ember, a morcos nyugalomra vágyó: hogy tesa! figy! egy szimpla lombgereblye tán halkabb s „környezetkímélőbb“ lenne s minden avar, s zavar nyomban eltűnne a látogató pedig dorombolna boldogan.
1118 2020 L’ambrus
Két csóka
Ütjük-verjük egymást De megérteni? Azt soha! Én hátra dőlnék, Ő meg csak menne-menne, mint tikkadt kafferbivaly Afrika seggén, bele a vizenyős veszedelembe. / … na és a többi és a többi … / mindenestre, hogy értve legyek: Ez itt én vagyok, ez meg itten egy emberi szavakat képző tollas zseni: a csóka-lelkem. 1117 2020 L’ambrus
Szemfényvesztők
Lenyúltam a bűvész torkán, kirángattam otthonából egy undok, kapálódzó nyulat: A mágus persze megorrolt rám, mert az ámítást, amiről a show ugat: lefejeztem. A féltett trükk besült, és taps helyett a sorok közt hangosan a megvetés ásítozott: a művész nevetség tárgya lett. Most itt ülök, és közben gúnyos vigyorral követem, ahogyan előttem bundában csupaszon a sok szemfényvesztő bukdácsol a fűben. 1116 2020 L’ambrus
Beleszítt a „költő”… (annya valagába)
/poetabos laureatus / – hogyaszongya... – Beleszítt a „költő” a tajtékzó pipába hátradőlt, beleböfögte bölcselő-füstyit a levegőbe oszt aszonta: – Na! most valami kurva nagyot valagítok ide a pofátokba! Netek! – tarhált egyet. Osztán csak szítta-szítta a bagót meg a taknyot, meg a szuvas fogait: fing ömlött a tűzokádó száján, – onnan osztán más nem is gyütt, – mert hogy a költészethő nem sokat konyított vala, na, a’is biztos (vala). / És ez a valaki akár én is lehettem vóna, és minden poéta aki egoista vagy túlzottan költői. / 1113 2020 L’ambrus
Kurat nyulatsz
Ó, hogy kúrd meg a nyulat! hogy mit? semmit csak épp a géppel kommunikálok. ja. értem. örülök – szívem – ha kurat nyulatsz a számítógéppel. – hogy mi? 1114 2020 L’ambrus
(be)Csaloda
(be)Csal-oda Fölösödik a tej – becsaloda hártyát növeszt – Szőrösödik a vágy izzad: kecskéjét uszítja rá! lúdbőrzik tőle, reszket a hát rózsaszín bőrt húz – kúszik-csúszik – a kanász rálép, tiporja s mégis, ha nem vigyáz: friss tej ömlik a fejére, vagy újat nemző kanász... 1112 2020 L’ambrus
Magyar zsemle – (Revenge)
Ó! ... a magyar zsemle..., mely méltán híres..., – vagy inkább hírhedt, de lásd, én nem vagyok rest, és ím: kiderítem... mitől is döglik bele a légy, mitől olyan lyukacsos: mi a titka! – mert az már megvan: tudjuk régóta, hogy mitől ritka de ritka ... : – Pékem-pékem, mondd! hát te meg honnan jöttél? tán felhő-tanonc voltál és ködös tanuló éveid alatt vízpárából felhőt gyúrtál, netán nadrágtalan légkonyhákban tüsténkedtél, s tudás helyett mást itattál a szivacsba: a puha agyadba? – No! Ki vele! Ne kímélj! Halljam, hát hol szíttad föl mesterséged! hol fetrengtél könyékig a lisztes-vízben mi ily ragacsos áthatolhatatlan masszába – a meg nem értettek buborék burkába – tapasztott; és egyszersmind, halhatatlanként süppesztett a negatív szuperlatívuszokba: a gasztronómiai, – vagy inkább gasztroenterológiai „B”-ket buzgón fakasztó bugyrába: pékek azon bizonyos sóhajába! Mert hát tanum rá a jóisten: – és a boltos-néni aki a vackát rámsózta, – hogy felleltem én már s lenyeltem sok mindent – az életben: láttam s illatoltam közelről számtalan lyukat: féregrágta almában, – féregjáratokban: szuvas fogakban, erjesztett sajtban s nőben: lyukas zsebeim forrásában, cipőm kopott orrán, s elefántnak kürtölő egyfelől: ormányán s másfelől: ocsmány-án, sőt még a gyomrom falán is, olykor–olykor éreztem… a lyukat. De talán nem véletlen, hogy zsemlét-zsemlyét mi íly könnyed, és mondhatni: gyomornak legyűrhetetlen! sehol máshol e büdös életben, csak e kicsavart magyar honban leltem... Hát véletlen!? – Mondd! pékem énnékem, netán tudatos a koncepció? mi a lisztes-fejedből bosszantásba kelesztett, vagy csupán a spórolás kényszere dagasztotta arcomba gusztustalan trutymódat? De hát mindegy is… itt és most, tudatom veled, hogy jobb lesz ha felhagysz ormótlan tréfáiddal, és a sok felelőtlen kísérletezéssel: zsemle-légiesítéssel alábbhagysz; és végre-végre a roppanós omlós tészta-alapot úgy készíted, ahogyan azt illik, ahogyan azt gondos nagymamák receptjeiből ezer éve sütik: vajjal, liszttel, sóval s cukorral, friss élesztővel rendesen: megkelesztik! – Te kontár! te pékek-pákója! te istállók péklapátja: – Mert süss vagy finoman és számba tömlek, vagy süss gyatrán, és számra emellek – földre köplek… – melyik a jobb? Döntsd el, te drága, te semmi: te lyukacsos agyú magyar zsemle! te – meg nem értett – sütögető zseni... 1102 2020 L’ambrus
Csuszka
Ámbrás-szerű kusza fogaim között szökik át az élet, szűröm a sok krillt, no meg azt a tengernyi kínt amiből már annyit de annyit kaptam tőletek... – ilyen-olyan – emberek... S bár nem tagadom, sokaknak csakugyan hálával tartozom, – Talán, ha egy kezemen összeszámolhatom..? – de mégis köztük-közöttetek mennyi de mennyi olyan van, akit az ördög bűzös-bugyrába kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a Halálát? Ugyan! azt senkinek nem kívánhatom, s nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – kínzó-tipró börtönlakó... de azért az csak nem baj? ha legalábbis: szép csendben, a magam módján megóhajtom? hogy Bárcsak-bárcsak az a sok buzgón így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg többször kúszott volna föl a csábító-kábító gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó gondűző mókusodú-hágó...: maláj-koton! 1101 2120 L'ambrus
Leszívás
(Asszisztált Reprodukció) (Repró versek - III.) Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú árnyékába telepedtem le; a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet. Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben! Igazán szép időnk van, – nem is lehet okom panaszra! minden a medrében halad! Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben tűzi a nap. Egy fiatal pincér srác szervírozza elém lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem, hogy még egy ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de tehetsége sajnos véges: vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli! Hörpintek: Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi Antikvárium huliganizált-homlokzatát, szorgos kezek hogyan tisztogatják. Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást: Lám, ők dolgoznak, míg én kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök... Ha tudnák, min megyünk épp keresztül... Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: „Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s majd meglátjuk… – Majd meglátjuk... A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem... Hogyan tovább? – Majd meglátjuk…
Beültetés
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/I) Kivártuk – igaz, nehezen, el is fáradtunk éppúgy testben, mint lélekben: döntött a földi Isten! Hüvelykujját igenlően az ég felé bökte, éppúgy ahogy egykoron a hódító Rómában szenvtelen, kolosszeum perzselő porondján, életre s halálra folyt a küzdelem. Egy új életért – vagy egy vetélésért – egy gyermekért. Mindez kardok, pajzsok s fegyverek, öldöklő gladiátorok őrjöngése nélkül. Csak az elme az, ami háborog, ami zúgolódik néha, és itt is csak egy maradhat! De egy, ugye azért maradhat!? 0822 2020 L’ambrus
Ezután már mindig így lesz?
Mondd…, ezután már mindig így lesz!? Hogy rettegés és félelem uralja majd életünket? Hogy nem léphetünk boltba, templomba, étterembe? Iskolákba, múzeumokba? – és egyáltalán... bárhova!? Anélkül, hogy elménkben ne lebegne ott az állandó feszültség, a félelemérzet: hogy ha éppen – ne adj Isten rosszat szólunk, vagy csak az igazat akarjuk, és tiszta hangunk, egy dombra ürített galand-ot sért meg: és majd ennek okán, beteges hitének vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet? Ez hát a hited? Ez lenne a vallásod? Terrorizmus? Gyilkolászás? Akaratod másra kényszerítése!? Hogy véleményem ne mondhassam, úgy ahogyan szív harsogja? Ahogy a józan ész azt diktálja? Mondd! Ezután már mindig így lesz? hogy rothadó elméje a létnek... rozsdás pengével fenyeget!? és bármikor és bárhol – ha épp kedve-vallása úgy sugallja, életemre-életedre törhet? 1019 2020 L'ambrus
Mennyin múlott
Hogy két görbe lábadon, és a két ingaként lengő karon – melyet a jóisten „kegyelemből” hozzád vágott – nem a tiz ujj, s ugyanennyi lábujj az mi felkacagva feléd nevet? hanem négy szőrös rút-pata ami a föld-porába – trappolva – döngeti neved? Mondd csak! Mennyin múlott? Hogy kényelmes cipők s meleg, lábra-simuló zoknik, – puha kötött kesztyűk helyett most nem lópatát patkol rajtad egy köpcös-kovács...! s hogy kozmetikusod a bőrbe-nőtt körmök helyett, csülkeidről nem igát-vonó szarut reszel!? Mennyin múlott, hogy a friss-tojást, nem te rántod ki tyúknak tojócsöve alól: tápláló reggelinek, tányér sarkához, tojás kobakját nem te veregeted, hanem hogy te légy az a buta tyúk, aki hosszasan kotlik mészházas-fészekaljban; s dolgavégeztével, miután tested a gazda felhízlalja, nyakadon fenje meg éhséges kését? Mennyin múlott, hogy a mellkasodban lüktető, must-patakot keringető szívkamra helyett, napnak sugarai táplálják zöldbe-szökkenő ereidet, s hogy TE, az örök vándor, ki fűtve kóbor-vágytól, csavargás helyett: fejed szirmot-bontva szótlanul – gondolatok nélkül – meredj, az imázsod imádattal illatoló, de bimbód tőben szakajtó: kertészed szemébe..? Hát az mennyin múlott, hogy férfiként avagy épp „Éva-ként” a saját nemedhez vonzódj? – alfahímként borostát csókolj? s nőként a "gyengébbik" nemnek bókolj? – vagy hogy bőrödnek színe: fehéren, sárgán avagy épp feketén verődjék vissza a gyűlölet-pupillájába? És mit számít, hogy vallásod eredete zsidó, keresztény, vagy muszlim? és nem istenekben való? talán egy felmenőn, egy görbe hajszálon… ha múlott és te, egy árva hajszál – nem több – miatt, esel torkának, annak ki épp egy vonással különb: – de tán pont annyival, vagy többel – szebb s jobb és – bölcsebb is tenálad!? Hát mennyin múlott, – úgy öszintén... hogy most ne te légy az utálkozó, hanem az, aki a gyűrött-gyűlölt ruhát, mindhalálig hordja!? (Mondd! mennyin – s főleg kin – múlik, hogy ne te légy az üldöző, hanem a szenvedő: az áldozat?) 1025 2020 L'ambrus
Gerelyhajításom margójára
Ma, vénülő fejemmel, lementem gerelyezni: – én balga. – mondván de jó lesz újra edzeni... Nyakam, vállam, hátam, egyik fájó pózból a másikba tekertem... fittyet hányva a kattogó gerincemre, – vélhető gerincsérvemre a lépésre sem igazán alkalmas lúdtalpamra, a letapadt, megkopott izületeimre, a mindenhol sajgó porcikákra stb... Panaszkodjak? Hát nem fogok... Jó ha fáj, jó ha fáj! – mondogattam magamnak: – Míg fáj legalább, érzem hogy élek! És amíg hajításból-hajításba szökkentem: az égbolt napfényesre nyalt tányérján, a csillagokba révedtem, számoltam belőlük számtalant, és szökött ki számon szintúgy számtalan – szebbnél-szebb gondolat – köszönöm P. Sándor! de csak folytattam... s mondogattam magamban, egyre hangosabban: Jó ha... fáj! Jó ha... fáj!! Jó ha fáj!?? ...és addig mondogattam, míg a végén már magam is elhittem: Jó ha fáj!? - hát nem: (Egy francos-francot jó ha fáj...) 1017 2020 L’ambrus
A lefejezett ország
/ Úgy látszik: félek. / Van egy ország, minek nevét nem mondhatom...; és volt egy tanár, kinek nevét kiáltanám, de nem „akarom”. És van egy vallás... – és még mennyi más... – aminek nevét s bűneit sorolhatnám, de szintúgy: nem „akarom”... ...mert úgy tűnhet: – bolond vagyok: elveszti fejét, az ki mondja, és elveszíti az ki büntet. Úgy látszik..., félek... Úgy látszik... ölni, embereket lefejezni, ma, és mindenkor: hatalom. 1027 2020 L’ambrus
Önelégült költő önkontrollja
Mikor végigmérem művem, és azt látod, hogy önelégülten, munkám dicsérve hátradőlök: kérlek, állj majd mögém, – észrevétlen és vágj úgy hátba hogy a sorok, ne csak izzadtságban, hanem kiömlő véremben is fürödjenek!
1025 2020 L’ambrus
Torockói jelenés
(Fotó: Kecskés Pál)
De nézzük a dolgok jó oldalát: Torockón... – legalább van... kerti-krisztus! Igaz: ledes. – de hát van: – és méretét elnézve sem törpe... ...és ha még nem szenvedett eleget a kereszten, hát most majd fog: két csuda-szín zászlóval hentereg, s vele dicsben úszik a pópa akár egy lelkes steaua drukker – ki középső ujjal jól bemutat neked értetlenkedő „mogyorónak” s integetve: hirdeti, a büszke dák(o)k nagyhatalmi státuszát, hogy mi bezzeg Isten kiszemelt (igaz) fura-hívei vagyunk, és – bizony mondom néktek, mi kreatívan gondolkodunk: mert nálunk nem csupán a hívőkben lapul – mélyen – Jézus fénye, hanem a legmélyebb sötétségben is giccsben ragyog... Bezzeg nektek, anyátlan furkó-magyaroknak, csak amolyan, elnagyolt analóg jutott: – vezeték nélküli... (Wood-GOD) fából-, vagy kőből-faragott uratok van! 1022 2020 L’ambrus