Ó, csak tudnám hogyan teremsz – tán még szaporítanálak is, te szálgubacs, te pömpöllér! ...hogy minden vedlés után köldökből – hasi rejtekből kibuksz! és én is: – kibukok ahogy a dísz-rímre görcsölők színe-sava sótlanul elmém köntösére rábugyog. És hogy mindig csillog! – azt meg hogy csinálod? Strófa-szóró! ó lám a cicaboholy! játszani készt..., ahogyan macska paskolja a színes fonál-labdát, te épp úgy tapasztod lyukas fogakba a ragadós cukor-grillázst, csengést-bongást: a nagy, büdös, semmit… Hát ez volna a költészet? Göröngyös út, megértem... Steril-tapaszt a szádra! Van aki ezt szereti… van aki meg azt. Ízlés, stílus? Aham. Van aki gyűjti is: Nini! Gubancok! mars a szösz-üvegbe! Hát még ilyet! a köldökszöszt? Üvegbe? Emlékbe? elmékbe? eltenni? de minek!? Ó ti rémséges rim-kotyvasztók, mondanivalótlan fityfiritty-firkászok kiknek költői készsége nem több mint kiporciózott kakashere-köpet: a tyúk valagában... – nesze neked! ím újabb kenhető nyálcsepp minden íztelen nyár-futárra. „Megunhatatlan”, elpusztíthatatlan: akár az apró fekete lisztbogár-sereg kiokádják a por-strófákat, hogy minden csengjen, minden klappoljon, minden-üljön: – és a takony ki ne hűljön! s hogy a csírából még több burjánzon... mégtöbb díszre-dísz! mondd! – a „sárkupac” tetején a merci-jel? hová visz? Pont addig, és ne tovább! ...ha már az alap, amúgy is: sótalan … miért falnék mellé mondd! ecet szagú poshadt málnát, ami megüli s kimarja gyomromat? 1022 2020 L’ambrus
Címke: Ambrus László – Költemények
12 lépcsőfok
/ Egy leventelány, élő-naplójából / Csend volt..., csak a szemek sikoltottak, és a rettegés figyelt halálba révedő gondolataival: hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek. Ősz volt – de nekik fagyos tél, mostantól... örökké. 12 lépcsőfok: amin csupaszra vedli ember, gyermek, várandós anya – nő és férfi minden álmát, a halál újvidéki Duna partján – a vidámság „szabad-strandján”: meztelen, dermedt lábujjak görcsösen mártózva keresik helyüket, az örökségként itthagyott vértócsákban... A madarak is elnémulnak: A rideg-betontömbök, a csúszós-talpak remegő redőibe, kétségbeesetten kapaszkodnak – hiába, a játéktábla ím kihajtva: ifjú SS-farkasok kedvére, csúful, a bábuk felrakva: mint élő teríték, az élettelen asztalra... Sortűz... – a madarak megindulnak... Lépcsőkről, mint rongybabák, úgy hullanak: könnyed lélek-dominóként omolva-dőlnek – újra meg újra – feketén-fehéren-sárgán – s a színek már összemosódva, a csonthideg, mocskosan-tiszta – vérvörös selymű Dunába – simulnak. Mögöttük, mi volt: összerogyott. Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta... Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak. ... és ím Itt hever, amit az emlékeinkben-élők hagytak hátra magukból: a lélekben-holtaknak, túlélőknek, unokáknak... ...és apró levente lábak indulnak, fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín s futnak életükért: lelkükért küzdenek: lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban: és reménykednek... ...és leszámolnak magukban mind a 12 lépcsőfokkal; amíg a vérben-üvöltő beton repedések szívükből is kivájnak, – minden egyes nesztelen lépésre, – mit emlékeikben felidéznek, egy szeletet, amit a szétfoszló hitükből: a hullámsírba hajítanak... ...és – ma már hangosan – számolnak: Egy... Kettő... Három... Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. tíz, tizenegy... Tizenkettő! Tizenkettő! Tizenkettő.... – – – ...és a számolást, míg élnek – életük végéig – újra kezdik...
1019 2020 L'ambrus
Dementorok egy fénysztrádán
Lógnak a fejek: – szinte már élettelenek. Test is merev – mozdulatlan. Csak a fény, csak a mágikus fény ami dereng: a kiégett szemekben pulzál. Egy apró – villódzó fényforrás: egy sunyi álcázott fehér-dementor, mi a halott-arcokba csókol, kegyetlen: s kiszívja belőlük, utolsó-cseppig a lélek-kedvet. E rezzenéstelen percben, valami mégis, mégis csak zihál, Egy fel-le lüktető ideges mozgás, amire a szemlélő felfigyel... A dermedtre szívott tetemekben, a hüvelykujjak, azok, amik dolgoznak, levegőért kapkodnak: ezredmásodpercenként lökdösik az üres-teret, – bűvölő kép-fűzérként, szórják fáradt szemekbe a zavaró jelet. És mi mind…, külön fénysztrádákon rohanunk, – test nélkül, érzelmek nélkül, – igazi kapcsolatok nélkül ahol a szem, és az ujj, szüntelen szalad: – lüktet a semmibe bámulva az átkozottak tekintetébe, melyek egymástól bennünket elvakítanak. – – – – – – – Teremtőm! Vedd el, vedd el tőlünk az elidegenítő ujjakat!
1016 2020 L'ambrus
A Fortnite, ellustult lovagjai …
(XXI. századi jelenségek) A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely lényegében anyátlan, vértezi fel magát, – a szintén anyátlan, Z-generáció: a még-apróbb-sereg: A jövő reménysége! Lázasan fejlesztik, – elsősorban szellemi mintsem testi – képességeiket: – feszegetik pofonos határaikat... begyűjtik a boom-bow tűz-erejét, elhappolják a dob-pisztolyt, és a budiból kimentett grappler-el… hadonásznak. A kiképzés sem holmi spártai-szigorú szemléletben zajlik, egymást, nem is gyilkolják valós-halomba, vér is csak maximum az ujjuk konzolhoz nőtt hegyéből ha serken-buggyan - ilyenkor persze kiáltanak: – Anya! Vérzik az ujjam! Ők a korhoz, s koruk szelleméhez híven áldoznak a modern hadviselésnek: mert ők, az Epic-vitézek! Fortnite-on - s társain edződnek. (Éjjel)-nappal... – night & day Alva-s ébren: alvadt vérben. S a kiképzés Oly sikeres - hogy az, valami döbbenetes... Maguktól vonulnak, önként! öldöklő virt-csatákba! Fittyet hányva a rémes következményeknek: hogy másnap dög-fáradtan zombiként zuhannak az iskola padjába. - Bár igaz, oda, nem maguktól mennek, – viszik őket, a gonoszok – erőszakkal! Szüleikkel nem kommunikálnak; a diskurzust leredukálták néhány egyszerű szóra: igen, nem, aha, ok! - ugyanis megtanulták, hogy így könnyebb lesz a kötődés bontása: a szülői háztól való elszakadás, az önállósodás – és talán az önmegvalósítás... Csak ha nagy a baj, akkor fejezik ki magukat, a szavaknál – némileg – kifejezőbb,– összetett egységekben, szűk mondatokban: – Anya! Hoznál valamit enni-inni? Éhes-szomjas vagyok! Épp egy fontos csatában vagyok.... S jön a válasz: – Én is fiam, én is...
1016 2020 L'ambrus
Mindegy, hogy mit…
/ A félbehajtott bevásárlólista / | – (olcsó!) | – (valami olcsót) | – (jó lesz a „teszkós”) | – (az akciósat!) | – (a leértékelt kocsiból – nem baj ha lejárt...) | – (mindegy, csak olcsó legyen.) | – (rád bízom, de ne legyen drága! ) | – (a kuponost!) | igazából, más nem kell! A visszajárót hozd vissza! | szatyrot okvetlen vigyél!!!
1015 2020 L’ambrus
Hangok a sötétben…
Gyermekkoromban… ...míg a sötétben, – védtelenül, az éjszakában – álmomat várva – hiába: ágyamban feküdtem, hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is... Volt, hogy azt hittem, kitört a háború: de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek – durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a rekedt írógéppel... Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának, de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött… és hányszor volt az, hogy azt hittem, a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg mozdulatlan feküdtem… – pedig csak én voltam az! én sírtam! én zokogtam! – takarónak leple alatt, egymagamban… – – – Gyermekként azt hittem... ...a sötétben mindentől félek. De most már tudom, – hisz felnőttem: valójában csak egy dologtól rettegtem, hogy a hangok, amiket oly jól ismerek, egyszer újra utolérnek. 1015 2020 L’ambrus
Lépcsőházi szörnyek
Megint engem figyelnek... – persze, ki mást figyelnének!? Vén házőrző ebek! Ti rettegett lépcsőházi szörnyek! Az ember, már lépést sem tehet, hogy vérben forgó szemekkel ne kémlelnétek? Lesitek, ki hová s hogyan lép, hogyan lélegzik – áporodott folyosó levegőjéből városi tüdőre, mennyi extrát szív? – elárulom, épp eleget! Ti lépcsőházi, ázottszagú, bűzben mosdott teremtmények! Minden apró neszre riadók: létemre tapadókorongok, mint tálba koppanó velős csontra, úgy vetitek magatokat. Hasadna, roppanna fogaitok alatt minden porcikám, ha volna szátokban ami fix, ami nem kivehető. Vigyázva lépek: szinte lebegek, zár gyomrában kulcsom reszketve fordul! Lélegzetem visszatartom, szívem dobbanását, is elfojtom, és mégis hallják, hogy jövök. Ahh, a kielégíthetetlen kíváncsiság! Savként szivárog kukucskálók apró kémlyukain keresztül, s agyam barázdáit dühbe-mardosva fészkelik be magukat dolgos hétköznapjaim velőjébe! Csődület van! Lakógyűlés! Happening! Műanyag ablakcsere program. „Nekem az minek, már úgysem érem azt meg!” – csókolom, azért a boltba kifliért, parízerért, ugye még letetszik menni? Unoka is örülne ha az ablak magától ki nem esik Megint, ajtó mögött, muskátlik alatt-fölött könyökölnek, – engem – locsolgatnak: szószátyárok táljából pletyka löttyöt lefetyelnek, – éhesek, napok óta nem ettek! „Hogy miért nem söpörtem? hát sajnos, nem voltam itthon: ugyanis dolgoztam!” Fülük hegyes: mi ez a nesz, ki zörög? Csak nem a postás, vagy a szomszéd, ki döngeti épp az „aktuell” döngetendőt? Vagy tán a „Ficcs úr" a szomszédból, aki se köszönni, sem söpörni nem tud! Öhö. De mi majd… „Mózesre” tanítjuk ám, ugye Marikám? az ám tündérbogaram! – (bár korábban besúgtalak. „ne is töröggyé vele”) – Háta mögött jól megugatjuk, küszöbére piszkítunk, újságjait szétcincáljuk. Postaláda? Szarunk bele, rajta a neve? azt is lekaparjuk! Ili néni, Józsi bácsi, szevasztok! – Kit nyaldossunk? Kit harapjunk? Nincs jobb dolgotok? Ki adott korbácsot remegő kezetekbe? Kicsinyes szerepeiteket miért játszátok? Mire jó e buta hóbort? A nyugdíj szűkös? Zárva a közért, s nem kapni eleget: a kapatósból? – Adok én bort, konyakot! Igyanak! Csak engem hagyjanak….– Elszaladt a csirkeláb a piacon? Nem látogat a dörgölt képű unoka? Jaj, jaj! Gyermekeik is csak hébe-hóba, úgy-e! ha beszagolnak? Drágáim! Gyűjteményeim: csontosseggű lépcsőházi szörnyeim! Odakint kövérek a cseresznyék! Cinegék hussintják ágról ágra pille szárnyaikat! Zsendülnek tavaszba önfeledt szerelmek, s a rügy boldogan fakasztja: ölelésre készti a nyugdíjt generáló beporzókat! Hát semmi de semmi egyéb odakünt a szabadban, a friss levegőn nem akad egy szálkamentes lóca: egy pad, ahol a világ kedvessége feneküket nem böki? Szebb s finomabb látni-, tenni-, harapnivaló egyéb? nem leledzik? – csak hogy engem végletekig vegzáljanak?
1013 2020 L’ambrus /módosítva: 2021.03.16/
Egy barát ölelése
Ma eljátszottam a gondolattal, – kicsit nosztalgiáztam: – mi lenne ha, régi barátomat hívnám vendégül: – és hívtam: Jöjj! Magány! – és jött... A karjaidba vágyom, kapaszkodom... átadom lényem egészen hideg ölelésednek amitől, – ki tudja miért, annyian félnek, de én megnyugszom, – ha hozzád bújok – mert Már ismerlek. – nyugodtan Rádbízhatom magam... csukott szemmel is: arra gondolok... hogy minden – mi végül majd arcomba halált lehel – eltűnik körülöttem, és csak én vagyok veled: szótlanság, fekete-mélység, hűs, test nélküli néma-lebegés. Nyugodt vagyok...mert Te: édes barátom, legalább őszinte vagy... kiszámítható: Ott vagy ha kérem, s nem késel, nem kérkedsz, és soha, de soha nem versz át: ...mindig számíthatok rád.
1014 2020 L’ambrus
Dóra, kérlek daráld le!
Kérlek, kedves, Dúró-daráló Dóra, – szánj meg! vissza, NE fogd majd magad! ha az én első, szöttyöm-pöttyöm verses könyvem – netalántán – kezed ügyébe akad! Dóra, kérlek, – az enyémet is – daráld le! De biztos ami biztos, hogy a siker nagyobb legyen: meztelenül darálj Dóra, harmad – nőnemű – magaddal! (A „Meseország mindenkié” című marketing-akció kapcsán...) 1009 2020 L’ambrus
Barack
/ Ejj, a szépség kopó-érték.../ Kopasz-barack, fején a szőrt tapogatja, és ekképp danol maga elé: "Ejj, a szépség kopó-érték, A szépség... csak kevélység! Be mulandó mérték! Mint a csizma, mint a csizma: hétmérföldes lépték!" – Majd így folytaja: "Ha már elmúlt, hát elmúlt, üsse meg kavics! Ne mímeljed hát erővel, Mert a nótád hamis!" – Eközben: egy felívelő karmozdulattal, ez a barack, fölhágott a zengő-fő ritkás tetejére, és a lifegő, gyér-gyökerű, szélkóc-hajszálait, ujjainak zsíros begyével, – a fényes, parizer-mező, szemre átlózott közepébe: – nagy gondosan irányba igazgatta... (És ím a fabulánk, itt ért véget oly váratlan, és oly hirtelen ahogyan az keletkezett...)
1008 2020 L'ambrus
OMG! – Vágatlan.
...azt, azért előre bocsájtom, hogy nem vagyok sem híve, sem pediglen tagja az O1G-t, sem az O1NG-t, továbbá az O1MKNG-t, valamint O1MKKNG-t, az offline és egyéb online-formában így-úgy kommunikálók, – amúgy is fölöttébb gyanús, ki tudja milyen pénzből? finanszírozott – táborának, sem a kétségtelenül? burkolt? megjegyzéseiknek… (Mint ahogy dellát sem kapok ezért: seggberúgást viszont, valószínű annál előbb...) A képzelt interjú, mindenesetre, valahogy így zajlott: „Te, hogy ez az „O” mekkora 1G! Sőt, ez már nem is 1G, ez már legalább 3-, vagy 5G! Mind! Mind az összes: 1NG! … vihogás. Na, ezt majd azért, vágjátok ki jó? De komolyan...” – Persze-persze... Kivágjuk… … vihogás. (és talán taps is volt.)
1018 2019 L’ambrus
Itt, a jelenemben…
„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem..., csak meredt maga elé csendesen. „Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt: csak sóhajtott kedvtelen. „Jelenem! Ó, én jelenem! Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem..., És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön, már a múltban tudtam, hogy Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz! itt a jelenemben: a jövőmben.
1006 2020 L’ambrus
Zötykölődünk… (ide-oda)
Kelenföld. Tömeg. A vonat, lassan begurul... – Én is... Felszállnak... – utasok: Megkezdődik. Honfoglalás: Ki ül le, s ki marad állva? Örök játszma (ez). – örök játszma. Én büszkén bele-feszülök A kék-sárga huzatba: „Szűk” hazám határaiba. Figyelem, hogy ki nyer ma. Lám, nekem, van helyem! Lábaim, kezeim, s gondolataim: Keresztben! Mindenem: Elképzelt Határaim alá húzom. Szűk vagyok: összementem. Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de Szinte rám ülnek... a gondok is. A vállam sem lóg ki, s Levegőt sem veszek. Mégis... mégis, Belém bök egy-egy Nyugati - vagy kínai? - válltáska, Egy másik váll, egy izzadt hónalj Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat... Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta... Időtlen-idők óta.
1006 2020 L’ambrus
Apám
( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…
Látod-e apám? – míg árnyvilágból szellemként átlebegsz, – hogy mivé lett fiad? Költő lett…, kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad. Most, a döntés kapujában állok: Balra előttem feledés, míg jobbra a szépítés fája hívogat. Mondd, – a kedvedért – mely termésébe harapjak? Feledjem-e a lelki kínokat rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy fessek selyem fátylat ördögi arcodra, hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, – mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak, csak egy rossz álom lett volna: Az volt. Csak egy rossz álom... És most, hogy árnyvilágból szellemként előttem átlebegsz, – mert életre keltelek látod-e már apám... hogy mivé lett fiad? Költő lett! kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad: Elhangzott... emlékszel? Nem vagy az apám! és én nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad... Lám-lám... Newton, mégiscsak tévedett: a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült – s nem a gyökér lábára esett...
1003 2020 L'ambrus
Maholnap
Ma elrohant mellettem az ifjúság, fiúk-lányok: – rám se néztek, csak felhőtlen nevettek... Ma-holnap elfut mellettük a boldogság, fiúk-lányok: – rájuk sem néznek, és mellettük, épp ugyanúgy: jóízűn nevetnek... – – – Míg az öreg lelkekben, megmoccan a bolondság: és fellobban az irigység.
1002 2020 L’ambrus
Hálómban
Pók vagyok, félelmetes…: saját arcomat, beszőttem. Hálómban légyként vergődök... belsőm – életkedvét: lassan felemésztem. Pók vagyok: egy fekete özvegy… Már lelkem sem fehér: megöltem!
1002 2020 L’ambrus
Boráldás
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VII./
Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.
A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!
A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”
A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.
Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.
Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?
Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.
Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…
Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.
De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!
0802 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Ezüst borosták
Ezüst borosták / Őszi hajtásaim / Ezüst borosták, ti őszi hajtásaim – Ezüstszál, vén nyírfaerdők! Miért árulkodtok? Hisz lelkem ábrázatát, hűen, visszaadni nem tudjátok! Mint pletykás vénasszonyok súgtok-búgtok a padon, s terpeszkedtek egyre többen harsányan az államon. Gúny ez a köpeny! Vén zubbony! – A tűzbe hajítanám! Elmúlás szabója szőtte, s biz én ledobnám! – ha tudnám! Tisztára mosva, újabbra cserélném: egy tágasabb, lég szőtte darabra, mi lelkemet mint kinőtt ing, fulladásig nem fojtogatja. – – – – – – Csak a halál, és a születés ki itt új ruhába öltöztet…: Forró vaskályhába hajítom hát magamat! Megültem már saját gyomromat, – megtömöm! egyen most a kályha: húsomból-omló feketeszén darabokat!
0614 2020 L’ambrus
Csészéből kelünk majd útra
(Asszisztált reprodukció) (Repró versek – V.) Úgy gondolunk rátok, mint meg nem született gyermekeinkre. És mily igaz, hisz azok vagytok: De pont egy csészében? Tizenketten várjátok hogy – ezúttal közvetve – Isten SOTE-és keze közületek válasszon majd kedvére. De vajon, melyiket? A bajnokesélyes atlétát? Ki vágtatva zúz le gátakat, s élete eredménye majd hogy néhány sport lexikonban, megkopott érmek tompa fényében díszeleg majd, egy kinőtt szoba poros szegletében? – A hideg falon lógva, vagy épp egy magányos vitrinben? Netán, a lírai szívvel megáldott, igaz-szavú, de egyebe sincs költőt? Kit életében: Na mondd! ki olvas? ki ismer? Esetleg a hazáját elhagyó, jobb sorsot s életet remélő emigrálót: az örökké hontalan kalandra vágyót? Ki szüntelen reméli – vesztére – hogy valahol másutt, majd megnyugvásra, tengernyi boldogságra, – mint valami örökké termő fára – lel? (A fodrászt, a szobrászt, a vízvezeték szerelőt?) Inkább a lélegző-világot kizáró monitor-fény zabálót? Igéző ernyőbe vakon bámulót: informatikust? Az legyen sorsod? drága gyermekem!? Muzsikus? ne adj Isten politikus? ki mindenki szitokja, téveszmék árulója, s egyben megvetett lelki koldus? Legyen világokat megmentő Zöldbéke aktivista, vagy ki bőrét önként s dalolva emberi mivoltát levedlő – csatába vívni, s – vinni lelkét erőszakba– parancsszóra ölni kész „hős” katona? Esetleg adjunk esélyt, egy új, tettre kész életnek: tudós-orvosnak, ki nem mellesleg, épp véletlen: embriológus? Ki pillanatnyi tudása legjavából választ majd ki random egy hozzád hasonlót: életre-halálra... Melyiknek adnál esélyt, ha egy törékeny csészében előtted, – még meg nem született, – ki nem forrott parányi életek hevernének tizenketten, apró sejtként, küllemben szinte klónként, egyformán várnák az elkerülhetetlent: tucat-sorsukat: a kiválasztást, életnyi szenvedést, megannyi megpróbáltatást, megaláztatást s tán olykor-olykor némi örömöt, – villámként belénk vágó, hirtelen illanó boldogságot, majd az elkerülhetetlen pusztulást!? Melyiket ítélnéd előbb, vagy utóbb: sorsára, (halálra)? Azt hiszem, önzőn, bármelyiket...
Séf nélkül
/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! / Üdv, e galaktikus konyhában, hol séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett; s az univerzum... mint a világra rácsodálkozó, örökkön kíváncsi gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen akár egy szerelembe eső táguló pupillái. Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen egy feneketlen gigantikus serpenyő: ami felölel, rabul ejt, s elnyel: angyalit, ördögit s mindent, amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek. A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek: ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot... S ahogy szemében a fény lassan kimúl, korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról, a láthatatlan pázsitnak ölébe, kővé dermedve hull. Az égre a csillagok? – vajon hogy is kerültek oda? Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek: felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket, téged szólongatnak, rekedten feleselnek. És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban mint valami időzített, kattogó hullazsákban, ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony, törékeny női testben mint, – egy örökké bolyongva-bolygó összeroppanással kacérkodó, öngyilkos hajlamú üveggolyó. Ügyetlen hölgy! Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak! Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak, s mi számára már csak kolonc azokat: (akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja nem kívánt űrszemétként magából kiköpi. De bánja is..., hogy Istenek szemében is, nem más csak egy kísértet a Föld! Mi úgy kering tudatunkban – Kopernikuszi idők óta az élet lázongó sárgája körül – szüntelen, örökös, beteges-vonzásban mint ahogyan az utolsókat rúgó légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában, örvénylő légnek sodrában. És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? – valahogyan elő nem kerül, s valami jobb, kipróbáltabb recepttel, a káoszon nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! – az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál s majd egyre hevesebben fortyog; és mert csak kevés az ki oda figyel hogy mit miből mennyit, és meddig az arra: Odakozmál. Porrá-hullik. Majd szép lassacskán: a zümmögés is, a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul: míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, – e fojtó kozmikus olajba – alámerül. A kísérlet, újraindul... L’ambrus 0928 2020
Mennyi kincs!
Mennyi kincs! mit szavakban, S gondolatban hátrahagytak! S te mégis-mégis két marokkal: Üres fényű tárgyak után kajtatsz...
0929 2020 L'ambrus
Viszketés
Már átpréselted nagy, és okos kobakod feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból kitörtél a sziszegő szenvedésbe... Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú lekvár-prések üregébe, s megillatoztad mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak... Már megnyaltad életnek sós hegyét s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét: mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban... Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell, mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: ––– … a viszketés! L’ambrus 0930 2020
Lélekmentő
Ím hát, lelkemet kimenekítem Földi létnek fogságából: Testnek halandó börtönéből Kitépem, - elétek étekként - Papírra vetem; Ha éhes szemeitekkel Tépitek majd széjjel, Villámként villanjon - Fájdalma pengeként hasítson Milliónyi tudatba, Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott, Álmából most sebes üstökösként kéljen Sarjadjon, pördüljön, - Megannyi alakban - s lobbanjon Vad tüzes táncba! Ékes hangja, sohase csituljon, Verdessen ajkakon fenséges sólyomként Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya. L'ambrus 0926 2020
Átfordultam – a négyes tükörszámon
/Négynapos prevízió/ Van az a kor – hidd el, eljön –, egyszer csak utolér, és a tudat, mi oly alattomosan támad s vág hátba, hogy attól hirtelen röpképtelenné válsz, mint a nyesett szárnyú vadruca, amit háztájnál neveltek szaporításra. Mert van az a kor – hallom, itt kopogtat –,< amikor már nem kell a színes lufifelhő, harsonás keringő, hogy méltón megünnepeld az áldott napot, melyen – akartad, vagy sem – e világra megszülettél: anyaméhből dolgos méhként kirajzottál. És te? Most ahelyett, hogy átadnád magad a felhőtlen örömnek, csak fintorral félrehúzod szád csücsörét, s az orr majd fürgén követi: sziszegsz-morogsz kígyónyelvvel, vén, bolhás kutyaként, a sokfény-szemű, díszes tortára – amit a kedves nagy figyelemmel, odaadással készített –, hogy neked örömet szerezzen vele. Van az a kor, mikor csak ülsz, és üveges szemekkel bámulsz az édes csokoládérétegekre. Mosoly? Erőltetett: csupán a fény színmelegét élvezed. És a torta, mi úgy terül el most előtted, mint valami áthatolhatatlan, kusza, lángoló< fekete talajú viaszerdő, amit egy szuszra már aligha tudnál elfújni: fekete prevízió – talán így többet kívánhatsz majd? Van az a kor, amikor már kelletlen csak annyit préselsz ki szűk reteszre zárt – édesre, melegre, hidegre, emberekre érzékeny – fogaid között: Szuper! Köszönöm… Hát ezt is megértem... Dió? Van benne? – Nincs? Akkor jó! Fújjuk, együk, na, gyorsan legyünk túl rajta. 0924 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Felszabdalt part
/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára / Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, szakadt vonat hátán, málhákkal s emlékben gazdagon, ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, de most, irány az otthon! Búcsúznánk még tőled, hosszasan gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere, hogy véges emlékkönyvünk lapjaira nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással jó-ízzel, feljegyezhessük! Utolsó földízű lélegzetig, várnánk még tőled: te balatoni táj, hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe. Innánk még, szemeinknek puha vásznába csodáid, de bármennyire is szeretnénk tekintetünk mohó sugarával tünékeny bőröd nap-csillanásait, feszes felszíned pásztázni: Nem megy... Mert közben,– valami durván elterel: egyre erősebben viszket a szem! Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – pupillák csillogó falát, hanem hogy viszket a tenyér is: Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – kusza, befurakodó, s bosszantó gondolat-szállal – mi felszántja sóvárgó figyelmem. Dörzsöllek szem! Tisztulj kép! Kutatlak te szűz, érintetlen vízparti csoda, egyre csak: reménytelen... Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel, mely elrejti bájod, – s megakasztja fodros hullámzó hab-fürtjeid homok-vállaidra lágy omlásától – a köz, szerető szemei elől. Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés! Szinte már undorral figyelem, ahogyan arcomba csap, a jómódú, szemérmetlen-szemérem, elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik: Alighanem... a pénz-szolgái ezek: ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom... Politikus ugri-bugrisok, közéleti, de közönséges közszereplők? Csalók, ügyeskedők, tolvajok? Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók... Itt szellőztetik rongyaik, mossák tisztára vagyon-ittas kezük, Lábuk bűzös rejtekét, benned áztatják: Ó magyar nép, te szép Balaton... És tengerünk hűs nyelve, mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, mint hűséges jó-szolga kutyaként nyaldossa, e nem-kívánt, tülekedő püspöki ránc-pőr-falatot. És tűri azt is, hogy minden apró kincses-szegletét, – ami a köznek kincse-kellene "vagyon", eme éhes varangy-sereg, egymás közt, mit e szép parti szalag – eredendőn osztatlan – terem: mint territoriális vad: – kedvére felossza! Aprítja, darabolja, elkeríti. Birtokolja, uralja, becsteleníti... És te!? jó magyar... Balaton, te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod... – – – – Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, ím megérkeztünk: kapzsiság! nálad otthon vagyunk! 0920 2020 L'ambrus.