a zsák behegesztett hullája, befelé mosolyog: ne dobd rám a rózsát, ne szórd rám a földet! ne hullass testemre önáztató könnyet! az ki tőlem eddig látványt kapott, más párkányhoz kell hogy álljon: a költő fekete tóba hajította tollát, s felitta komor tinta-szavát a tiltakozás: önvád, ha lenyúlsz felém, homályba tűnő arccal, tudd, nem akarok visszatérni, – kezed is eltaszítom –, mert jobb nekem itt, ahol a leírhatatlan marasztal. 0830 2021 l’ambrus
Címke: Költemények
röfögjön a jobbik
címeres kólás doboz, felrázod a „szénsav” a pofádba köp: zsidó vagy! takarodj! – hűtőbe rakod, állni hagyod – a „szénsav” távozik, a doboz, a márka megmarad: – már nem szúr – én is zsidó vagyok. ibs-em van: egy ideje, kerülöm a (kép)zavaros szénsavas üdítőket – az édeseket, a felpuffasztókat…, a savképzőket: vizet iszom. 0428 2021 L’ambrus
tasli
negyvenesem lekeverne egy taslit a tízesemnek, s tízesem sem kedvelné különösebben a mostani énem, ejj ami voltam s ajvé ami lettem, ha tapasztalatban fordítva fejlődne az állomány: mit nem adnék – na mit nem? – csak azt hallom, hogy a „vén” már megint nyekereg.
0326 2021 L’ambrus
Zötykölődünk… (ide-oda)
Kelenföld. Tömeg. A vonat, lassan begurul... – Én is... Felszállnak... – utasok: Megkezdődik. Honfoglalás: Ki ül le, s ki marad állva? Örök játszma (ez). – örök játszma. Én büszkén bele-feszülök A kék-sárga huzatba: „Szűk” hazám határaiba. Figyelem, hogy ki nyer ma. Lám, nekem, van helyem! Lábaim, kezeim, s gondolataim: Keresztben! Mindenem: Elképzelt Határaim alá húzom. Szűk vagyok: összementem. Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de Szinte rám ülnek... a gondok is. A vállam sem lóg ki, s Levegőt sem veszek. Mégis... mégis, Belém bök egy-egy Nyugati - vagy kínai? - válltáska, Egy másik váll, egy izzadt hónalj Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat... Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta... Időtlen-idők óta.
1006 2020 L’ambrus
Gúny-viszonyok
Az Eiffel-torony? Ugyan! Mi az? csak szeplő a hátamon! – gúnyolódik a Föld… Grand Canyon? csak mosolyránc homlokomon! A Föld? Na ne nevettess! Csak szösz! sötét gúnyámon! Köhintek, s kirepül körhintámból! – gúnyolódik az Univerzum. Ember-ember! Hol vagy? Merre? Nem is látlak! Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz bolhaként: pattogsz a piszokban! Könyörögsz, jajgatsz hozzám: esdekelsz, s közben – hazug önfényedben tetszelegsz! – – – Kezeld helyén magad ember! – gúnyolódik az Isten. 0930 2020 L'ambrus
Skatulya
Skatulya... Beleraklak: Ott maradsz. Onnan ki, nem veszlek! Skatulyázlak: Beleraklak. Ki? nem veszlek: Úgy maradsz! Skatulyázol: Skatulyázod önmagad! Skatulyádban észrevétlen: Benn ragadsz! 0930 2020 L'ambrus
Mi változott?
/ Egy élő, rothadó tetem margójára, ki Székesfehérvár legforgalmasabb sétáló utcájában ontja élettelen bűzét az arra járó s kelőkre / Kikent-kifent anyukák, karon táskát hetykén-cipelők, suhanó vásári bohócok arany-cipellősök, feltuningolt uraságok-csúnyaságok, leharcolt sörpocakba csomagolt apukák(ok). Hosszú nyelvvel fagyit nyalók, jómódban tengődők, pláza-lábat lógató csoki-pulyák, Gucci-bőrbe csomagolt pi-po-gyák, s vagy hogy is nevezzem még őket? honos-, és hontalan: atyák. Ők mind: e só-, és szótalan arra járók s kelők... Namármost, vagy eme bűzlő, életét bőrön-börtönben cipelő, leharcolt-elem, ki varázsló: Harry Potter! aki csoda-köpenyében láthatatlan, kiszagolhatatlan, – Roxfort tanonc vagy imént – hozzávetőlegesen – említettek szaglásukban igen csak kifinomultak. Vajon a közöny? mi figyelmüket a csurranó fagylalt irányába tereli – vagy a fagylalt tényleg csurran... és az édes illat az, mi ki tudja mi okból – tán előkelőbb? s – a dögszagot valahogy elnyomja. – De kétlem. Mindenesetre, ami kellemes, az eljut kontrollált orruk járataiba. Vélhetően kecsegtetőbb e zamat, mint egy élő rothadó tetem ködszerű kipárolgása, mi nem messze tőlük a padon: csakhogynem karnyújtásnyira… – lassan befedi az egész várost. Az üszkösödő lábat lepő mohó döglegyek mindenesetre megtalálták… – a szag forrását. Talán, ha majd a vázról a hús is lerohad, akkor összesöprik majd – „post-mortem" a zörgő, félrerugdosott darabokat: a séta-utca szép kövére hulló lélegzet-fehér csontszilánkokat. Középkor? ugyan már, mitől vagy te jobb? Most mutasd Ember! Mi változott? – Csak a díszlet s hacukádon a márkajelzés: A közöny most is közöny: Rókák, varjak, farkasok hordják szét, emberi szemeknek láthatatlan maradványod. 0924 2020 L’ambrus
Felszabdalt part
/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára / Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, szakadt vonat hátán, málhákkal s emlékben gazdagon, ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, de most, irány az otthon! Búcsúznánk még tőled, hosszasan gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere, hogy véges emlékkönyvünk lapjaira nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással jó-ízzel, feljegyezhessük! Utolsó földízű lélegzetig, várnánk még tőled: te balatoni táj, hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe. Innánk még, szemeinknek puha vásznába csodáid, de bármennyire is szeretnénk tekintetünk mohó sugarával tünékeny bőröd nap-csillanásait, feszes felszíned pásztázni: Nem megy... Mert közben,– valami durván elterel: egyre erősebben viszket a szem! Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – pupillák csillogó falát, hanem hogy viszket a tenyér is: Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – kusza, befurakodó, s bosszantó gondolat-szállal – mi felszántja sóvárgó figyelmem. Dörzsöllek szem! Tisztulj kép! Kutatlak te szűz, érintetlen vízparti csoda, egyre csak: reménytelen... Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel, mely elrejti bájod, – s megakasztja fodros hullámzó hab-fürtjeid homok-vállaidra lágy omlásától – a köz, szerető szemei elől. Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés! Szinte már undorral figyelem, ahogyan arcomba csap, a jómódú, szemérmetlen-szemérem, elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik: Alighanem... a pénz-szolgái ezek: ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom... Politikus ugri-bugrisok, közéleti, de közönséges közszereplők? Csalók, ügyeskedők, tolvajok? Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók... Itt szellőztetik rongyaik, mossák tisztára vagyon-ittas kezük, Lábuk bűzös rejtekét, benned áztatják: Ó magyar nép, te szép Balaton... És tengerünk hűs nyelve, mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, mint hűséges jó-szolga kutyaként nyaldossa, e nem-kívánt, tülekedő püspöki ránc-pőr-falatot. És tűri azt is, hogy minden apró kincses-szegletét, – ami a köznek kincse-kellene "vagyon", eme éhes varangy-sereg, egymás közt, mit e szép parti szalag – eredendőn osztatlan – terem: mint territoriális vad: – kedvére felossza! Aprítja, darabolja, elkeríti. Birtokolja, uralja, becsteleníti... És te!? jó magyar... Balaton, te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod... – – – – Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, ím megérkeztünk: kapzsiság! nálad otthon vagyunk! 0920 2020 L'ambrus.
Félhomályban
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VIII./ Jobb volt-e félhomályban, vakon tapogatóznunk, lebegni tejszínű sav lélekmaró felszínén, mintsem szembesülni a fájdalmas ténnyel, hogy ezúttal: nem sikerült? Jobb-e most, hogy beleszaladtunk a nagybetűs kegyetlen, de őszinte öklébe, ami kiütéssel pontozta el szemünkről a métely ragályos kórját? – Nem tudom... Elviselni azt, hogy a hír úgy hasított elménkbe téren s időn keresztül, ahogyan a meg nem született gyermekünk hangtalan könnyei fakadnak felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak. Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan a kétségbeesett akarat elfojtva jajveszékel sérült lelkünk romjain; mikor az épphogy fejlődésnek indult, hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél. És könnyebb lesz-e majd – ezek után – egymást a fájdalom tükrén keresztül viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa a puha tükör csillogó filmfelszínén szinte azonnal mostoha, torkot szorító könnygombóccá fakad.
L’Ambrus
2020
2208
Korrektor: Kalcsics Ildikó
Influ-immunitás
/ Amolyan influenszer ellenszer /
Influenszer, az leszel! Nem tűzoltó, s nem katona, – komám! csak egy profitra éhes galléros vad-király: baboon, kurkász. De mire te oly „nagy” leszel… én addigra mind-erre immunis. – biz ám! Rád, s minden egyéb hordalékodra: csúcsra-járatott marketing-tápodra. Ahh, árulkodón úgy lógsz itt előttem, Akár a disznózsírral kikent csizma: Sokadmagaddal nyikorogsz, a Zsúfra-púpra rakott pajtában. Fényed: igazi, hamis-gyémánt, melyről már a sokat próbált shoppingos is – kuponnal teli szájjal – ekképp kiállt: „Ho-hó, öcsém, megállj! Egy lépést se tovább!” – Engem te nem vezetsz meg! Nem versz át! Hisz orromba csap mesterséged szaga híg adaléka; fanyar parfümje karcol, – bárhová is fordulok, torkomig kúszik e maróan-kéklő szag! De jajj! A „Most, – hiszékeny balekom – bármi (is) lehetsz!” és “A gyere, megmutatjuk hogyan!”-ra, a „Vedd ezt ne azt!”-ra az insta báj-moslékra megannyi esztelen kattint, – reflexből – felel: Feszes-face gyeplőből – ki azon nevelkedett a sok kis bodros, önként s bégve előtör, s ráharap! Hangosan csámcsog, ahogyan az éhbe sínylő disznó visít tudattalan, veszetten – vadul röfög, s közben Ösztönből rág csupaszra, tövig, csontig bármit: nem nézi hogy fogai közé tulajdonképp mi is akad, be nem számít, morzsolt abrak, pir-polenta, falja azt, mi épp terítéken van aznap. És amit e virtuál-gazda ad, kínál – elejébe tolja, portékáját eszi mohón, s bízik benne, követi, gazda neveli, s ő tartja virt-szolgasorban, vágásig, – adat-kordában – tudatlan. De legalább megeteti… Ó, de megám! hogy hízlalja, ó hogy tömi! s amaz meg hogy benyeli! hogy aztán a gazda, húsából észrevétlen tépjen majd, – kéjben-bőséggel, – mint ki ezeréves böjtjéből épp most ébred... És persze ösztönözni kell a jószágot! Evésre, ívásra, pénzszórásra, rongyrázásra Buzdítani cselekvésre, s láncolni észrevétlen függésbe : Kattints, lájkolj, ossz meg, oszt: pucsíts, nyeríts! – Deszeretem! Biztat: Légy menő, légy trendi! Nem számít más csak a külső; a lájk s a „follow me” analízis: s a birkát birkamód persze követni, illik. Mert hát a szopós bárány joggal vélheti: a nagy birkát, a kost vagy jerkét érdemes követni, mert arra gurul majd a finom falat, – és talán neki is juthat, egy darab, ha amaz nagy keggyel elvétve dob neki! Influenszer, gyöngyöm! Az leszel, ha nagy leszel... Értem, én… Valóban, szép mesterség, – amolyan igazi kétkezi. Csak hát Értéket nem ad, – azt persze – nem közvetít. Ó, de az már nem is divat errefelé! – Ha csak az nem..., hogy – az önsimító kéz, az Én-én-én, kamu embert, s kamu profilt széppé simogatja-gyúrja, Báját, fineszes, feszes-fész fürdőruhában tárja eléd: – De hát mi mása is van annak? – Felfedi: Lám, mi itt s így nyaralunk! Ohh... Be jó neked! Kedves, benyomás gazdám! Ha úgy véled, meztelen nyájra, és bőséges nyálra van itt most szükség! „Hisz erre gerjed mindenki…“ – mondod S ebben tán igazad is van, főleg Ha azt lesed, hogy kinek mennyi is, és mekkora a jókora? Kinek hogy feszül keble, s hogy ível tompora? Míg lájkok hamis tükrében díszelegsz derengve, s fény-hajat fésülsz mert már csak ez számít neked; ez maradt mi érced, mi hajt s mi éltet: a szuperfényes amoled ragyogás! Csak én maradtam itt, – tisztelettel – mindezekre: s maradok továbbra s így – kérlek mondd ha már te is érted, és akkor – már veled együtt lehetek, influ-immunis!
L’Ambrus
1507
2020
Az Uralkodó
( Az új vírus / COVID-19/ kapcsán )
/ VÁZLAT / Furcsák most a pillantások, Na de lássuk, mik a kilátások : Ha csak krákog - elfordulnak Ha már köhög - elkerülik Összerezzen : mind egy szálig; Ahogy hangyák szétszaladnak, S míg magukat földbe ássák, - Alattvalót szed a járvány. Én új királyt prédikálok, Ím halljátok : . . . Átok Nevét, fején büszkén hordja S hírét viszi a Korona. Maszkot hoz szép orczákra, halált S rettegést napjaikba . . . Ím féljétek : mint a vad ló, - melynek Birodalma határtalan, S érintésre halált fogan . . . Gazdag s szegény mind egyre megy Egy kutya mind ! Nem válogat. Csak a kérdés : mi itt dagad - Ki hódol be és ki marad ? Számit e hogy előbb-utóbb A hódító nászra kél e Lesz e újabb örököse : Leszármazott, tévedése ? Új elfajzott trónbitorló . . . Uralkodó! Mondd, meddig tart !?
L’Ambrus
2020
1703
Éji ködben
Éji ködben – leple alatt – Lassú óriás Agg képében csendben lépked, Baljós látomás... Álmom készül – árnyként repül –, S fellege rám mint Szél veti ágyát, falevél hull Lépte nyomán... Bőröndöt húz – ahogyan csiga –, Csüggeteg hordja; Így viszi házát – cipeli hátán –, Elfér benne a múlt. Közelebb érvén, eltűnődtem: Csak egy pillantás a lét! Nesztelen jött – s úgy elsuhant –, Tekintetünk épp összeért. Ott, szemében e fojtó érzés Tükörképként köszönt; Éreztem jelenem, s benne jövőm: Mi bánat, és mi harag... – Sorsom tán? – kérdtem őt. – Ki vagy, Kósza kísértet…? – S így felelt: – A te sorsod, hogy – e bolyongásban – Mi ketten: egyek vagyunk! De lassan eloszlik a köd – épp miként jött –, S ahogyan a bőrönd gurul – mögöttünk –, Elfogy az út – szaladva fut – előlünk, S vele tűnik: repül el életünk...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
2902
Segítsd álmába . . .
/– „Egy” álmatlan éjszaka margójára –/
Tégy bármit, akár csodát ! Csitítsd, vagy fojtsd szorító hámba nyakát! Zárd reá zilált szobájának nyikorgó ajtaját. Ha kell hát korbáccsal, átokkal, vagy szitokkal kényszerítsd, Küldd rá Isten ostorát, – kit Engadiban nevelt – , s úgy szelidítsd: Húzd ki az összes méregfogát! Csak hallgattasd már ! Álmatlan éjszakákba nyúló féktelen zúgását, mely Fejemben mint kínai harangok tébolyítón kongva, Csörtetve törnek álmomra, s benne kíméletlenül utat : Nem kérte senki, S mégis rázzátok, tépitek e nyughatatlan urat: Ki most szenved s alvásra vár. Oltsd féktelen szomját ! Lármás gondolatoknak, melyek mint heves zápor Arcomat ostromolják, s testem e hideg verítéknek lett Most nem kívánt otthona; Torkomat szüntelen nyelésre Késztitek, s mint maró sav belülről így emésztitek fel: Álmomnak illékony alakját. De ne szítsd tüzét ! Lobogó lángja már így is épp elég, s ahogyan önti belém Gyúlékony hordalékát, melyet kreált, s filmként vetít most elém; Unalmas, elnyűtt képkockái hosszasan helyben peregnek, S mint utas ki rég fuvarra várt, – de csak az ördög ki arra tekereg: – Hát kerüld nyakán az izzó fűzért! Pusztítsd el földjét ! Vele szántóját-vetőjét. Vesd be sóval, vagy jegeld honát! Döntsd le várát, kergesd ki hadát, s vele udvarát-bolondját. De Itt ne ültesse burjánzó magját, ne szülhesse kínzó hangját, Megfáradt birtokomon szavainak szaporulatát: Vedd el mindenét! Vesd örökös rabságba ! Őrült Perilloszi katlana: hogy vési : cikázó parazsait elmémbe! Hogy hajszolja a szunnyadni vágyót kínzón, forogva vesztébe, míg önkényes bírám gúnnyal teli kacajjal gondolatra újabbat szül, s kerít hatalmába, így ítél: „Álmatlanság maradj felül! Szórj új szikrát az ágynak forrongó foglyára!” És segítsd át kegyesen : Halálába vidd, s zuhanjon tudatom! Dobj neki mérget : pirulát – feketét! Csak hajtsd el elmém sötét csarnokából végleg e galád bestiát : Szaggasd le rólam éberítő takaróm ! És söpörd ki minden gondolatom : Halld hát ! most testemből kilépve ez utolsó mondatot : „Álmom mély, mélysége tenger s felszíne kies legyen!”
L’Ambrus
2019
2611
Én már elfeledtem . . .
/A kísértet/
Én már elfeledtem... boldognak lenni. Már nem tudom, hogyan kell... Jóízűt nevetni, vidáman dalolni, S derűre is csak hamisan tell. Én már elfeledtem élni... Már nem tudom, hogyan kell A jövőbe nézni, remélni, s bízni. De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell. Én már nem tudok élni, sem halni... Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok. S már elfelednék mindent, ami volt... Csak épp, feledni nem tudok. Én már emlékek szemébe nézni nem akarok! Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok, Maradok így két világ közt: élve holt, kinek Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
– 12
Akit minden jó megillet . . .
Akit minden jó megillet, Minden. Kit egy rossz szó nem érhet, Szenved. Kinek az érdek sosem önös, Eltűnik, Mint a víz: mi kezeim közül szökik Cseppenként. Lelked pohárként törik, Túlcsordul, Szilánkja bőröm alá kúszik: hasít. Fájdalom. Fájdalom...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
A költő megjegyzése : Rendszerint elkövetem azt a hibát, hogy a gondolatot, mely egy adott pillanatnak hevében fogan, a maga nemes egyszerű formájában, – tökélyében – : azt még faragom, módosítom, s tán ezzel : el is rontom. Ennél a költeménynél, ezt nem tettem. Így született meg, ilyennek lett : s hagyom, hogy éljen.
L’Ambrus
2020
0702
Mennyire vagyok?
Mennyire vagyok Zsidó, cigány, arab, Vagy magyarnak való? Mondd! Mennyire vagyok Neked elég jó? Mennyire vagyok Hívő, Isten-áldott, Vagy pokolba való? Mondd! Mennyire vagyok Életre való? Mennyire vagyok Közel a kezdethez, És távol a végtől; Szélétől ágyamnak: Föld peremétől? Mennyire vagyok Szeretettel fűtve, S telve gyűlölettől, Amint távolodok Az emberektől? Mennyire vagyok Becsapott, sorskegyelt, Ama áldozni való; Aki mindent lenyelt: Kedvedre való? Mennyire tartok „Az Ég szerelmétől”; Mennynek kapujától, S pokolnak bugyrától, Isten kezétől? – Ki mikor kértem, cserben hagyott...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
1802
Vers-fogyasztás
A verset úgy idd, mint jó bort. Nyelveddel hosszasan ízleld, S ékeit tudattal érveld: Lassan, s mértékkel kortyold a sort! Iszákos, ki előtt pohara sorra Folyton töltésre jár, S buzgón csak arra vár, Hogy azzal végtelen szomját oltsa. De a féktelen verselés szülte, Nem a kifinomult ízlés, Hanem az a lelki törés: Mi már a süllyedés intő jele. Akár színdarab, mit rendelésre épített A megfelelés mestere, Vagy más tetszelgés kényszere: Színésze ripacs, s tartalma erőltetett. Ki írásában csupán tetszeleg, S mondandója tartalmát Nem érv, csak dísz szövi át: Hamis akkordban csendül hangszere. Fogyaszd a testes verset módjával: S lelked megnyugszik majd, Csitítva durva zajt – Ízes, többnyeletű kortyával.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
1911
Távolság
/– Vers a barátságról –/ Két apró pont között, melyet az Élet vastag vonallal össze nem Köt : a Barátság, melyet Ápoló kezek, Önként nem gondoznak Hogy is lehetne örök? És bármely dolga az életnek : Szándékosnak vagy annak véltnek Ha szív, és az akarat nem Fonja fölötte kezét : – védő hálóként – Ki garantálja örök létét?
L’Ambrus
2020
3101
Úgy esett
Úgy esett, hogy muslicám elesett... De nem ám holmi véres csatában, Hanem a – borral teli – pohárkámba fúlt bele... Így esett – Szívem rajta, megesett. De mégis, mit várt? – Egy borgőzös éjszakán...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
0801
Csillagkép
/ . . . Vitiligo . . ./
(A vers eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Csillagkép)
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta, s fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
–S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott : – Önelégült
mosollyal – Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb, majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
– o –
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált, de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik – büszkén mutatom: Az enyém vérig:
a Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában s keresztben –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült
mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
L’Ambrus
2019
1812
Rozsdák
/ . . . avagy, egy időutazó költő – megkésett – busongása (rejtett üzenettel) . . . – /
( A költemény eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Rozsdák )
Trianon! Trianon! Nem! Nem !
–Nem, az – összes szó: Szabad! – És mégis, elszállt
most mind: a szabad, s a szó, s te csak egyre figyelsz!
Emészted magad: – Zavar, hogy – Úgy veszti el
Fényes határait egy ország, mint ahogy anya a
gyermekét! „Vesszen a gyermek!”,
„Vesszen az anyja!” – Ők kiáltják –
„Vesszen Trianon”, Paktuma mostantól,
ím, itt hever s: maradt félbehajtva!
És nem határa, hanem súlyos lánca!
mitől mind elvész, s úgy fáj, és tűrjük!
Mert ez az új határ: mi itt most oly: Rozsdás.
Viseld! Tartsd meg a patinát, és láss mögéje:
Hibás a szem, mi tűnődik feléje.
Hibás a szem? S a kéz? – mi félbe hajtja! –
Csak legyint, rögzít, szignóz, s tovább halad.
٢٢
Kérdik: „Mi végre: Háborog, Mi végre: Kesereg!”
Pedig a Düh, és Szomor most épp oly súlyos,
és keserédes. De ez az Átkozott irat! – Tűzbe! –
Csakúgy, mint a tett: hogy Elcsatolták! Méltatlanul!
De a Tett, és a Mód ettől, ha fáj is, marad . . .
– Hagyjuk! Tűrjük! Meddig? –
Mert számunkra itt most: a Föld mi fontos!?
Én kérdem tőled, – Jó Magyarország!
S Hazámnak hű fia: – Mi számít az egy föld mi alattunk,
vagy a térképre vésett határ?
– S Te büszkén Így felelsz: „Mindkettő!”
١٦
Istenem, hangosan kacagsz e csúf tréfán!
De míg trónodon jól mulatsz,
Én addig alant tombolok a pokolban,
és az áldott áldozni valót hallgatom, kérdőn . . .
Bölcs szemeiddel olvasod, tudod, és hagyod:
Hisz ördöge, eddig sem volt ínyedre,
Clemanceau súlyos szekerét toltad – némán!,
s Nyája mi béget? – ugyan mit vétett –,
tán úgy gondolod néki a vér jól áll : Igen! – Kiáltod :
Vágni, való! – Nem, és Nem! – kiáltom én!
Vagy mostantól Benȇs átkozott szelleme
Lesz ! tán örökre velünk? – Bizonytalanság!
Neked Itt most nincs helyed! A Szellemnek
végleg, Tűnnie kell! Mert hazánknak,
s szárnyainak lassan írmagja sem marad: de Földje!?
١٢
Határon innen, és túliak, kiket testünkről elcsatoltak!
Én kiàlltok: Hol van az ököl, mi majd arcukba csap?
Én csak vágyom, és várakozom … türelemmel, de
– Csak kevés akad – persze azt becsülöm –
Mert, ti csak szónokoltok, készülődtök,
aztán maradtok: így aztán minden marad!
Határ, fájdalom, keserűség.
Úgy, ahogy . . . eddig.
Vesszen Trianon? Vesszen!
Vesszen a népnyúzó Uralom? Vesszen!
Vesszen, s mostantól: Irgalom a Föld népének!
١٥
Lásd ! hogy hullnak könnyeim :
Tiszta lélekkel kérdem tőled hű Barát
Sőt, már nem csak kérdem,
hanem hatalmasra tárom érző
szívemnek – bús – Kapuit, s úgy invitállak!
Hon! – Mit számít merről jön, ha Egy az irány! –
Itt minden acsarkodás elvesztegetett idő csupán –
Hazám! – Egy újabb száz év után,
majd mit izen a költő, s lesz e kinek?
Lesz e még híre a magyarnak? – félek nem –
Magyarok! Erdélyiek, Felföldiek,
Székelyek, Vajdaságiak! – Határon innen, s túl –
ha már nem figyel ránk a Világ, – a mi ügyünk –
így: végérvényesen Elpusztul!?
De ez nem kell, nem hogy így Legyen!
٣٤
L’Ambrus
2019
0112
/ – A Trianoni békeszerződés 100.
évfordulójának . . . emlékére – /
Cickány-vonat
/ – Sem a cickány, sem a vonat!
-Hejj! Nem lophatja el napomat! – /
Mert így van ez cickányéknál: Mama megy elől. Az apraja-nép hezitál: Bal tán Jobb? – Eldől! Gyáván, míg kúszik: Mindahány, anyja mögül cirpel, Könyököl, s csúszik: Az üregéből minket figyel. Fel a létrán! – Kapaszkodnak, s Olykor egymást megtapossák. Ranghoz: hűen ragaszkodnak! Ki sáros lett, tisztára mossák! Hiszen Ők egy család! Miért is tennének mást? Igaz, néha csalárd. Ily módon tesznek rád! benyomást. Fütyülnek, sípolnak, Búgnak, zúgnak-zavarognak. Piszkot? Mind Rád! morognak, Súgnak, s ha kell befarolnak – legott. Egymás farkába, – csak urasan! Komótosan! Míg falat, s forrása el nem apad: Harapva halad, tart, s betart, óvatosan. Mily furmányos gép: a cickány-vonat!
L’Ambrus
2019
0412
Babits Mihályhoz – I. –
/ – Magányos tanítóm síromon innen, hol nincs-virágom s túlról – / Babits! Te vén zsivány kortól Bölcs, az itt: ki – negál! – Hunyorog a szemem, S üzeneted így is áll: Soraid közt megyen. Látom a cselt! A fricskát! Te Őszről írsz, Új fohászt dehogy írsz! hisz: prédikálsz! Perverz, A hit Istenben ujjong! Világ! bennünk: s egy Istenben él! Barátom! Kinek titkokat rejt verse, az szólni Kíván, Akár egy halk szűz, s bájjal szemérmes szeme: fed el! Tekintete, úgy űz! Nem vagy sem Tolvaj, sem holmi Csalfa diák, Ki harangszóra Kíváncsi szemek elől futva puskáját pad alá bújva nadrágnak szárába dugja! Pedig, üzeneted tisztább itt mindennél! De ki lelkében süket Annak hiába is szólsz! És a hallásában gyér? Mit ér? Világa más tán? Hozzá a hang el nem ér: Ember gyarló, nem a lét.
L’Ambrus
2019
0512