Olyan vagyok, akár a gyűjteményem, antik Rolleiflexek egy vitrinben engem néznek, lélektelen mattos-patinás fényükben mérhető a sebességem velük csúcsra járatom, egy-per-ötszáz, vagy már annyi se? vérnyomás, hangulat, vagy balláb kérdése. Filmem kényre fényre fix-érzékeny, tizenkét kockámnak javát már ellőttem s ami még maradt, nyikorogva ott szalad az orsón... Lencséim fényereje – meglehetősen aggasztó, idővel dekrementál, hályog ül rá, ha új témát keres, olyan mint ki jégre lépett szürkületben, manuál fókuszom tétován hunyorog előre-hátra kúszik élességet keres de csak elvétve ha talál s addigra a pillanat elszáll. Kopottas tükröm fordítottan vetít tárgylencsémre valósnál valóbb jeleneteket szervizelni kéne..., – megállapítom, vagy inkább nem: aztán csak legyintek, drága az alkatrész, ami van egy darabig jó lesz – holtomig kitart – német, megbízhatóság egy balsorsú bőrben, maradok inkább a szekrényben. 0204 2021 L’ambrus
Címke: Magyar költők
Oltodiglan
honnan-e viruló vakcina csókolom – nem mindegy!? német, britt, kozák-e a harcos vagy csájníz, mint a pándém-káoszt szülő mely a szart is kigyűri belőled, – de én félek! jah! – hát ki nem – rühes anyja kínja, származási helye? olcsóbban beszerzem én... csak figyelj! Aliexpress, klikk, suchwort: anti scheiße gegen alle – de ingyen van! az a sok hülye... ahh so: akkor listára fel, beadassam? csak hass! csak hass! rám jó szeszil legalább még vagy hat hónapig, vagy csak holnapig? vagy a következő mutáns gruppenig leszünk mi együtt, egymásra utaltan immun(s)isak, a fejedre, úgy a hajad is szép de hát onnan rendelsz minden szart, most ez a shit mégis mennyiben más? én jobbat mondok: egy rész pfizer, kettő szputnyik, tetejébe B(i)BIBP(p), imának egy kis roma szoszimó és húzóra: Oltodiglan csapassuk — tezsvíreim! 0201 2021 L’ambrus #lambrus #nemvers #költészet #magyarköltő #magyarköltészet #vakcina #pfizer #kínaiszar #pandémia #szelfutta #szelfuttahu
mindennapi kárhozatunkat
/egy távolsági buszon szólt hozzám az Úr hangja/ Cataniai Szent Ágota, kenj májkrémet baguettomra! Isteni csapatokról beszél egy térítő az éterben, átszellemülten, gólokról hadovál..., instant kéretlen rádiókarma az utasnak tollashátú aranycsapat küzd vállvetve bűneink ellen: Bozsik lepasszolja az Úrnak, az meg felrúgja az evolúciót Jézus, Máriának becsúszik, nem véletlen gól! Isten-Sátán: 1:0, bunda? csoda! Adidas-stoplis áhitat, valaki tán tiltott szerhez nyúlt! Tanúk vannak? Jehova? Pezsgőtablettába préselt, szentelt vízben oldódó, nem tiltólistás: Miatyánk! – vegyen be napi egyet, és rögvest földi bűneiért feloldozást nyer; meddőség ellen is jó, ettől minden arany-bula garantáltan szűzen fogan... ...hogy forr, pezseg a bubi az együgyűek kristálypoharában, fortyog a lét az univerzum ánuszába lejtő – ächtung, slippery surface fenekén... kapaszkodom én is, és beszél, és mennyei GPS-hez hasonlítja most az Isteni tanokat, egy angyali orgánum esetleg beénekelhetné: buzgó hívek, óvatosan emelkedjetek, mert a mennybe vezető útakon itt-ott traffipax várható... napi sztoikus erupcióm teljesítve, érzem rögvest elkárhozok Uram, nyelvemre ostyát, gluténmentest ha van. 0201 2021 L’ambrus
Szubszkrájb (tu máj csennöl)!
#followme a lényeg it van: háj gájsz! plíz szubszkrájb (tu máj csennöl)! izé, nem is tudom mit akarok, de valamit nagyon mutatok anyámék úgyse itthon, meg ha itthon úgyse velem... a lényegtelen meg itt: na most meg azt mondja valaki fontos a követők száma, de én az utcán sem szeretem ha követnek, na jó... ez nem olyan, ez a fajta kukkolás tudod előnyödre válik, értem tehát mutogassam magam, bár spárgázni azt nem tudok, meg már gátazni sem, azt mondjuk előtte sem, foto-génekkel nem kentek fel, és az meg hogy ki követ, a szomszéd, az adóhatóság, a policia, a kalauz, a titkos rajongó, perverz mikulás: pedofil kéjvadász, az valahogy kontrollálható? és ami kikerül az nyom nélkül eltakarodik? titkon nem archiválják? nem verik rá? rejtett kamera nem rögzíti? ellened fel nem használják? megeshet, de komolyan gondolod hogy tudsz még olyat mutatni ezeknek amit még nem láttak? Nem vagy nagy szám, akkor meg minek a felhajtás? ne is foglalkozz vele, a lényeg hogy kövessenek. (Szubszkráááájb! Szubszkráááájb!) 0128 2021 L’ambrus
Lehetek
Lehetek infernálisan lucidus? Lehet-e más a politika? Kimenetele, ha kezet szorítasz az ördöggel? Vagy ha szarba lépsz, cipőd talpa jázmin illatú? I’m honestly so lost into you meine Liebe Ex és Current politikusaim. Szavatok szagra mondom: sunyi finggal azonos.
0125 2021 L’ambrus
Etelka
/kultúrát a népnek/
Egy termékeny negyvenkilenc
éves nő, van foga is:
egy, na jó tán kettő.
Szájába ugyan nem néztem
meg amúgy is ki csókolná,
ezt a rusnyát? Hja, akadt aki!
Azt mondja
a kereskedelmi tévében
– ezt csak a hülyék miatt nem így írom: tv.
meg a bandik miatt
Brittany! Ő biz a tizenhetedik,
és az unokák közt
akad ám Nøel is.
a többiek nevét meg sem
említette de bánom is,
ha úgy tetszik kitalálom!
De ej, mikor egyik fia a Marczi
kinek stilusába! – mer ugye van neki –, menye
esett halmozottan pottyantásig bele, na most
ő „aztat” is állítja,
hogy „a Brittany a’ nem a fiátul van
merhogyő ezen idő alatt például a börtönben raboskodott”, – ahh so!
és nem olyan hosszú a’ marci
meg a farka se hogy a börtönrácsokon felkeményítve, –
ez pediglen az ő szájából esett ki, az unoka meg, na
szal így szlengesen ne engem okolj
ha profán: hogy egy cigány kurvát
megtermékenyítsen!
így megyen ez…
on’griában mostanság,
így bugyog a katódtalan síkképernyőn:
villants braint cigány, n’ hell yeah
I tell you how f*king intelligent you are!
Digitalizált fekália: de legalább
jól szórakoztunk drága Etelka.
Még vagy negyven unokát ha
kérhetnénk a rácsok mögül
(az egyiket hívhatnák mondjuk így: K. Biden)
0125
2021
L’ambrus
amúgy elvagyok
jól elvagyok a gondolataimmal
nem idegesítjük egymàst
nem teszünk fel egymásnak fölösleges kérdést,
csak csendben vitatkozunk.
láthatsz így, mikor orrot koptatva vonszolom
lelkem az aszfalton
és megeshet az is ha közben,
elszaladsz mellettem, vagy felbukok benned úgy, hogy
rád sem nézek, vagy csak
túl későn,
de ezt
ne vedd tőlem sértésnek, csupán
belőled már eleget kaptam,
vagy épp eleget nem.
0110
2021
l’ambrus
hawking
felkeltem ma is, ahogy minden dologtalan reggel két lábam könnyedén iszkolt a papucsba – sima ügy ásítás – nyújtózás – nyaktekerés sorjában, így szoktam: lefőztem a kávét majd szervíroztam hörpintős ölelés szeretés, nevetés sikamlós, napi rutin fel sem tűnik, hogy az összes testrészem úgy működik, és teszi dolgát miként az elrendeltetett: látod? minden ujjam fürgén dalolva ugrik – funkcionál! nem rest, ha utasítom öltöztet, etet – kanalat szájhoz emel, vagy épp költeményt ír a szám is jól artikulál, csókol szívem emberi hangomra tisztán érthetően felel… leírni mindezt, minek is? hiszen magától értetődő, és annyira természetes csupa hétköznapi dolgok ezek, mint ahogy az ember két lábon jár, vagy kerekesszékben gurul. 1222 2020 L’ambrus / Stephen Hawking emlékére /
hol a vége hol a hír
költő vagy dehogy vagy költő vagyok dehogy vagy minek írok minek írsz minek írunk minek sírsz hol a vége hol a hír hol a végem hol a hír könyvem készül nem hinném könyved készül nem vinném minek írok minek írsz minek írunk minek sírsz hol a vége hol a hír hol a végem hol a hír 1221 2020 L’ambrus
Nem adjuk fel!
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – X./ Megint SOTE. Megint vérvétel. Megint HCG szint. – Nem az enyémet mérik, de mintha mégis. – Az órámra nézek, reggel hét óra van, kint várok a kórház előtt. A derengő kijelzőjére ujjaim már szinte ráfagynak – írok, de minden második betű félre megy. Körülöttem csikkek, Fölöttem cinegék próbálják túlkiabálni a város hevét – kevés sikerrel. A szemközti szalonból fény szökik az utcára, tábláján felirat: Zádory & Faragó, – Ki az, aki ilyen korán nyirat? Úgy tűnik akad. Szívem kijön, átölelem, – még erőtlen, felkarolom, indulunk haza. Modern a kor, az eredmény (is) majd otthon fogad. Laptopot elő, közös a nézés: PDF letölt – PDF megnyit: HCG, a szint: 0.0. a jövő belénk ég: – – – – – Megint Sote. Megint vérvétel. Megint sírás: Kezdhetjük újra. Másnap a tükörre írja: „Nem adjuk fel!” – soha Szívet rajzolok köré, és bénán lefotózom, megírom, – most már Public. 1211 2020 L’ambrus 1211 2020 L’ambrus
Félelem
a haláltól? – ugyan, attól én nem félek, hanem ami az után! de ne jöjjön, nem jöhet semmi! mondd, hogy nincs ott más, csak némaság, örökös mozdulatlanság. nem kell a lélek, s nem kell az emlék, sem a képek sem a vágy csendet akarok, – érzelmek nélküli végleges megnyugvást. 1210 2020 L’ambrus
A legbiztosabb védelem
Nem szeretem e szót: „különös”, egy Ady versből zúdul rám, – különös ez, különös az – még csak nem is egy egzakt dolgot leíró kifejezés, nem szólítja nevén a rémséget. És ez a film is, minden csak nem különös, egy újrajátszott álomkép, mely örökös félelmet gerjeszt. Itt ólálkodik – ki tudja mióta –, berágta magát elmém szörnyespolcára, és az önkényes gépész, gyakran kedvet kap, hogy kínozzon: befűzi a rettegést és kéretlen játssza. Felriadva, a jelenet éberen is forog, ajtón kúsznak be az árnyak, míg a hűs szobában ijedten szerelmed kezét kutatod: Angyali védelmező! aki oly törékeny, és mégis, erősebb most mindennél! Neked, ő a legbiztosabb védelem – álom sem foghat rajta!
1204 2020 L’ambrus
Végtelenbe
kettő a rétes a cukros a tányérban
kettő a szerető a lucskos az ágyékban
kettő a here és a bere is a tajtékra,
meg még mikettő?
kettő a galamb a szara is a tányérban
kettő a kanál és a kristály is a kávéban
kettő a párt is meg a pánt is a vállamra
meg még mikettő?
1125
2020
L’ambrus
Tartozás
beléd ragadok magamból adok elvárom hogy viszonozd felettes kényszer hatalom zsákmányod vagyok önkéntelenül ellenállok – behódolok akaratodnak: én a kiszolgáltatott felkínálom nemakaratom önfeláldozóan átadom, színem deszaturált rózsa: derengő totem őszinte (is'a) szerelem, de jaj, ha a szoknya érett gyümölcse ragyog, titkon fordul utána csöpög a tekintet, lesütött szempár magyaráz: megcsalás! nyomában perverz vágy liheg önkielégítő szeretet: magadnak-szülő! hűvös világra lelket nemző! és csak forgatom, mint szamár tovább a lisztté örlő kereket: mily kegyetlen ajándék vagy te énnekem drága lelkiismeret, feléd (is) tartozom fogd erősen, szavam foghatatlan, a tartozást egyszer istenbiz’ – megadom: csak előbb beléd ragadok „adok magamból” önzőn, épp amennyit kell. 1120 2020 L’ambrus
(és) Millenáris a park (V.no.2)
/Széllkapu/ Ősznek vaskos-derekán. fejem már lehajtanám... padnak nedves ágyékára. Tűnődöm: pár szem libbenő komposzt ami amott a gallyról tétován cikáz, omló falevél, mi úgy tűnhet „egynek”, mint a „csúf-természet” okozta ártó kozmetikai malőr; de bizonnyal a többségi emberi szemnek aligha lenne útjában e szösz, és „tán” még jót is tesz a biológiai körforgásnak!? – Nem tudom, csak gondolom. Nem volna-e jobb hát hagyni, – halkan kérdem – ott rohadni? Persze-persze, a „cleaning protokoll” – tudom. De így novemberben, most őszintén ki az a barom, aki az eső áztatta hűvös fű ágyban a sáros levelek málló zugában hálni-fagyni vágy: ki fetreng dermedt földnek meddő hátán? Én pihennék. – Köszönöm. A padon. – Köszönöm. Költenék. – Köszönöm. De ez a kertész, csak nyomja nyomja, pedig nyomhatná e tülköt éppenséggel valahova máshova. 1118 2020 L’ambrus
Zöld a pázsit (V.no.1)
Egy a téma, kettő a változat. Millenáris élmény két huzatban. (Vázlatok) Zöld a pázsit (V. No. 1) /berreg egy levél*aszoda/ „Itten kérem, ki van adva feladatba: A pázsit legyen mindig gondosan karban-tartva: legyen zöld, és legyen tiszta!” A csók is szabad, és a füvön hemperegni, lazulni: füvezni kikapcsolódni… (sátöbbi.) Akkor mégis mi az, ami téged zavar? csak nem alattad a rothadó avar? De bizony hogy az! Pontosabban a buzgón áhított avartalanság. És hogy zavartalanul élvezzem a tóba libbenő-billegő hegyi barázdát. És a pihés kacsa-valag csobbanást. De nem megy, mert berreg: fejembe zúz a kézi traktor zaja a motoros kertész, a levélbaszoda – és ez már trend úgyhogy ne is rám sértődj meg, ha itt-ott kiliffen a farok szó vagy a pongyola (rühellem de mondva vagyon: fejlődik a társadalom...) – Szóval zúg-búg ez a „szar”, mint millió döglégy a beköpött disznó fülében, és joggal kérdi az ember, a morcos nyugalomra vágyó: hogy tesa! figy! egy szimpla lombgereblye tán halkabb s „környezetkímélőbb“ lenne s minden avar, s zavar nyomban eltűnne a látogató pedig dorombolna boldogan.
1118 2020 L’ambrus
A szemembe nézz!
életem során a „nagy” beszélgetések mindig árulkodtak. a testek beszéltek, az emberek papoltak. szemeim akár az inkvizítorok: vallató füllé fejlődtek, ahogy a kémek észrevétlen hallgatóztak, és lefülelték a füllentőket, röntgensugaraik átvilágítottak árulót alattomost számítót, és mind a kigyószavú sziszegőt. idegen szemek hazug hártyáin tiszta tükörpárt kerestek: de könnyen felismered ha a lélek maszatol serceg a tekintet akár a kígyó, a napra is kifekszik: „erőt” gyűjteni jobbra-balra kanyarog – kitekintget hajlik vele a mondandó! a testbeszéd a póz persze sosem hazudik ha éberen figyelsz minden gaz kihallik, jellem éget akár a nagyitó mellyel gyerekkorodban kísérleteztél kint a kertben: tréfásan-halálosdit, kegyetlenesdit játszottál! mi lobban, mi kél lángra s mi vész örökre a kitinpáncél meg csak sercegett: bogár szenve lett, élvezted míg a nap sugarai egyre büdösebbre perzselnek férget, csak itt már humán-bőrre megy: itt a mismásolók álcája sistereg, és nem csak a kihúzott láb az amitől sántít a kétlábú, hanem a lélek is csalfán tolja tomporát: pucsít! de megismerszik az ilyen könnyen: fürgén forgatja a nyelvét meg a szemét! szemedbe sosem néz! – engem sasolj, ne a földet! – 1117 2020 L’ambrus
az illatát, az illatát mutasd!
mély lélegzet: erjedt párlatként beáramlik,
torkomba mar a rothadó falevelek lehelete
mint sárban-lihegők kendőzetlen izzadtsága,
elalélt testük színes, puha pázsiton piheg,
lépdelek, hallgatom ahogyan összerezzennek,
a kéjes sóhajok: sima talpakkal szeretkeznek
csupasz lábujjaik reszketnek,
összebújnak a természettel, forró-láz ölén
táncolva térdepelnek előtted! levedlett ruhájuk nedves
bársony, avar fénye villan, testembe ivódik lelkük...– eggyé válunk –
kinyújtom feléd érzékeim te zöld lélegzet, kortyold vágyaim simogató kezét!
tétova tenyereim látomása: most halk zizegő falevelek
levegő lét-torkát nyaldossák, kiábrándult fogyó erezett-nyelveikkel:
önként megadják magukat az árnyszemű vágynak
nyögve sikoltják maguk mögött a múltat:
– Múzsa! ránts magaddal, kezem el ne engedd!
vigyél a mélységekbe, és el, ne halkulj! –
szétmálló amorf kirakós darabjai ezek
összeilleszthetetlen: zúzmara ajkak, alkaromra rátapadnak
heves csókjaik, elsodorják bomló tetemeit a holtaknak...
fekete-föld csapzott iszap hajába túrok,
körmöm alá kapaszkodnak, a kétségbeesés hangjai
bekúsznak, kitépik hiszékeny álmaimat, de hagyom: hadd vigyék!
mélyebb rétegekbe! vágyom, érezni
akarom a halált! milyen ott? ahol minden értelem szertefoszlik?
mutasd az illatát! mutasd az illatát!
az illatát… az illatát mutasd:
a szagát, mely ájulásba lohaszt: szorítását
torkomon – kínzó fétisként érezni vágyom, fullasztó harapását …–
mert az élet már csak alvadó íztelen vér:
filléres vágyak könnyű beteljesülése, becsomagolt rezignáció:
ajándékod tedd az ünnepi fa alá, mely soha többé ki nem elégít!
1112 2020 L’ambrus
(be)Csaloda
(be)Csal-oda Fölösödik a tej – becsaloda hártyát növeszt – Szőrösödik a vágy izzad: kecskéjét uszítja rá! lúdbőrzik tőle, reszket a hát rózsaszín bőrt húz – kúszik-csúszik – a kanász rálép, tiporja s mégis, ha nem vigyáz: friss tej ömlik a fejére, vagy újat nemző kanász... 1112 2020 L’ambrus
Ostorral a tengert
Béna dühömben üvöltenék – újra meg újra, míg nem hasad át az „angyalok” védőburka, s nem szakítja le tőben szárnyukat a valóság! Aggódom…, aggódom érted Európa! Minden szeretett lakód iránt, ki tisztán lát s tisztán érez, és szíve tajtékban, mikor utcáid kövére hull népednek vére. Üvöltenék veled, és üvöltök is! De te, álszent, kiváltságra ítélt! – Csak pöffeszkedsz trónodon – míg nem a Te korcsfolyamod ömlik tereken patakokban, s nem a Te fejedet emelik himbálva magasba; – addig arcodra ködfátyolt rántasz, és úgy teszel, mintha a levágott fejek helyett, lerágott körmök hullanának halmokba! Üvöltenék, és üvöltök is! De mintha ostorral korbácsolnám a tengert: minden csapás – egy holt csobbanás. 1103 2020 L’ambrus (A bécsi mészárlás emlékére) Lektor: Kalcsics Ildikó
Magyar zsemle – (Revenge)
Ó! ... a magyar zsemle..., mely méltán híres..., – vagy inkább hírhedt, de lásd, én nem vagyok rest, és ím: kiderítem... mitől is döglik bele a légy, mitől olyan lyukacsos: mi a titka! – mert az már megvan: tudjuk régóta, hogy mitől ritka de ritka ... : – Pékem-pékem, mondd! hát te meg honnan jöttél? tán felhő-tanonc voltál és ködös tanuló éveid alatt vízpárából felhőt gyúrtál, netán nadrágtalan légkonyhákban tüsténkedtél, s tudás helyett mást itattál a szivacsba: a puha agyadba? – No! Ki vele! Ne kímélj! Halljam, hát hol szíttad föl mesterséged! hol fetrengtél könyékig a lisztes-vízben mi ily ragacsos áthatolhatatlan masszába – a meg nem értettek buborék burkába – tapasztott; és egyszersmind, halhatatlanként süppesztett a negatív szuperlatívuszokba: a gasztronómiai, – vagy inkább gasztroenterológiai „B”-ket buzgón fakasztó bugyrába: pékek azon bizonyos sóhajába! Mert hát tanum rá a jóisten: – és a boltos-néni aki a vackát rámsózta, – hogy felleltem én már s lenyeltem sok mindent – az életben: láttam s illatoltam közelről számtalan lyukat: féregrágta almában, – féregjáratokban: szuvas fogakban, erjesztett sajtban s nőben: lyukas zsebeim forrásában, cipőm kopott orrán, s elefántnak kürtölő egyfelől: ormányán s másfelől: ocsmány-án, sőt még a gyomrom falán is, olykor–olykor éreztem… a lyukat. De talán nem véletlen, hogy zsemlét-zsemlyét mi íly könnyed, és mondhatni: gyomornak legyűrhetetlen! sehol máshol e büdös életben, csak e kicsavart magyar honban leltem... Hát véletlen!? – Mondd! pékem énnékem, netán tudatos a koncepció? mi a lisztes-fejedből bosszantásba kelesztett, vagy csupán a spórolás kényszere dagasztotta arcomba gusztustalan trutymódat? De hát mindegy is… itt és most, tudatom veled, hogy jobb lesz ha felhagysz ormótlan tréfáiddal, és a sok felelőtlen kísérletezéssel: zsemle-légiesítéssel alábbhagysz; és végre-végre a roppanós omlós tészta-alapot úgy készíted, ahogyan azt illik, ahogyan azt gondos nagymamák receptjeiből ezer éve sütik: vajjal, liszttel, sóval s cukorral, friss élesztővel rendesen: megkelesztik! – Te kontár! te pékek-pákója! te istállók péklapátja: – Mert süss vagy finoman és számba tömlek, vagy süss gyatrán, és számra emellek – földre köplek… – melyik a jobb? Döntsd el, te drága, te semmi: te lyukacsos agyú magyar zsemle! te – meg nem értett – sütögető zseni... 1102 2020 L’ambrus
Csuszka
Ámbrás-szerű kusza fogaim között szökik át az élet, szűröm a sok krillt, no meg azt a tengernyi kínt amiből már annyit de annyit kaptam tőletek... – ilyen-olyan – emberek... S bár nem tagadom, sokaknak csakugyan hálával tartozom, – Talán, ha egy kezemen összeszámolhatom..? – de mégis köztük-közöttetek mennyi de mennyi olyan van, akit az ördög bűzös-bugyrába kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a Halálát? Ugyan! azt senkinek nem kívánhatom, s nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – kínzó-tipró börtönlakó... de azért az csak nem baj? ha legalábbis: szép csendben, a magam módján megóhajtom? hogy Bárcsak-bárcsak az a sok buzgón így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg többször kúszott volna föl a csábító-kábító gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó gondűző mókusodú-hágó...: maláj-koton! 1101 2120 L'ambrus
Szőlőfürt!
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - II.) Ma úgy döntöttem, a nagy költő Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag magányban társam; szerepe nem kell hogy több legyen, minthogy szótlanul viselje bronz arcán a reá vetülő kora reggeli napszőtte fényfátyolt, gyengéd simogatását, és hogy közömbösen bámuljon északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra. Szőlőfürt! Persze nem itt előttem, – hisz a múzeum kertjében, oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül hogy is teremhet; sarjad viszont helyette, kedvesem stimulált kertjében, életet adó, apró puha-almú fészkében... Örömünk, pedig abból fakad, hogy A lét ezen parányi forrásai, oly szépen rendeződtek szinte tankönyvi megszerkesztett formába, ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, a reményt és szeretetet sugárzó anya körül. És hogyan tovább? Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, lélek-keltő beültetés, foganás? Majd kiderül...
Beültetés
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/I) Kivártuk – igaz, nehezen, el is fáradtunk éppúgy testben, mint lélekben: döntött a földi Isten! Hüvelykujját igenlően az ég felé bökte, éppúgy ahogy egykoron a hódító Rómában szenvtelen, kolosszeum perzselő porondján, életre s halálra folyt a küzdelem. Egy új életért – vagy egy vetélésért – egy gyermekért. Mindez kardok, pajzsok s fegyverek, öldöklő gladiátorok őrjöngése nélkül. Csak az elme az, ami háborog, ami zúgolódik néha, és itt is csak egy maradhat! De egy, ugye azért maradhat!? 0822 2020 L’ambrus
Ezután már mindig így lesz?
Mondd…, ezután már mindig így lesz!? Hogy rettegés és félelem uralja majd életünket? Hogy nem léphetünk boltba, templomba, étterembe? Iskolákba, múzeumokba? – és egyáltalán... bárhova!? Anélkül, hogy elménkben ne lebegne ott az állandó feszültség, a félelemérzet: hogy ha éppen – ne adj Isten rosszat szólunk, vagy csak az igazat akarjuk, és tiszta hangunk, egy dombra ürített galand-ot sért meg: és majd ennek okán, beteges hitének vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet? Ez hát a hited? Ez lenne a vallásod? Terrorizmus? Gyilkolászás? Akaratod másra kényszerítése!? Hogy véleményem ne mondhassam, úgy ahogyan szív harsogja? Ahogy a józan ész azt diktálja? Mondd! Ezután már mindig így lesz? hogy rothadó elméje a létnek... rozsdás pengével fenyeget!? és bármikor és bárhol – ha épp kedve-vallása úgy sugallja, életemre-életedre törhet? 1019 2020 L'ambrus