Mikor végigmérem művem, és azt látod, hogy önelégülten, munkám dicsérve hátradőlök: kérlek, állj majd mögém, – észrevétlen és vágj úgy hátba hogy a sorok, ne csak izzadtságban, hanem kiömlő véremben is fürödjenek!
1025 2020 L’ambrus
Mikor végigmérem művem, és azt látod, hogy önelégülten, munkám dicsérve hátradőlök: kérlek, állj majd mögém, – észrevétlen és vágj úgy hátba hogy a sorok, ne csak izzadtságban, hanem kiömlő véremben is fürödjenek!
1025 2020 L’ambrus
Skatulya... Beleraklak: Ott maradsz. Onnan ki, nem veszlek! Skatulyázlak: Beleraklak. Ki? nem veszlek: Úgy maradsz! Skatulyázol: Skatulyázod önmagad! Skatulyádban észrevétlen: Benn ragadsz! 0930 2020 L'ambrus
Éji ködben – leple alatt – Lassú óriás Agg képében csendben lépked, Baljós látomás... Álmom készül – árnyként repül –, S fellege rám mint Szél veti ágyát, falevél hull Lépte nyomán... Bőröndöt húz – ahogyan csiga –, Csüggeteg hordja; Így viszi házát – cipeli hátán –, Elfér benne a múlt. Közelebb érvén, eltűnődtem: Csak egy pillantás a lét! Nesztelen jött – s úgy elsuhant –, Tekintetünk épp összeért. Ott, szemében e fojtó érzés Tükörképként köszönt; Éreztem jelenem, s benne jövőm: Mi bánat, és mi harag... – Sorsom tán? – kérdtem őt. – Ki vagy, Kósza kísértet…? – S így felelt: – A te sorsod, hogy – e bolyongásban – Mi ketten: egyek vagyunk! De lassan eloszlik a köd – épp miként jött –, S ahogyan a bőrönd gurul – mögöttünk –, Elfogy az út – szaladva fut – előlünk, S vele tűnik: repül el életünk...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
2902
/– „Egy” álmatlan éjszaka margójára –/
Tégy bármit, akár csodát ! Csitítsd, vagy fojtsd szorító hámba nyakát! Zárd reá zilált szobájának nyikorgó ajtaját. Ha kell hát korbáccsal, átokkal, vagy szitokkal kényszerítsd, Küldd rá Isten ostorát, – kit Engadiban nevelt – , s úgy szelidítsd: Húzd ki az összes méregfogát! Csak hallgattasd már ! Álmatlan éjszakákba nyúló féktelen zúgását, mely Fejemben mint kínai harangok tébolyítón kongva, Csörtetve törnek álmomra, s benne kíméletlenül utat : Nem kérte senki, S mégis rázzátok, tépitek e nyughatatlan urat: Ki most szenved s alvásra vár. Oltsd féktelen szomját ! Lármás gondolatoknak, melyek mint heves zápor Arcomat ostromolják, s testem e hideg verítéknek lett Most nem kívánt otthona; Torkomat szüntelen nyelésre Késztitek, s mint maró sav belülről így emésztitek fel: Álmomnak illékony alakját. De ne szítsd tüzét ! Lobogó lángja már így is épp elég, s ahogyan önti belém Gyúlékony hordalékát, melyet kreált, s filmként vetít most elém; Unalmas, elnyűtt képkockái hosszasan helyben peregnek, S mint utas ki rég fuvarra várt, – de csak az ördög ki arra tekereg: – Hát kerüld nyakán az izzó fűzért! Pusztítsd el földjét ! Vele szántóját-vetőjét. Vesd be sóval, vagy jegeld honát! Döntsd le várát, kergesd ki hadát, s vele udvarát-bolondját. De Itt ne ültesse burjánzó magját, ne szülhesse kínzó hangját, Megfáradt birtokomon szavainak szaporulatát: Vedd el mindenét! Vesd örökös rabságba ! Őrült Perilloszi katlana: hogy vési : cikázó parazsait elmémbe! Hogy hajszolja a szunnyadni vágyót kínzón, forogva vesztébe, míg önkényes bírám gúnnyal teli kacajjal gondolatra újabbat szül, s kerít hatalmába, így ítél: „Álmatlanság maradj felül! Szórj új szikrát az ágynak forrongó foglyára!” És segítsd át kegyesen : Halálába vidd, s zuhanjon tudatom! Dobj neki mérget : pirulát – feketét! Csak hajtsd el elmém sötét csarnokából végleg e galád bestiát : Szaggasd le rólam éberítő takaróm ! És söpörd ki minden gondolatom : Halld hát ! most testemből kilépve ez utolsó mondatot : „Álmom mély, mélysége tenger s felszíne kies legyen!”
L’Ambrus
2019
2611
/A kísértet/
Én már elfeledtem... boldognak lenni. Már nem tudom, hogyan kell... Jóízűt nevetni, vidáman dalolni, S derűre is csak hamisan tell. Én már elfeledtem élni... Már nem tudom, hogyan kell A jövőbe nézni, remélni, s bízni. De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell. Én már nem tudok élni, sem halni... Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok. S már elfelednék mindent, ami volt... Csak épp, feledni nem tudok. Én már emlékek szemébe nézni nem akarok! Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok, Maradok így két világ közt: élve holt, kinek Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
– 12
Akit minden jó megillet, Minden. Kit egy rossz szó nem érhet, Szenved. Kinek az érdek sosem önös, Eltűnik, Mint a víz: mi kezeim közül szökik Cseppenként. Lelked pohárként törik, Túlcsordul, Szilánkja bőröm alá kúszik: hasít. Fájdalom. Fájdalom...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
A költő megjegyzése : Rendszerint elkövetem azt a hibát, hogy a gondolatot, mely egy adott pillanatnak hevében fogan, a maga nemes egyszerű formájában, – tökélyében – : azt még faragom, módosítom, s tán ezzel : el is rontom. Ennél a költeménynél, ezt nem tettem. Így született meg, ilyennek lett : s hagyom, hogy éljen.
L’Ambrus
2020
0702
/úgy húzott elő kalapjából, ahogyan bűvész rángat elő nyulat/
trükk..., ennyi vagyok, egy semmiség fülem is kilóg e vacak kalapból jobbra sajnos nem telik szívembe szavak döfnek acélos pengét inasod vagyok, testem fűrészeled ketté kiforgatsz, s közben kínomon nevetsz átkozott bűvész! rajta, mutass be rajtam egy újabb trükköt! még nem tapsolta ki magát, nem kacagott eleget a közönség! tüntess el: már újra élném varázsát, annak ahogyan teremtettél.
L’Ambrus
2020
1802
Mennyire vagyok Zsidó, cigány, arab, Vagy magyarnak való? Mondd! Mennyire vagyok Neked elég jó? Mennyire vagyok Hívő, Isten-áldott, Vagy pokolba való? Mondd! Mennyire vagyok Életre való? Mennyire vagyok Közel a kezdethez, És távol a végtől; Szélétől ágyamnak: Föld peremétől? Mennyire vagyok Szeretettel fűtve, S telve gyűlölettől, Amint távolodok Az emberektől? Mennyire vagyok Becsapott, sorskegyelt, Ama áldozni való; Aki mindent lenyelt: Kedvedre való? Mennyire tartok „Az Ég szerelmétől”; Mennynek kapujától, S pokolnak bugyrától, Isten kezétől? – Ki mikor kértem, cserben hagyott...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
1802
/Gyermekkori „szép” emlék/
Ágyában pihen a nagypárna, Nagypárnán piheg, ki hű párja. Kispárnáján nyugszik a fej, Álomgyára kalandos hely. Ágyában egy gyermek gyötörten, Fején a kispárna gyűrötten. Kis párjára reá ül nagy párja, Kéz szorítja: szender álmát várja. Ágyában nyugalmát nem leli, A harag, ki éberen kergeti. Rettegve szól, halkan könyörög A zajnak, mely kintről rádörög. Ágyában bezárva már megtörten, Szeme a gyűlölettől könnyesen – Mert lelkére ráült egy Elefánt: Mi ha kedve tartja: üt, bánt, s kiált! Ormányával csapkod s trombitál, Hangosan csörtet, és kiabál: Itt csak ő parancsol! Itt ő az úr! Üvölt, dúl-fúl, kérve sem csitul. Gyermeknek mentsvára: takaró. Mi lehet más, mely nyugalmat adó? A vezérbika már nincs egyedül: Csordája az itatóban kedvre derül. A dáridó hajnalra elhalkul: S a trombitás bódultan elvonul. Gyermeke álomba már nem szenderül, Reggel iskola! – gondolja kedvtelenül. Ágy s test: mind elnyűtten... Hevernek, s mint üldözött a rejtekben, Gyűrött lelkük a bajban összeér – Melyikük sérül, melyik él?
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
0710
A verset úgy idd, mint jó bort. Nyelveddel hosszasan ízleld, S ékeit tudattal érveld: Lassan, s mértékkel kortyold a sort! Iszákos, ki előtt pohara sorra Folyton töltésre jár, S buzgón csak arra vár, Hogy azzal végtelen szomját oltsa. De a féktelen verselés szülte, Nem a kifinomult ízlés, Hanem az a lelki törés: Mi már a süllyedés intő jele. Akár színdarab, mit rendelésre épített A megfelelés mestere, Vagy más tetszelgés kényszere: Színésze ripacs, s tartalma erőltetett. Ki írásában csupán tetszeleg, S mondandója tartalmát Nem érv, csak dísz szövi át: Hamis akkordban csendül hangszere. Fogyaszd a testes verset módjával: S lelked megnyugszik majd, Csitítva durva zajt – Ízes, többnyeletű kortyával.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
1911
Nem írunk,
Nem üzenünk,
Nem keressük
Egymást.
Nem hívjuk,
Nem köszöntjük :
Már szóra sem
Méltatjuk egymást.
Bár tudnánk!
De kifogás,
Mi fontosabb :
Mindig akad.
L’Ambrus
2020
1502
/– Vers a barátságról –/ Két apró pont között, melyet az Élet vastag vonallal össze nem Köt : a Barátság, melyet Ápoló kezek, Önként nem gondoznak Hogy is lehetne örök? És bármely dolga az életnek : Szándékosnak vagy annak véltnek Ha szív, és az akarat nem Fonja fölötte kezét : – védő hálóként – Ki garantálja örök létét?
L’Ambrus
2020
3101
/ Ha minden légies álmunkba,
könnyet szül majd frigyünk /
Ha
küszöbömön
most átlépsz, vissza
többé nem fordulhatsz.
Minden
született gondolat –
mi eddig, el nem hangzott: –
idegen szemek elé kerül majd!
Légies
testemre neved,
szignóként vésed: mostantól
én vagyok hazád, benne barát, vagy ellenséged.
Álmunkba,
majd velem zuhansz,
s pirkadatkor hozzám suhansz,
süket füleimbe mormolod imáid, s engem kérlelsz.
Könnyet
az arcodról én itatom,
s a derűt is én fogadom. Gyötrő
magányodban némán, majd veled osztozom.
Szül
majd száz kalandot utunk, s
lesz hol csak megállunk, vagy épp vágtatva futunk:
Bízz bennem vakon, vagy kételkedj szüntelen: Mindegy!
Majd
ha kérdeznél: Tudd!
Semmire, és semmiért nem felelek!
A válaszokat, ahogy eddig is, magadban kell hogy megleld.
Frigyünk,
csak így tarthat örökké,
s elszánt hitedben, melynek alapja az
írás: válhat részedből, egésszé.
Írta: Ambrus László, 2019. okt. 29-én.
L’Ambrus
2019
2910
Úgy esett, hogy muslicám elesett... De nem ám holmi véres csatában, Hanem a – borral teli – pohárkámba fúlt bele... Így esett – Szívem rajta, megesett. De mégis, mit várt? – Egy borgőzös éjszakán...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
0801
/ . . . Vitiligo . . ./
(A vers eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Csillagkép)
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta, s fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
–S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott : – Önelégült
mosollyal – Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb, majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
– o –
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált, de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik – büszkén mutatom: Az enyém vérig:
a Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában s keresztben –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült
mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
L’Ambrus
2019
1812
/ . . . avagy, egy időutazó költő – megkésett – busongása (rejtett üzenettel) . . . – /
( A költemény eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Rozsdák )
Trianon! Trianon! Nem! Nem !
–Nem, az – összes szó: Szabad! – És mégis, elszállt
most mind: a szabad, s a szó, s te csak egyre figyelsz!
Emészted magad: – Zavar, hogy – Úgy veszti el
Fényes határait egy ország, mint ahogy anya a
gyermekét! „Vesszen a gyermek!”,
„Vesszen az anyja!” – Ők kiáltják –
„Vesszen Trianon”, Paktuma mostantól,
ím, itt hever s: maradt félbehajtva!
És nem határa, hanem súlyos lánca!
mitől mind elvész, s úgy fáj, és tűrjük!
Mert ez az új határ: mi itt most oly: Rozsdás.
Viseld! Tartsd meg a patinát, és láss mögéje:
Hibás a szem, mi tűnődik feléje.
Hibás a szem? S a kéz? – mi félbe hajtja! –
Csak legyint, rögzít, szignóz, s tovább halad.
٢٢
Kérdik: „Mi végre: Háborog, Mi végre: Kesereg!”
Pedig a Düh, és Szomor most épp oly súlyos,
és keserédes. De ez az Átkozott irat! – Tűzbe! –
Csakúgy, mint a tett: hogy Elcsatolták! Méltatlanul!
De a Tett, és a Mód ettől, ha fáj is, marad . . .
– Hagyjuk! Tűrjük! Meddig? –
Mert számunkra itt most: a Föld mi fontos!?
Én kérdem tőled, – Jó Magyarország!
S Hazámnak hű fia: – Mi számít az egy föld mi alattunk,
vagy a térképre vésett határ?
– S Te büszkén Így felelsz: „Mindkettő!”
١٦
Istenem, hangosan kacagsz e csúf tréfán!
De míg trónodon jól mulatsz,
Én addig alant tombolok a pokolban,
és az áldott áldozni valót hallgatom, kérdőn . . .
Bölcs szemeiddel olvasod, tudod, és hagyod:
Hisz ördöge, eddig sem volt ínyedre,
Clemanceau súlyos szekerét toltad – némán!,
s Nyája mi béget? – ugyan mit vétett –,
tán úgy gondolod néki a vér jól áll : Igen! – Kiáltod :
Vágni, való! – Nem, és Nem! – kiáltom én!
Vagy mostantól Benȇs átkozott szelleme
Lesz ! tán örökre velünk? – Bizonytalanság!
Neked Itt most nincs helyed! A Szellemnek
végleg, Tűnnie kell! Mert hazánknak,
s szárnyainak lassan írmagja sem marad: de Földje!?
١٢
Határon innen, és túliak, kiket testünkről elcsatoltak!
Én kiàlltok: Hol van az ököl, mi majd arcukba csap?
Én csak vágyom, és várakozom … türelemmel, de
– Csak kevés akad – persze azt becsülöm –
Mert, ti csak szónokoltok, készülődtök,
aztán maradtok: így aztán minden marad!
Határ, fájdalom, keserűség.
Úgy, ahogy . . . eddig.
Vesszen Trianon? Vesszen!
Vesszen a népnyúzó Uralom? Vesszen!
Vesszen, s mostantól: Irgalom a Föld népének!
١٥
Lásd ! hogy hullnak könnyeim :
Tiszta lélekkel kérdem tőled hű Barát
Sőt, már nem csak kérdem,
hanem hatalmasra tárom érző
szívemnek – bús – Kapuit, s úgy invitállak!
Hon! – Mit számít merről jön, ha Egy az irány! –
Itt minden acsarkodás elvesztegetett idő csupán –
Hazám! – Egy újabb száz év után,
majd mit izen a költő, s lesz e kinek?
Lesz e még híre a magyarnak? – félek nem –
Magyarok! Erdélyiek, Felföldiek,
Székelyek, Vajdaságiak! – Határon innen, s túl –
ha már nem figyel ránk a Világ, – a mi ügyünk –
így: végérvényesen Elpusztul!?
De ez nem kell, nem hogy így Legyen!
٣٤
L’Ambrus
2019
0112
/ – A Trianoni békeszerződés 100.
évfordulójának . . . emlékére – /
/ – Sem a cickány, sem a vonat!
-Hejj! Nem lophatja el napomat! – /
Mert így van ez cickányéknál: Mama megy elől. Az apraja-nép hezitál: Bal tán Jobb? – Eldől! Gyáván, míg kúszik: Mindahány, anyja mögül cirpel, Könyököl, s csúszik: Az üregéből minket figyel. Fel a létrán! – Kapaszkodnak, s Olykor egymást megtapossák. Ranghoz: hűen ragaszkodnak! Ki sáros lett, tisztára mossák! Hiszen Ők egy család! Miért is tennének mást? Igaz, néha csalárd. Ily módon tesznek rád! benyomást. Fütyülnek, sípolnak, Búgnak, zúgnak-zavarognak. Piszkot? Mind Rád! morognak, Súgnak, s ha kell befarolnak – legott. Egymás farkába, – csak urasan! Komótosan! Míg falat, s forrása el nem apad: Harapva halad, tart, s betart, óvatosan. Mily furmányos gép: a cickány-vonat!
L’Ambrus
2019
0412
Mert mi is lehetne szebb kárpótlás az életért, mint a halál.
L’Ambrus
2020
0202.
/ – Magányos tanítóm síromon innen, hol nincs-virágom s túlról – / Babits! Te vén zsivány kortól Bölcs, az itt: ki – negál! – Hunyorog a szemem, S üzeneted így is áll: Soraid közt megyen. Látom a cselt! A fricskát! Te Őszről írsz, Új fohászt dehogy írsz! hisz: prédikálsz! Perverz, A hit Istenben ujjong! Világ! bennünk: s egy Istenben él! Barátom! Kinek titkokat rejt verse, az szólni Kíván, Akár egy halk szűz, s bájjal szemérmes szeme: fed el! Tekintete, úgy űz! Nem vagy sem Tolvaj, sem holmi Csalfa diák, Ki harangszóra Kíváncsi szemek elől futva puskáját pad alá bújva nadrágnak szárába dugja! Pedig, üzeneted tisztább itt mindennél! De ki lelkében süket Annak hiába is szólsz! És a hallásában gyér? Mit ér? Világa más tán? Hozzá a hang el nem ér: Ember gyarló, nem a lét.
L’Ambrus
2019
0512
/ – Magányos tanítóm
síromon innen,
hol nincs-virágom s túlról – /
Babits!
. . .
Barátom! Aki Oly erős hittel,
Verseidben Az élet vizét Adtad nekünk vissza:
Megannyi, Mohón issza, annak Igaz sorait, búját, bánatát
fojtó érzését: Megfájdul belé majd a torka s mind kiált többért: Még!
Mert szomját a víz nem olthatja!
Hallom,
. . .
Feljajdul Aki Olvassa!
Szív, mi belé lát, Költő írását, Viszi gondolatát,
Könnye fakad ha, Sorról-sorra járja, Útján csak tévelyeg, s mi
Elejébe kerül: Csak a csupasz szavakat látja! A lényeg? Ki nem derül!
Mert üzenetét nem találja!
L’Ambrus
2019
0512
/. . . melyben a költő, méltón illet arra sem méltót . . . /
Mily bájos, mily szánalmas:
Ahogy egy-egy kósza
fuvallatból – sürögve-forogva –
korbácsoltok – nyögvén akarva, –
a köznek : inkább akaratlan !
elmét, s gyomrot felkavarva –
fergeteges tapsvihart!
– Taps! Taps! Taps! –
Bár e vihar inkább csak lehelet,
amolyan bűz-gőzös láma-lárma :
Nyál-permet, (köpet) az arcomba
melyet egy mozdulattal törlök el;
S a kendőt, mit – eme nemes állat –
nyálával itatott : – engem nem tisztelt –
hanyagul a megvetés kupacára ejtem.
Vagy tán azt gondoljátok, hogy
aki érző,
aki értő, s
aki igazán számít,
az lényetek–kedvetek szerint cselekszik?
Tapsol, nyerít s mint gépre kötött lélegzik?
Gondoljátok . . . Remélitek, hogy : talán majd azért is!
Elemzitek, újra meg újra, untig. Aztán
Összegzitek, s habár úgy tűnik: Mégis!
– de meg nem, –
Emésztitek, s ahogy előre fundáltátok:
– csak úgy, mint mindig –
Ferdítitek!
Ó, de ne Féljetek, . . . tőlem itt
nem marad el a méltó Ovatio:
hangosan repül az ellen-permet: – én is: Köpök egyet! –
S elmém sarkából – mit beteg csírátok ellett –
majd ellenpólusként tova-taszítom mind . . . –
Ha fejtetőre álltok is, vagy térdeteken
csúsztok elébem vérvörös szőnyegen,
Akkor is! És ha arany tányéron hozzátok,
elébem: sem eszem meg e dögöt!
A kutya is kerülné, ha épp oly dolga volna,
– ahogy ti, kerülitek a kellemetlent –
és nyüszítve, más oszlop elé emelné lábát.
Persze ti – gorombán – arcomba toljátok:
„Jön ama nagy fényű! Ideje szalutálni!”
– Szántani, vetni, s aratni! Ahhh… –
Mint a kályhából kőre-köpött szikra,
mely épp hogy csak parázslik,
s egy pillanat alatt tovatűnik a légben:
Szertefoszlik . . .
De Nektek, ha ez úgy tetszik:
Vesuvio: maga a nagy Tűzhányó!
Melynek hányata most Pompeit fedi,
– s holt népe még a túlvilágon is rettegi! –
és persze illik is, lélegzetünk vissza
fojtva bámulni, s csodájára járni. –
Ó, hallom ahogy folytatja:
rágalmaz, okít, fed, s példáz –
De hisz a semmi is lehet szépséges!
– ha az Érdek épp úgy kívánja! –
És ha nem az Ő fia? Az Ő
belterjesen–bugyuta–borja?
Akkor bizony hiába! Hiába minden törekvés:
távolba vész az ékesebb hangú bégés:
Megtűrt jószága? Talán . . . – de juhász soha –,
Jussod, a sorsod: Mi kussod is egyben!
A szemükben – mi vagy ? –
csak egy mostoha megvető fintora.
S a lényeg: hogy a szekér – mi nem a tied –
jól halad: Főleg annak, ki rajta,
s kinek e – becsületben érett –
feléd ugyancsak szűkmarkú karma :
a gazdag s befolyásos érdek-réteg,
majd úgy ítéli s kívánja! Ne hidd hogy
jut, marad : hajtva vizét saját majmára.
És a te érett tudomány-talyigád?
Lehet mívelt, s óvott, nagy gonddal faragott:
de jobb lesz, – nekik ugyan biztos,
mert így gondot ének nem okoz –
ha a sáros úton elakadva kattog.
Nézd! mily tehetséges! – ahh, valóban –
Ez a gyerek! Hogy mekkora egy zseni:
Böffenet ha hull szájából,
s gyomra tartalmát felfedi, valamely
épp hogy időtálló hordozóra ha ráveti:
Ím a földi-asztalon a délibábos reggeli!
– Csodáld, mint remekműt! –
És persze hogy az elvi-elit
a földről nyomban fel is szedi-eszi:
s csámcsogva csócsálja! – De vajon kedveli ? –
„De Csitt! ki jő itt? ”
A nagy kritikus, kinek nevére a lég is
zizzenve-rezzen, – de csak ott belül –
s majd lövell ki dacosan a lelki űrbe,
gőgösen dörögve kiáltja: – hisz,
ő is alkotó-népének násza-fohásza: –
„O! Mon dieu! Micsoda festő!
Műve korszakalkotó e században!”
– . . . mi csak prüszkölés a pocsolyában –
„Sensationnel! Fergeteges képalkotó!
Micsoda látásmód! Mily változatos perspektíva!”
– . . . mi merült vaku a korom éjszakába –
„Éljen a költő! Mily művelt! Mily bölcs Ő!
Elméjéből csak úgy árad az élet sava s borsa!”
– . . . mi csupán radírpocsék egy fehér papírra –
Ovatio kellett? Nos . . . megkaptátok!
Tegyétek el, – de ne gondozzátok –:
Tartsátok meg magatoknak és mind,
– mi kórótok bogáncsából hullott –
a halovány utódoknak.
jövendő utókornak . . .
L’Ambrus
2019
0112