Poszra seggével az álca „költő” billeg egy kiköpött cseresznyemagon. Imázsa „visszafogott”. Mondanivalója sok, de nincs. Klisé a Föld. – Reszket a kéz, meg ne fogd! – Klisé az ember, ha máshogy lát, és aki ezt az egészet alád megteremtette: az Isten. – Na ő a legnagyobb klisé. Klisé az ízes mondat, és lassan az is, ha az „i”-re pontot nyomtatsz. A rím s a rejtett alliteráció, az asszonánc: Kopó zománc. – és ez is. Klisé a költő ha „pátoszt” ír. És klisé maga a szó is: klisé, és a „bölcs” ki a poszra seggével ott fent! a cseresznyemagon értetlenül billeg. – ő vajon mi? De hogy a pillanatnyi ízlése ne csorbuljon: becsomagol. Mit? Mindent! magába. Kényszeresen. Mert ha klisé minden, minek is írni? rettegni az unalmat – Közhely-t ugatni – könnyebb sokkal, mint elfogadni: hogy mi mind azok vagyunk. Klisék. 1114 2020 L’ambrus
Kategória: Gondolatok
Inszomnia
Hajnali hűvös három. és kattogok... – – – és lassan, a panelra aggatott radiátor is életre kel. Vas tüdeje: – szerintem kovidos – köhög, lomha a szíve is – keringeti a forró fekete vért; tempója a gyorsuló ütemből, lassú dobogásba tér. – Majd megáll! ahogyan szívben a lüktetés... belső órám meghibásodhatott, ébresztője megbolondult, – túl korán kukorékolt – talán meg kéne javíttatnom... van is egy komám, a „szitaferi”, ő órás - neki megmutatom. A Rolleikhoz is ért… talán ehhez is konyít valamit... Gyűrűs-középső-mutató, gyűrűs-középső-mutató! B-G-D - BÉ - GÉ - DÉ! épp, ahogyan a gitáron, húrjait tépem ujjaimmal, siklanak, pikádóznak a csupasz mellkasomon… Fááázom... A párnámmal birkózom épp: meggyűlt vele a bajom, a matrac kókuszát... – hogy én mennyire utálom: puha és meleg és kényelmetlen – egy merő fájó ártalom... Vörös homály, vörös homály: – riadó! elmosódott számok, a számlapon, mint ha folyton célkeresztben lennék: lesik, hogy épp mit álmodom… Álomőrség! Mellettem az éjjelin, a fakó kaspós töppedt növényünk homályos sziluettjét merítem pupilláim hívó folyadékába: az átsejlő derengés már szinte bűvöl! Megriadok: – itt valami nem klappol: hisz éjjeli fiókosunk gaztalan! – Akkor, viszont mégis csak álmodom..!? Egy légkorlátba kapaszkodom épp, alattam iszapos függöny, hullámzó hínár hordalék – hátán lépdelek – térdig belesüppedek: Elmerülök – felriadok. Újra kattogok: irodalmi szósöl tag-vagyok! Ím, Kukorellyék „online-szemén” pörgetem mohó szemem: ki-be-át kapcsolgatnak majd? alakítanak? Antik vagyok, patinás: nehéz darab, és talán kissé konzervatív is, – és szeretem a cizellált – gondosan megmunkált tartalmakat – remélem, ez előny… előny kell, hogy legyen!? Valaki, csak értékeli!? Valaki, biztosan, egészen... Például csíkoska, aki itt szuszog mellettem: a hold deríti sávjait, – a sötétben is látom, és hallom ahogyan... a büdös kutyái odakint már megint a holdat aprítják! – igazán befoghatnák! – idióta gazdák! vagy csak a mázsás szomszéd fordult át hirtelen? nyögni kettőt kedvesére, és azt közvetíti a tér?… nem tudom: összemosódnak a hangok a fejemben! nem tudom: eldönteni, hogy álmodom, vagy éberen... de írom, írom az új művemet, fejemben már összeállt a kép, – és te épp azt olvasod most csak el ne felejtsem… csak el ne felejtsem…: égetem agyamba billogként a fontosabb mérföldköveket... Reggel van... – Dehogy is... Nincs reggel! Legyen reggel! Legyen reggel! – ommmm: mantrázom. De beledumál egy rikkancs! – egy kék-cimbi – ráült az etetőnkre, hívja társait: – Kaja van! Kaja van! – Kuss van! – kiáltom magamban kíméletlen, felhasítja harsány hangjával zsibbadt lebegésem… Befogta... Megmenekültem! – Csak azt hiszem... Kedvesem lép az ablakhoz, a redőnyöket húzza-vonja... és én morgok: – Húzd már vissza! – Csak egy kicsit húzom fel – mondja. – Aha, pont annyira hogy megvakuljak… : – röfögök félájultan... Indulni akarok! írni akarok, és végre… aludni akarok....: egy jót! – – – kész vagyok, azt hiszem… elkészültem! 1107 2020 L’ambrus
Ostorral a tengert
Béna dühömben üvöltenék – újra meg újra, míg nem hasad át az „angyalok” védőburka, s nem szakítja le tőben szárnyukat a valóság! Aggódom…, aggódom érted Európa! Minden szeretett lakód iránt, ki tisztán lát s tisztán érez, és szíve tajtékban, mikor utcáid kövére hull népednek vére. Üvöltenék veled, és üvöltök is! De te, álszent, kiváltságra ítélt! – Csak pöffeszkedsz trónodon – míg nem a Te korcsfolyamod ömlik tereken patakokban, s nem a Te fejedet emelik himbálva magasba; – addig arcodra ködfátyolt rántasz, és úgy teszel, mintha a levágott fejek helyett, lerágott körmök hullanának halmokba! Üvöltenék, és üvöltök is! De mintha ostorral korbácsolnám a tengert: minden csapás – egy holt csobbanás. 1103 2020 L’ambrus (A bécsi mészárlás emlékére) Lektor: Kalcsics Ildikó
Ha kérdezed…, barátom, miért teszed?
Ha kérdezed…, – Barátom, miért teszed, – hasznod, ugyan! mi volna belőle? – hogy ki támad s durván ellened te mégis lelkedet adod annak: ezüst-tálcán étekként – mindened – felkínálod? Tán azt felelném…: – Mert bár ez: önzőségnek-ellene, mi manapság divatjamúlt – úgy tetszhet – , de szívemnek mégiscsak jól esik: – és nem vagyok rest: a megvakult szemekbe fényt lehelni, s kultúrát: a most honos pongyola-nyelvre, elfeledett szomj-hegyére: csepegtetni, elzsibbadt elmékbe új erőt masszírozni, megfáradt lelkekbe friss nedűt locsolgatni... ...és kortyolni – kortyolni szüntelen, az élet zavaros nedvét, hogy éber-fogaim közt átszűrve a tiszta-szellemet s derengő strófa-üvegcsékbe, pumpálva-vegyítve, mint drága elixírt, csordultig szeretettel felajzva: azt neked ajándékba adhassam..., és ha bár többet, érted nem is tehetek, de legalább egy lelket, a milliárdból: – ha az a tisztulásra készen: – kiragadva: illatos csokorba felvirágoztassak. 1020 2020 L’ambrus
Dementorok egy fénysztrádán
Lógnak a fejek: – szinte már élettelenek. Test is merev – mozdulatlan. Csak a fény, csak a mágikus fény ami dereng: a kiégett szemekben pulzál. Egy apró – villódzó fényforrás: egy sunyi álcázott fehér-dementor, mi a halott-arcokba csókol, kegyetlen: s kiszívja belőlük, utolsó-cseppig a lélek-kedvet. E rezzenéstelen percben, valami mégis, mégis csak zihál, Egy fel-le lüktető ideges mozgás, amire a szemlélő felfigyel... A dermedtre szívott tetemekben, a hüvelykujjak, azok, amik dolgoznak, levegőért kapkodnak: ezredmásodpercenként lökdösik az üres-teret, – bűvölő kép-fűzérként, szórják fáradt szemekbe a zavaró jelet. És mi mind…, külön fénysztrádákon rohanunk, – test nélkül, érzelmek nélkül, – igazi kapcsolatok nélkül ahol a szem, és az ujj, szüntelen szalad: – lüktet a semmibe bámulva az átkozottak tekintetébe, melyek egymástól bennünket elvakítanak. – – – – – – – Teremtőm! Vedd el, vedd el tőlünk az elidegenítő ujjakat!
1016 2020 L'ambrus
A Fortnite, ellustult lovagjai …
(XXI. századi jelenségek) A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely lényegében anyátlan, vértezi fel magát, – a szintén anyátlan, Z-generáció: a még-apróbb-sereg: A jövő reménysége! Lázasan fejlesztik, – elsősorban szellemi mintsem testi – képességeiket: – feszegetik pofonos határaikat... begyűjtik a boom-bow tűz-erejét, elhappolják a dob-pisztolyt, és a budiból kimentett grappler-el… hadonásznak. A kiképzés sem holmi spártai-szigorú szemléletben zajlik, egymást, nem is gyilkolják valós-halomba, vér is csak maximum az ujjuk konzolhoz nőtt hegyéből ha serken-buggyan - ilyenkor persze kiáltanak: – Anya! Vérzik az ujjam! Ők a korhoz, s koruk szelleméhez híven áldoznak a modern hadviselésnek: mert ők, az Epic-vitézek! Fortnite-on - s társain edződnek. (Éjjel)-nappal... – night & day Alva-s ébren: alvadt vérben. S a kiképzés Oly sikeres - hogy az, valami döbbenetes... Maguktól vonulnak, önként! öldöklő virt-csatákba! Fittyet hányva a rémes következményeknek: hogy másnap dög-fáradtan zombiként zuhannak az iskola padjába. - Bár igaz, oda, nem maguktól mennek, – viszik őket, a gonoszok – erőszakkal! Szüleikkel nem kommunikálnak; a diskurzust leredukálták néhány egyszerű szóra: igen, nem, aha, ok! - ugyanis megtanulták, hogy így könnyebb lesz a kötődés bontása: a szülői háztól való elszakadás, az önállósodás – és talán az önmegvalósítás... Csak ha nagy a baj, akkor fejezik ki magukat, a szavaknál – némileg – kifejezőbb,– összetett egységekben, szűk mondatokban: – Anya! Hoznál valamit enni-inni? Éhes-szomjas vagyok! Épp egy fontos csatában vagyok.... S jön a válasz: – Én is fiam, én is...
1016 2020 L'ambrus
Újmagyar László siralom
/ ostor-vers / Ó sebeim, Ó gennyedző sebeim! Gyógyuljatok! Ím a Magyar-hon: hol a kétélű náci-bicska ott lapul – ha kell ha nem – a „fejekben” hol szegfűt szagol a narancs s narancsot zabál a húsevő hol házasodik bal a jobbal s hol vér vegyül a narancsokkal, hol csak siralom a lét, anya nélkül, árvaházi, sok-csillagos tápon sárgul-kékül: tengve-leng – földjén a magyar... Ó, mi magyarok, Ó mily anyátlanok! múltunk s jövőnk? büszkén lobogtassátok: szakadunk, összemegyünk kesergünk, széthúzunk szétszéledünk, s szégyenükben – vagy a gőgben? elsüllyedünk... Történelmünk? csak halotti szó-beszéd… – Ómagyar Mária! véres kardunk? ha volt is hát lecseréltük! Új Magyarra: puha élű alumíniumra... s porba sírjuk – most sötét filccel bánatunk: panaszkodunk mikor ki bántott s merre rángatott és ejj, mennyi rossz történhet még velünk! újabb ezer év után, – ha túléljük… – tán feledni volna jobb, s a jövőbe tekinteni... Ó sebeim, Ó gennyedző sebeim! – Határaim! Hegyeim! Gyógyuljatok! Mert kitűnni a gazból csak úgy lehet, ha gazabb vagy bármelyiknél, de ha ez nem megy: hát – légy erősebb, és kaszáld le az egész rétet! Ó sebeim, Ó – bűztől – tátongó sebeim! Gyógyuljatok!
1015 2020 L’ambrus
figyelemfüggők
Ha a kitekert póz, s a csücsör, mi szádról csalfán pucsít, csak kifáradt „manír” s nem boost-ol lájk-lavinát: nem teljesít, mihez nyúlsz majd? Ha már melleid kiszökő barna gombja s a fenék íves dombora csak szagos, löttyedt, penészes sajt, gyűrött szórólap postaládák ánuszában, mi tán csomagolásra, héj-pucolásra…, – még jó lehet – és Ha már kínodban a szívedet is kioperáltad – s a tettet jutyúbra tetted, flambíroztad s továbbgondolva lelked is: – dekonstruáltad, julienre vágtad, – mindezt instán filterrel tálaltad, de a figyelemnek, amit oly nagyon vágysz: csak a fintora ficeg: Ha kényszeres praktikáid elkoptak: lerágott, ideje-múlt receptjeid a köz ízléstelenségnek már nem szolgálnak Mit tálalsz majd magadból, szagodból, – online drága, figyelem-sóvár kuktám... ...levizelt abroszodon ínycsiklandó desszertként?
1015 2020 L’ambrus
Egy barát ölelése
Ma eljátszottam a gondolattal, – kicsit nosztalgiáztam: – mi lenne ha, régi barátomat hívnám vendégül: – és hívtam: Jöjj! Magány! – és jött... A karjaidba vágyom, kapaszkodom... átadom lényem egészen hideg ölelésednek amitől, – ki tudja miért, annyian félnek, de én megnyugszom, – ha hozzád bújok – mert Már ismerlek. – nyugodtan Rádbízhatom magam... csukott szemmel is: arra gondolok... hogy minden – mi végül majd arcomba halált lehel – eltűnik körülöttem, és csak én vagyok veled: szótlanság, fekete-mélység, hűs, test nélküli néma-lebegés. Nyugodt vagyok...mert Te: édes barátom, legalább őszinte vagy... kiszámítható: Ott vagy ha kérem, s nem késel, nem kérkedsz, és soha, de soha nem versz át: ...mindig számíthatok rád.
1014 2020 L’ambrus
Dóra, kérlek daráld le!
Kérlek, kedves, Dúró-daráló Dóra, – szánj meg! vissza, NE fogd majd magad! ha az én első, szöttyöm-pöttyöm verses könyvem – netalántán – kezed ügyébe akad! Dóra, kérlek, – az enyémet is – daráld le! De biztos ami biztos, hogy a siker nagyobb legyen: meztelenül darálj Dóra, harmad – nőnemű – magaddal! (A „Meseország mindenkié” című marketing-akció kapcsán...) 1009 2020 L’ambrus
Itt, a jelenemben…
„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem..., csak meredt maga elé csendesen. „Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt: csak sóhajtott kedvtelen. „Jelenem! Ó, én jelenem! Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem..., És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön, már a múltban tudtam, hogy Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz! itt a jelenemben: a jövőmben.
1006 2020 L’ambrus
Zötykölődünk… (ide-oda)
Kelenföld. Tömeg. A vonat, lassan begurul... – Én is... Felszállnak... – utasok: Megkezdődik. Honfoglalás: Ki ül le, s ki marad állva? Örök játszma (ez). – örök játszma. Én büszkén bele-feszülök A kék-sárga huzatba: „Szűk” hazám határaiba. Figyelem, hogy ki nyer ma. Lám, nekem, van helyem! Lábaim, kezeim, s gondolataim: Keresztben! Mindenem: Elképzelt Határaim alá húzom. Szűk vagyok: összementem. Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de Szinte rám ülnek... a gondok is. A vállam sem lóg ki, s Levegőt sem veszek. Mégis... mégis, Belém bök egy-egy Nyugati - vagy kínai? - válltáska, Egy másik váll, egy izzadt hónalj Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat... Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta... Időtlen-idők óta.
1006 2020 L’ambrus
Apám
( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…
Látod-e apám? – míg árnyvilágból szellemként átlebegsz, – hogy mivé lett fiad? Költő lett…, kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad. Most, a döntés kapujában állok: Balra előttem feledés, míg jobbra a szépítés fája hívogat. Mondd, – a kedvedért – mely termésébe harapjak? Feledjem-e a lelki kínokat rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy fessek selyem fátylat ördögi arcodra, hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, – mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak, csak egy rossz álom lett volna: Az volt. Csak egy rossz álom... És most, hogy árnyvilágból szellemként előttem átlebegsz, – mert életre keltelek látod-e már apám... hogy mivé lett fiad? Költő lett! kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad: Elhangzott... emlékszel? Nem vagy az apám! és én nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad... Lám-lám... Newton, mégiscsak tévedett: a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült – s nem a gyökér lábára esett...
1003 2020 L'ambrus
Gúny-viszonyok
Az Eiffel-torony? Ugyan! Mi az? csak szeplő a hátamon! – gúnyolódik a Föld… Grand Canyon? csak mosolyránc homlokomon! A Föld? Na ne nevettess! Csak szösz! sötét gúnyámon! Köhintek, s kirepül körhintámból! – gúnyolódik az Univerzum. Ember-ember! Hol vagy? Merre? Nem is látlak! Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz bolhaként: pattogsz a piszokban! Könyörögsz, jajgatsz hozzám: esdekelsz, s közben – hazug önfényedben tetszelegsz! – – – Kezeld helyén magad ember! – gúnyolódik az Isten. 0930 2020 L'ambrus
Skatulya
Skatulya... Beleraklak: Ott maradsz. Onnan ki, nem veszlek! Skatulyázlak: Beleraklak. Ki? nem veszlek: Úgy maradsz! Skatulyázol: Skatulyázod önmagad! Skatulyádban észrevétlen: Benn ragadsz! 0930 2020 L'ambrus
Kárpótlás . . .
Mert mi is lehetne szebb kárpótlás az életért, mint a halál.
L’Ambrus
2020
0202.