Kategória: Versek a létről

Lopva lépsz a balkonodra

Lopva lépsz a balkonodra	
cinege nász sem riad,
ajtónyitás halk neszére 
tenyér csendet símogat.

Utoljára hátranézel
csörtetők vad táncterébe,
s véled: szíved ritmusa
nem riaszt fel álmokat.
	
Te a maggal is beérted!
tudod, hogy hasztalan várni
végzet igazát, lelked
lógva minek is hagynád?

Üvöltésed, lyukat hasít
a létbe: pont így jöttél s 
most így rohansz dícsre,
a fénybe újra így születsz.

Lopva lépsz a balkonodra
cinege nász sem riad
ajtónyitás halk neszére
egy tenyér sír csak: 
           csendet símogat.

1123
2020
L’ambrus

fotó: Ambrus László

Tartozás

beléd ragadok
magamból adok
elvárom hogy viszonozd

felettes kényszer hatalom
zsákmányod vagyok önkéntelenül 
ellenállok – behódolok

akaratodnak: én a kiszolgáltatott
felkínálom nemakaratom
önfeláldozóan átadom, színem

deszaturált rózsa: derengő totem
őszinte (is'a) szerelem, de jaj,
ha a szoknya érett gyümölcse ragyog,
titkon fordul utána csöpög a tekintet, 
lesütött szempár magyaráz: 

megcsalás! nyomában perverz vágy liheg
önkielégítő szeretet: magadnak-szülő! 
hűvös világra lelket nemző!

és csak forgatom, mint szamár tovább
a lisztté örlő kereket: mily
kegyetlen ajándék vagy te énnekem

drága lelkiismeret, feléd (is)
tartozom fogd erősen, szavam 
foghatatlan, 

a tartozást egyszer istenbiz’ – megadom:
csak előbb

beléd ragadok
„adok magamból”
önzőn, épp amennyit kell.

1120
2020
L’ambrus

A szemembe nézz!

életem során
a „nagy” beszélgetések
mindig árulkodtak.

a testek beszéltek, 
az emberek 
papoltak.

szemeim 
akár az inkvizítorok:
vallató füllé fejlődtek,

ahogy a kémek 
észrevétlen hallgatóztak,
és lefülelték a füllentőket,

röntgensugaraik átvilágítottak
árulót alattomost számítót,
és mind a kigyószavú sziszegőt.

idegen szemek hazug hártyáin
tiszta tükörpárt kerestek:
de könnyen felismered ha a lélek maszatol

serceg a tekintet
akár a kígyó, a napra is kifekszik: „erőt” gyűjteni
jobbra-balra kanyarog – kitekintget

hajlik vele a mondandó! 
a testbeszéd a póz persze sosem hazudik
ha éberen figyelsz minden gaz

kihallik, jellem éget akár a nagyitó
mellyel gyerekkorodban kísérleteztél
kint a kertben: tréfásan-halálosdit, kegyetlenesdit

játszottál! mi lobban, mi kél lángra s mi vész örökre
a kitinpáncél meg csak sercegett: bogár szenve lett,
élvezted míg a nap sugarai egyre büdösebbre perzselnek férget,

csak itt már humán-bőrre megy:
itt a mismásolók álcája sistereg,
és nem csak a kihúzott láb az amitől sántít a kétlábú, hanem 

a lélek is csalfán tolja tomporát: pucsít!
de megismerszik az ilyen
könnyen: fürgén forgatja a nyelvét meg 

a szemét! szemedbe sosem néz!
– engem sasolj, ne a földet! –
1117
2020
L’ambrus

Két csóka

Ütjük-verjük 
egymást
De megérteni? 
Azt soha!

Én hátra dőlnék, 
Ő meg csak 
menne-menne, 
mint tikkadt kafferbivaly
Afrika seggén,
bele a vizenyős veszedelembe.

/ … na és a többi és a többi … /

mindenestre, 
hogy értve legyek:
Ez itt én vagyok,
ez meg itten
egy emberi szavakat 
képző tollas zseni:
a csóka-lelkem.

1117
2020
L’ambrus

Szemfényvesztők

Lenyúltam
a bűvész 
torkán, kirángattam 
otthonából egy undok,
kapálódzó nyulat:

A mágus persze
megorrolt rám, 
mert az ámítást, 
amiről a show
ugat: lefejeztem.

A féltett trükk besült,
és taps helyett a sorok
közt hangosan a 
megvetés ásítozott:
a művész nevetség tárgya lett.

Most itt ülök, és közben
gúnyos vigyorral követem, 
ahogyan előttem 
bundában csupaszon
a sok szemfényvesztő
bukdácsol a fűben.

1116
2020
L’ambrus

Maszkomhoz tapad

Maszkomhoz tapad egy arc
rám löki bűzös lehét,
mert kell egy elkefélt lét
hogy megalkosson nem 
létező dolgokat.

Gyűlölöm!

Mennyit érek? Épp 
ezen töpreng egy maszk.
Semmit, és mindent:
Ellököm tőlük a bajt,
lelküket óvom. A 
viszonzás?

Szövetembe köhögött
nyál, és felhörgött takony.
Köszönöm, épp ennyit akarok.
1115
2020
L'ambrus

Csuszka

Ámbrás-szerű 
kusza fogaim között szökik át az élet, 
szűröm a sok krillt,
no meg azt a tengernyi kínt 
amiből már annyit de annyit 
kaptam tőletek... –
ilyen-olyan – emberek...

S bár nem tagadom, sokaknak 
csakugyan hálával tartozom, – Talán, 
ha egy kezemen összeszámolhatom..? – 
de mégis köztük-közöttetek 
mennyi de mennyi olyan van,
akit az ördög bűzös-bugyrába
kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a

Halálát? Ugyan! 
azt senkinek nem kívánhatom, s 
nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – 
hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – 
kínzó-tipró börtönlakó...
de azért az csak nem baj?
ha legalábbis: szép csendben, a magam módján 
megóhajtom? hogy

Bárcsak-bárcsak az
a sok buzgón 
így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, 
fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – 
szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg 
többször kúszott volna föl a csábító-kábító 
gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő 
csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó
gondűző mókusodú-hágó...: 
maláj-koton!

1101
2120
L'ambrus

Ha kérdezed…, barátom, miért teszed?

Ha kérdezed…,

– Barátom, miért teszed, –
hasznod, ugyan! mi volna belőle? –
hogy ki támad s durván ellened
te mégis lelkedet adod annak: 
ezüst-tálcán étekként – mindened – felkínálod?

Tán azt felelném…:

– Mert bár ez: önzőségnek-ellene,
mi manapság divatjamúlt – úgy tetszhet – , de
szívemnek mégiscsak jól esik: – és nem vagyok rest:
a megvakult szemekbe fényt lehelni,

s kultúrát: a most honos pongyola-nyelvre,
elfeledett szomj-hegyére: csepegtetni,
elzsibbadt elmékbe új erőt masszírozni,
megfáradt lelkekbe friss nedűt locsolgatni...

...és kortyolni – kortyolni
szüntelen, az élet zavaros nedvét,
hogy éber-fogaim közt átszűrve a tiszta-szellemet s
derengő strófa-üvegcsékbe, pumpálva-vegyítve, mint
drága elixírt, csordultig szeretettel felajzva:
azt neked ajándékba adhassam..., és

ha bár többet, érted nem is tehetek,
de legalább egy lelket, a milliárdból: – ha az a tisztulásra készen: –
kiragadva: illatos csokorba felvirágoztassak.

1020
2020
L’ambrus

Nagytakarítás

Mennyi szemét...
mennyi lom! mit életemben 
jónak véltem felhalmoznom,
s mi így vagy úgy: teherként, –
ágas-bogas bogáncsként,
rám akaszkodott...

Mennyi ember!
mennyi „barát”, – gardróbnyi nyűtt kabát:
lám mennyi, akit annak hittem, s nem viseltem
csak viseletlen: rejtekéből vicsorít rám, – 
bajtól meg nem óv csak: 
feddni-döfni kész: a pillanatra vár...

Itt az idő: ki a lommal komám!
Pokolba az akaszkodó piszokkal: – elő a porolóval!
csak az maradhat, ami tiszta!
Rendre rúg a lelkem: söprés van!
Tűnés! Pucolás: itt a nagytakarítás!

1014
2020
L’ambrus

Kitépett lap

/Kosárból mentett fohász: egy hitetlen, de hiteles figura naplójából/

Valahányszor, 
amikor úgy érzem, hogy
már épp emelkedem, és az
emberi léptékkel vélt, angyali 
magasságokban járok – 
szerény határaim előtted 
büszkén feszegetem –, te csak mosolyogsz.

Kacagsz, ahogyan szárnyaim próbálgatom, 
a reménytől megfosztva: hiú tollaimat forrázod.

Teremtőm – Gyilkosom! 
Sorsom – sírom: Agg fehér király!
Marionettszálakon rángatsz, keresztül-kasul
vonszolsz, bukott halandót át az életen, és közben 
kíméletlen sárba-tiporsz, hangok nélkül is hallatod
hangod: „Lásd szolga, tudd hol a helyed! És
jól jegyezd meg nevét is uradnak – 
míg csak lélegzeted a tükrön párát hagy –, 
alázattal szolgáld, míg arcod hamva 
a por szemével eggyé nem simul…”

Uram! Arra borulok, amerre 
orrom hegyét pöccinted! 
Tapsoljak örömömben? Trónod elé borulva 
hűs pohár vízként: halkan elfolyjak?
Ezt várod tőlem? 

Kemény szavak ezek,
de a te szilaj öklöd nevelt!
Add, hogy érdemben szolgáljam a 
szenvedést: győzz meg, hogy igaz, 
amit a „szentebbek” nekünk, 
veszett hitetleneknek hirdetnek, hogy 
léted nem csupán fabula, és
hogy tanításod nem e világi, hanem 
egy élhetőbb, földöntúli létre nevel!

Különben az egésznek – az örökös változáson, 
a megújuláson kívül – mi egyéb volna az értelme?

1013
2020
L’ambrus

OMG! – Vágatlan.

...azt, azért előre bocsájtom, 
hogy nem vagyok sem híve, 
sem pediglen tagja az O1G-t, 
sem az O1NG-t, továbbá 
az O1MKNG-t, valamint 
O1MKKNG-t, az offline és egyéb
online-formában így-úgy kommunikálók, – 
amúgy is fölöttébb gyanús, ki tudja milyen
pénzből? finanszírozott – táborának, sem a
kétségtelenül? burkolt? megjegyzéseiknek…

(Mint ahogy dellát sem kapok ezért: 
seggberúgást viszont, valószínű annál előbb...)

A képzelt interjú, mindenesetre, 
valahogy így zajlott:

„Te, hogy ez az „O”
mekkora 1G! Sőt, ez már
nem is 1G, ez már 
legalább 3-, vagy 5G!
Mind! Mind az összes: 1NG!
… vihogás.

Na, ezt majd azért,
vágjátok ki jó? 
De komolyan...”
– Persze-persze... Kivágjuk…
… vihogás. (és talán taps is volt.)

1018
2019
L’ambrus

Maholnap

Ma elrohant mellettem
az ifjúság, fiúk-lányok: –
rám se néztek, csak
felhőtlen nevettek...

Ma-holnap elfut mellettük
a boldogság, fiúk-lányok: –
rájuk sem néznek, és mellettük,
épp ugyanúgy: jóízűn nevetnek...
– – –
Míg az öreg lelkekben,
megmoccan a bolondság: és
fellobban az irigység.

1002
2020
L’ambrus

Jöttek királyok

Jöttek királyok,
s jöttek bolondok;
színes sipkájuk vállukra, 
ékes koronájuk porba hullott. 

Király s bolond egyre megy,
ha jön a gúny halál – arcukba nevet;
a koronából sipka,
s a királyból bolond lesz.

Bolond vagy te is, 
ha hiszel a királyban,
s bolondot látsz 
a sipkás bolondban:

Mert a végső felvonásban
egybeér e két szerep:
király s bolond ott – meglásd –
egyformán tetszeleg.

L’Ambrus
2020
2306

Korrektor: Kalcsics Ildikó

Hét pislantás

Egyet pislantok, és már iskolába jár.
Kettőnél tartok: házasodna már.
A harmadiknál felsír az unoka, s a
Negyediknél? kibújt a kis foga!

Ötödiknél hajam őszületben,
Hat pislantás: deres készületben… 
És mire ő is pislant
Már útra kéltem. – Koporsómnál áll.

L’Ambrus
2020
2306

Odafent, s idelent . . .

Odafent, s idelent . . .
Felhőként úszó – fuldokló – lelkek.
Alakjuk mint lebbenő fátyol :
Légies, sietve úszó testek.

Álmából, az új nap ha ébred, komót
Nyújtózik s integet – emésztő-éltető kezével – az égnek –
Játszi mozdulattal úgy hasítja széjjel – prüszkölve
Porlasztja köddé, tünékeny függönyét a létnek . . .

Ahogy oszlanak, rögtön születnek is újra,
Torlódnak sietve : hullanak a múltba.
Akár a feledés komor ablakára rajzolt,
Halhatatlannak vélt, – s mára – elfeledett nevek.

Puha ujjbegynek áttetsző színével,
Ó ti víz-párába festett kacifántos jelek :
Az Ég legyen veletek.

L’Ambrus
2020
1104

Az Uralkodó

( Az új vírus / COVID-19/ kapcsán )

/ VÁZLAT /

Furcsák most a pillantások, 
Na de lássuk, mik a kilátások :
Ha csak krákog - elfordulnak
Ha már köhög - elkerülik
Összerezzen : mind egy szálig;
Ahogy hangyák szétszaladnak,
S míg magukat földbe ássák, -
Alattvalót szed a járvány.
Én új királyt prédikálok,
Ím halljátok : . . . Átok
Nevét, fején büszkén hordja
S hírét viszi a Korona.
Maszkot hoz szép orczákra, halált
S rettegést napjaikba . . .
Ím féljétek : mint a vad ló, - melynek
Birodalma határtalan,
S érintésre halált fogan . . .
Gazdag s szegény mind egyre megy
Egy kutya mind ! Nem válogat.
Csak a  kérdés : mi itt dagad -
Ki hódol be és ki marad ?
Számit e hogy előbb-utóbb
A hódító nászra kél e
Lesz e újabb örököse :
Leszármazott, tévedése ?
Új elfajzott trónbitorló . . .
Uralkodó! Mondd, meddig tart !?

L’Ambrus
2020
1703

Éji ködben

Éji ködben – leple alatt –			
    Lassú óriás				
Agg képében csendben lépked, 	
    Baljós látomás...			

Álmom készül – árnyként repül –,	
    S fellege rám mint 			
Szél veti ágyát, falevél hull 	
    Lépte nyomán...			

Bőröndöt húz – ahogyan csiga –,	
    Csüggeteg hordja; 			
Így viszi házát – cipeli hátán –, 		
    Elfér benne a múlt.			

Közelebb érvén, eltűnődtem:		
    Csak egy pillantás a lét!	
Nesztelen jött – s úgy elsuhant –,	
    Tekintetünk épp összeért.		

Ott, szemében e fojtó érzés 		
    Tükörképként köszönt;		
Éreztem jelenem, s benne jövőm:		
    Mi bánat, és mi harag...		

– Sorsom tán? – kérdtem őt. – Ki vagy,
    Kósza kísértet…? – S így felelt:		
– A te sorsod, hogy – e bolyongásban –	
    Mi ketten: egyek vagyunk!

De lassan eloszlik a köd – épp miként jött  –, 		
    S ahogyan a bőrönd gurul – mögöttünk –,	
Elfogy az út – szaladva fut – előlünk,			
    S vele tűnik: repül el életünk...

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
2902

Én már elfeledtem . . .

/A kísértet/

Én már elfeledtem... boldognak lenni.
   Már nem tudom, hogyan kell...
Jóízűt nevetni, vidáman dalolni,
   S derűre is csak hamisan tell.

Én már elfeledtem élni...
   Már nem tudom, hogyan kell
A jövőbe nézni, remélni, s bízni.
   De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell.

Én már nem tudok élni, sem halni... 
   Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok.
S már elfelednék mindent, ami volt...
   Csak épp, feledni nem tudok.

Én már emlékek szemébe nézni nem akarok!	
   Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok,
Maradok így két világ közt: élve holt, kinek
   Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2019
– 12

Mint annyian előttem…

Keresem én is...,
Ízlelem a levegőt.
Kapkodva lélegzem:
Már-már gépiesen veszem.

    Belélegzem, kifújom... 
    – születek s átalakulok –,

S közben vizsgálom,
Figyelem, miként válik közegem:
Testem – e múló váz, 
Melyben lelkem is pihen –

    Látszóból áttetszővé.

Idekerültem... 
Mint akit Isten, s nem hús-vér anya szült:
Teremtetett – csak úgy lett –
A földi méhen kívül,

    S lettem: égiből földivé...

Mert érdemem...
E test, mely időzített sírhant csupán –
S mint siető óra, oly vészesen ketyeg –,
Közben gátol törekvésben s táplál szenvedésben:

    Teremtőm akarata ez...

Hű társam – ha kell – a magányban,
S vakon vezet a kóborlásban – tán hálásnak kéne ezért lennem.
De útközben csak egyre tódul, gyülemlik a kérdés:
Amit eddig helyes útnak véltem –

    Vajon csak tévedés?

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’ambrus
2020
1902

bűvészinas

/úgy húzott elő kalapjából, ahogyan bűvész rángat elő nyulat/

trükk..., 
ennyi vagyok, egy semmiség
fülem is kilóg e vacak kalapból 
jobbra sajnos nem telik
szívembe szavak döfnek acélos pengét
inasod vagyok, testem 
fűrészeled ketté
kiforgatsz, s közben kínomon nevetsz 
átkozott bűvész!
rajta, mutass be rajtam 
egy újabb trükköt! még nem
tapsolta ki magát, 
nem kacagott eleget a közönség!
tüntess el: már újra élném 
varázsát, annak ahogyan 
teremtettél.

L’Ambrus
2020
1802

módosítva: 2021.02.12

Egy év telt el, azóta hogy megírtam ezt a költeményt. Akkor még úgy véltem megállja helyét. Most úgy: a fenéket! Ezért átírtam. Elgondolkodtató, mennyit változik az ember ízlése, véleménye, megítélése bizonyos dolgokról ilyen rövid idő alatt is. Vajon Babits, vagy épp Ady ha most élne, átírná korábbi költeményeit?