Szelfutta.hu

/ . . . Vitiligo . . ./

(A vers eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Csillagkép)

Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –

melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett; 
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.

  – S e szóródó festékből . . .
       elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –

Csak szórta, s fröcskölte vakon, 

– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,

Míg nem a nagy mű végre elkészült, 

s azzal elébem állott Önelégült mosollyal :  Elkészült! Viseld 

e bélyeget büszkén! Ékként!

– Tetszik? . . .  Nem! . . . Sebaj! 
legfeljebb majd elfeded –

Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .

„Leforráztad? Beütötted? 
   Fáj? Fertőz? Terjed?

Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. – 

      „ semmivel,  ez : 
  F e s t é k  h i á ny! ”

– feleltem durván.

És arra gondoltam: mennyire zavaró! 
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni, 
s kérdésre már kérdések előtt felelni :

Vitiligo! . . .

Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, – 

melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.

       – S a sok réteg páncéllá 
          hevült lassan lelkem vásznán . –

Keze most gondosan pingált. 
Tudatosan, precízen járt: 
minden mozdulatában a műre, 
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, 
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!

     – . . . igen . . . 
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok  –

Aki hazatért honvédő csatából, 
s kardját diadalittasan az égbe emelte: 

És nem forráztam, de sérültem. 
És már nem fáj, bár jobb volna!

És ha kérded:  „Mivégre?” 
boldogan felelem: 

„ Ó semmiség,  ez csak : 
P i g m e n t h i á n y! ”

– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! – 

És már nem kell, hogy szégyelljem, 
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:

e Vitiligo!

Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –

melyet a nagy Festő, fényes csillagképként testemre hintett; 
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.

  –S e szóródó festékből . . .
       elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –

Csak szórta fröcskölte vakon, 
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült, 
s azzal elébem állott : – Önelégült
mosollyal – Elkészült! Viseld 
e bélyeget büszkén! Ékként!

– Tetszik? . . .  Nem! . . . Sebaj! 
legfeljebb, majd elfeded –

Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .

„Leforráztad? Beütötted? 
   Fáj? Fertőz? Terjed?

Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. – 

      „ semmivel,  ez : 
  F e s t é k  h i á ny! ”

– feleltem durván.

És arra gondoltam: mennyire zavaró! 
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni, 
s kérdésre már kérdések előtt felelni :

Vitiligo! . . .
– o –
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, – 

melyet ugyanazon Festő pingált, de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.

       – S a sok réteg páncéllá 
          hevült lassan lelkem vásznán . –

Keze most gondosan pingált. 
Tudatosan, precízen járt: 
minden mozdulatában a műre, 
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,  most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!

     – . . . igen . . . 
mert ez én vagyok, s magam elől nem futhatok . . ., én vagyok  –

Aki hazatért honvédő csatából, 
s kardját diadalittasan az égbe emelte: 

És nem forráztam, de sérültem. 
És már nem fáj, bár jobb volna!

És ha kérded:  „Mivégre?” 
boldogan felelem: 

„ Ó semmiség,  ez csak : 
P i g m e n t h i á n y! ”

– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! – 

És már nem kell, hogy szégyelljem, 
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik – büszkén mutatom: Az enyém vérig:

a Vitiligo!

Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –

melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett; 
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.

  – S e szóródó festékből . . .
       elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –

Csak szórta fröcskölte vakon, 
– szeltében-hosszában s keresztben –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült, 
s azzal elébem állott Önelégült
mosollyal :  Elkészült! Viseld 
e bélyeget büszkén! Ékként!

– Tetszik? . . .  Nem! . . . Sebaj! 
legfeljebb majd elfeded –

Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .

„Leforráztad? Beütötted? 
   Fáj? Fertőz? Terjed?

Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. – 

      „ semmivel,  ez : 
  F e s t é k  h i á ny! ”

– feleltem durván.

És arra gondoltam: mennyire zavaró! 
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni, 
s kérdésre már kérdések előtt felelni :

Vitiligo! . . .

Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, – 

melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.

       – S a sok réteg páncéllá 
          hevült lassan lelkem vásznán . –

Keze most gondosan pingált. 
Tudatosan, precízen járt: 
minden mozdulatában a műre, 
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, 
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!

     – . . . igen . . . 
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok  –

Aki hazatért honvédő csatából, 
s kardját diadalittasan az égbe emelte: 

És nem forráztam, de sérültem. 
És már nem fáj, bár jobb volna!

És ha kérded:  „Mivégre?” 
boldogan felelem: 

„ Ó semmiség,  ez csak : 
P i g m e n t h i á n y! ”

– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! – 

És már nem kell, hogy szégyelljem, 
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:

e Vitiligo!

L’Ambrus
2019
1812