Papír kalandorok

Rajzolj alám csónakot: szaladót,				
Csónakomba vitorlát: dagadót!				
Ég színére viharos szeleket,					
Víz tükrébe hullámzó hegyeket.				
    Hadd sodorják, hadd röpítsék álmai –		
    Messzi földre hadd ragadják vágyai –			
        E nyughatatlan vándort!       				

Rajzolj körém idegen tájakat,					
Habban fürdő sziklaszirt-lányokat.				
Fesd feléjük égboltjára csillagom,				
Hold lábára hadd vetem rá horgonyom.			
    A világban a hely már elfogyott? 				
    Percig se habozz: Rajta! Végy elő			
        És kezdj egy tiszta lapot.				
       
Közepébe rajzolj házat s reá ablakot,				
Ablak alá fiút fess, ki versét költi ott,				
S mielőtt ceruzád hegye elkopna,				
Ugorj be mellém e billegő ladikba				
    Jöjj velem, te zizegő papír-kalandor,			
    Álmokból szőtt firkák hadát				
        Építsük fel együtt most! 						

L’Ambrus
2020
1904

Szélfútta

/Mit üzent Feri bácsi?/

Szél fútta
s felkapta,
pocsolyába dobta.
Nyúlcipő
tiporta,
vitte hóba, sárba

Borbolya
aljába,
sündisznó hátára,
Vadgerle
szárnyára,
vak ember botjára.

Ragadt rá
út sara,
aszfaltnak kátránya.
Tapadt rá
unoka
kiköpött rágója.

Kézírás,
mi lelke
testéről lekopott,
S csak foszlány,
mi  maradt:
velős, árulkodó:

„...játok, mit?
...szátok meg!
...lettel: Feri bácsi”

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
1904

UNNI Ó!

Azt mondják UNIÓ van.
Azt mondják egy irány van.
Azt mondják egy mindenkiért
s mindenki egyért.

Azt mondom sosem volt az.
Azt mondom sosem lesz az.
Azt mondom senki senkiért
s mindenki Önmagáért.

Azt mondják összetartás
Közös célok, közös tervek
Azt mondják egyek vagyunk
egyként gondolkodunk.

Azt mondom széthúzás van.
Önérdek, s kiváltság van.
Sosem voltunk egyek
s egyek sosem leszünk.

L’Ambrus
2020
1704

Odafent, s idelent . . .

Odafent, s idelent . . .
Felhőként úszó – fuldokló – lelkek.
Alakjuk mint lebbenő fátyol :
Légies, sietve úszó testek.

Álmából, az új nap ha ébred, komót
Nyújtózik s integet – emésztő-éltető kezével – az égnek –
Játszi mozdulattal úgy hasítja széjjel – prüszkölve
Porlasztja köddé, tünékeny függönyét a létnek . . .

Ahogy oszlanak, rögtön születnek is újra,
Torlódnak sietve : hullanak a múltba.
Akár a feledés komor ablakára rajzolt,
Halhatatlannak vélt, – s mára – elfeledett nevek.

Puha ujjbegynek áttetsző színével,
Ó ti víz-párába festett kacifántos jelek :
Az Ég legyen veletek.

L’Ambrus
2020
1104

Fekete Péter

Olvasom a híreket . . .				
Újabb élet tűnt el, –
így nyugtázom : meghalt, s
csak görgetek tovább,
szaladok az egérrel.

Aztán, újabb hír fogad : Rudolf, a Péter.
– mondja : „Ezek most nem lehetnek . . . 
pillanatai örömnek.” – melyre nyomban
meg is jegyzem : ebben,
vele egyetértek, és

mert lopva a lap szélére futok, ott
koronánk csatára kiált :  – halljátok ? – 
klubja, új halottra épít s újabbakat igazol:
az ország kapujára támad, cselez,
céloz, s hálót fog benne az átok.

És ahogy márciusunk megtorpant, akképp
az ellenzék is topog kapujában:
jobb, hogy mit tesz? Mindegy is. Amaz 
ellenzi majd, – s tán becsületük zakója, hogy
nem partnerek sem rosszban, sem pedig jóban.

Ám míg „ Kovidunk ” pártatlanul öntözi gyepét :
gondozza új hantoknak virágát,
addig mi, magyarok, – ahogyan illik –
pártokra szakadva civakodunk, s
mint vírus szorongatjuk egymás torkát...

Az idegen ? . . . ahogy jött, távozik majd . . .
– előbb, avagy utóbb biztosan – 
és nekünk, akik balsors lapját húztuk,
örök aduba kaptuk :  mi más lap marad 
a pakliban?

L’Ambrus
2020
2503

Az Uralkodó

( Az új vírus / COVID-19/ kapcsán )

/ VÁZLAT /

Furcsák most a pillantások, 
Na de lássuk, mik a kilátások :
Ha csak krákog - elfordulnak
Ha már köhög - elkerülik
Összerezzen : mind egy szálig;
Ahogy hangyák szétszaladnak,
S míg magukat földbe ássák, -
Alattvalót szed a járvány.
Én új királyt prédikálok,
Ím halljátok : . . . Átok
Nevét, fején büszkén hordja
S hírét viszi a Korona.
Maszkot hoz szép orczákra, halált
S rettegést napjaikba . . .
Ím féljétek : mint a vad ló, - melynek
Birodalma határtalan,
S érintésre halált fogan . . .
Gazdag s szegény mind egyre megy
Egy kutya mind ! Nem válogat.
Csak a  kérdés : mi itt dagad -
Ki hódol be és ki marad ?
Számit e hogy előbb-utóbb
A hódító nászra kél e
Lesz e újabb örököse :
Leszármazott, tévedése ?
Új elfajzott trónbitorló . . .
Uralkodó! Mondd, meddig tart !?

L’Ambrus
2020
1703

Éji ködben

Éji ködben – leple alatt –			
    Lassú óriás				
Agg képében csendben lépked, 	
    Baljós látomás...			

Álmom készül – árnyként repül –,	
    S fellege rám mint 			
Szél veti ágyát, falevél hull 	
    Lépte nyomán...			

Bőröndöt húz – ahogyan csiga –,	
    Csüggeteg hordja; 			
Így viszi házát – cipeli hátán –, 		
    Elfér benne a múlt.			

Közelebb érvén, eltűnődtem:		
    Csak egy pillantás a lét!	
Nesztelen jött – s úgy elsuhant –,	
    Tekintetünk épp összeért.		

Ott, szemében e fojtó érzés 		
    Tükörképként köszönt;		
Éreztem jelenem, s benne jövőm:		
    Mi bánat, és mi harag...		

– Sorsom tán? – kérdtem őt. – Ki vagy,
    Kósza kísértet…? – S így felelt:		
– A te sorsod, hogy – e bolyongásban –	
    Mi ketten: egyek vagyunk!

De lassan eloszlik a köd – épp miként jött  –, 		
    S ahogyan a bőrönd gurul – mögöttünk –,	
Elfogy az út – szaladva fut – előlünk,			
    S vele tűnik: repül el életünk...			

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
2902

Téli kép

Álltunk az ablaknál – kedvesem, és én.
Odabent meleg volt, míg odakünt fújt a szél.
Öleltük egymást..., és az ablakon át
Bámultuk hosszasan „Blút” – a cinegét:

Ki etetőnkre szállott – épp az orrunk elé.
S míg ő minket figyelt – mi e kéklő pihét.
Parányi csőrével törte fel étkét: a nap-magot,
Melyet kedvesem apró tálkában szervírozott.

Eközben azon tűnődtem, vajon mire gondol épp...
Hogy e két lélek, melyet a világ rabságába zárt,
Az élettől mit remél? Miért nem röpül el, miért nem száll?
– Hisz kalickának fogságában mit ér egy dalos madár?

De itt válasz nem jött..., csak kedvesem sóhaja szállt:
„Istenem, annyira szeretném, ha csak egy pillanatra is, 
Ha csak tehetném, s apró testét – kezembe véve – csak röpke pillanatra 
Tenyeremben tarthatnám: simogatnám, becézném – kedves szóval illetném…”

Közben az én borús elmém már más utakon járt: 
„Ha valakit megszeretsz, magadhoz édesgetsz,
Kezeidből etetsz, mikor eljön az idő – bármennyire is fáj –,
Előbb vagy utóbb: szabadon kell hogy engedd!”

Csak álltunk szótlanul – én és a cinegém.
Az ő szívében nyár volt, s az enyémben: tél...
Az idő oly lassan járt – körülöttünk minden mozdulatlanul állt.
Odabent meleg volt, s kint fújt a fagyos szél.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
2102

Segítsd álmába . . .

/– „Egy” álmatlan éjszaka margójára –/

Tégy  bármit, akár csodát ! 
    Csitítsd, vagy fojtsd szorító hámba nyakát!
    Zárd reá zilált szobájának nyikorgó ajtaját.
    Ha kell hát korbáccsal, átokkal, vagy szitokkal kényszerítsd,
    Küldd rá Isten ostorát, – kit Engadiban nevelt – , s úgy szelidítsd: 
    Húzd ki az  összes méregfogát!

Csak hallgattasd már ! 
    Álmatlan éjszakákba nyúló féktelen zúgását, mely 
    Fejemben mint kínai harangok tébolyítón kongva,
    Csörtetve törnek álmomra, s benne kíméletlenül utat :
    Nem kérte senki,  S mégis rázzátok, tépitek e nyughatatlan urat:
    Ki most szenved s alvásra vár.

Oltsd féktelen szomját !
    Lármás gondolatoknak, melyek mint heves zápor 
    Arcomat ostromolják, s testem e hideg verítéknek lett 
    Most nem kívánt otthona; Torkomat szüntelen nyelésre 
    Késztitek, s mint maró sav belülről így emésztitek fel:
    Álmomnak illékony alakját.

De ne szítsd tüzét ! 
    Lobogó lángja már így is épp elég, s ahogyan önti belém
    Gyúlékony hordalékát, melyet kreált, s filmként vetít most elém;
    Unalmas, elnyűtt képkockái hosszasan helyben peregnek, 
    S mint utas ki rég fuvarra várt, – de csak az ördög ki arra tekereg: –
    Hát kerüld nyakán az izzó fűzért!

Pusztítsd el földjét !
    Vele szántóját-vetőjét. Vesd be sóval, vagy jegeld honát!
    Döntsd le várát, kergesd ki hadát, s vele udvarát-bolondját.
    De Itt ne ültesse burjánzó magját, ne szülhesse kínzó hangját, 
    Megfáradt birtokomon szavainak szaporulatát:
    Vedd el mindenét!

Vesd örökös rabságba !
    Őrült Perilloszi katlana: hogy vési : cikázó parazsait elmémbe! 
    Hogy hajszolja a szunnyadni vágyót kínzón, forogva vesztébe,
    míg önkényes bírám gúnnyal teli kacajjal gondolatra újabbat szül,
    s kerít hatalmába, így ítél: „Álmatlanság maradj felül!
    Szórj új szikrát az ágynak forrongó foglyára!”

És segítsd át kegyesen :
    Halálába vidd, s zuhanjon tudatom! Dobj neki mérget : pirulát – feketét! 
    Csak hajtsd el elmém sötét csarnokából végleg e galád bestiát :
    Szaggasd le rólam éberítő takaróm ! És söpörd ki minden gondolatom :
    Halld hát ! most testemből kilépve ez utolsó mondatot :
    „Álmom mély, mélysége tenger s felszíne kies legyen!”

L’Ambrus
2019
2611

Én már elfeledtem . . .

/A kísértet/

Én már elfeledtem... boldognak lenni.
   Már nem tudom, hogyan kell...
Jóízűt nevetni, vidáman dalolni,
   S derűre is csak hamisan tell.

Én már elfeledtem élni...
   Már nem tudom, hogyan kell
A jövőbe nézni, remélni, s bízni.
   De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell.

Én már nem tudok élni, sem halni... 
   Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok.
S már elfelednék mindent, ami volt...
   Csak épp, feledni nem tudok.

Én már emlékek szemébe nézni nem akarok!	
   Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok,
Maradok így két világ közt: élve holt, kinek
   Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2019
– 12

Akit minden jó megillet . . .

Akit minden jó megillet,
Minden.
Kit egy rossz szó nem érhet,
Szenved.
Kinek az érdek sosem önös,
Eltűnik,
Mint a víz: mi kezeim közül szökik
Cseppenként.
Lelked pohárként törik,
Túlcsordul,
Szilánkja bőröm alá kúszik: hasít.
Fájdalom. Fájdalom...

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

A költő megjegyzése : Rendszerint elkövetem azt a hibát, hogy a gondolatot, mely egy adott pillanatnak hevében fogan, a maga nemes egyszerű formájában, – tökélyében – : azt még faragom, módosítom, s tán ezzel : el is rontom. Ennél a költeménynél, ezt nem tettem. Így született meg, ilyennek lett : s hagyom, hogy éljen.

L’Ambrus
2020
0702

Mint annyian előttem…

Keresem én is...,
Ízlelem a levegőt.
Kapkodva lélegzem:
Már-már gépiesen veszem.

    Belélegzem, kifújom... 
    – születek s átalakulok –,

S közben vizsgálom,
Figyelem, miként válik közegem:
Testem – e múló váz, 
Melyben lelkem is pihen –

    Látszóból áttetszővé.

Idekerültem... 
Mint akit Isten, s nem hús-vér anya szült:
Teremtetett – csak úgy lett –
A földi méhen kívül,

    S lettem: égiből földivé...

Mert érdemem...
E test, mely időzített sírhant csupán –
S mint siető óra, oly vészesen ketyeg –,
Közben gátol törekvésben s táplál szenvedésben:

    Teremtőm akarata ez...

Hű társam – ha kell – a magányban,
S vakon vezet a kóborlásban – tán hálásnak kéne ezért lennem.
De útközben csak egyre tódul, gyülemlik a kérdés:
Amit eddig helyes útnak véltem –

    Vajon csak tévedés?

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’ambrus
2020
1902

bűvészinas

/úgy húzott elő kalapjából, ahogyan bűvész rángat elő nyulat/

trükk..., 
ennyi vagyok, egy semmiség
fülem is kilóg e vacak kalapból 
jobbra sajnos nem telik
szívembe szavak döfnek acélos pengét
inasod vagyok, testem 
fűrészeled ketté
kiforgatsz, s közben kínomon nevetsz 
átkozott bűvész!
rajta, mutass be rajtam 
egy újabb trükköt! még nem
tapsolta ki magát, 
nem kacagott eleget a közönség!
tüntess el: már újra élném 
varázsát, annak ahogyan 
teremtettél.

L’Ambrus
2020
1802

módosítva: 2021.02.12

Egy év telt el, azóta hogy megírtam ezt a költeményt. Akkor még úgy véltem megállja helyét. Most úgy: a fenéket! Ezért átírtam. Elgondolkodtató, mennyit változik az ember ízlése, véleménye, megítélése bizonyos dolgokról ilyen rövid idő alatt is. Vajon Babits, vagy épp Ady ha most élne, átírná korábbi költeményeit?

Mennyire vagyok?

Mennyire vagyok
Zsidó, cigány, arab,
Vagy magyarnak való?
Mondd! Mennyire vagyok
Neked elég jó?

Mennyire vagyok
Hívő, Isten-áldott,
Vagy pokolba való?
Mondd! Mennyire vagyok
Életre való?

Mennyire vagyok
Közel a kezdethez,
És távol a végtől;
Szélétől ágyamnak:
Föld peremétől?

Mennyire vagyok
Szeretettel fűtve,
S telve gyűlölettől,
Amint távolodok
Az emberektől?

Mennyire vagyok
Becsapott, sorskegyelt,
Ama áldozni való;
Aki mindent lenyelt:
Kedvedre való?

Mennyire tartok
„Az Ég szerelmétől”;
Mennynek kapujától,
S pokolnak bugyrától,
Isten kezétől?

– Ki mikor kértem, 
cserben hagyott...

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
1802

Nagypárnára kis párja

/Gyermekkori „szép” emlék/

Ágyában pihen a nagypárna,
Nagypárnán piheg, ki hű párja.
Kispárnáján nyugszik a fej,
Álomgyára kalandos hely.

Ágyában egy gyermek gyötörten,
Fején a kispárna gyűrötten.
Kis párjára reá ül nagy párja,
Kéz szorítja: szender álmát várja.	

Ágyában nyugalmát nem leli,
A harag, ki éberen kergeti.
Rettegve szól, halkan könyörög
A zajnak, mely kintről rádörög.

Ágyában bezárva már megtörten,
Szeme a gyűlölettől könnyesen –
Mert lelkére ráült egy Elefánt:
Mi ha kedve tartja: üt, bánt, s kiált!

Ormányával csapkod s trombitál,
Hangosan csörtet, és kiabál:
Itt csak ő parancsol! Itt ő az úr!
Üvölt, dúl-fúl, kérve sem csitul.

Gyermeknek mentsvára: takaró.
Mi lehet más, mely nyugalmat adó?
A vezérbika már nincs egyedül:
Csordája az itatóban kedvre derül.

A dáridó hajnalra elhalkul:
S a trombitás bódultan elvonul.
Gyermeke álomba már nem szenderül,
Reggel iskola! – gondolja kedvtelenül.

Ágy s test: mind elnyűtten...
Hevernek, s mint üldözött a rejtekben,
Gyűrött lelkük a bajban összeér –
Melyikük sérül, melyik él?

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2019
0710

Vers-fogyasztás

A verset úgy idd, mint jó bort. 
    Nyelveddel hosszasan ízleld,
    S ékeit tudattal érveld:
Lassan, s mértékkel kortyold a sort!

Iszákos, ki előtt pohara sorra
    Folyton töltésre jár,
    S buzgón csak arra vár,
Hogy azzal végtelen szomját oltsa.

De a féktelen verselés szülte,
    Nem a kifinomult ízlés, 
    Hanem az a lelki törés:
Mi már a süllyedés intő jele.

Akár színdarab, mit rendelésre épített
    A megfelelés mestere,
    Vagy más tetszelgés kényszere:
Színésze ripacs, s tartalma erőltetett.

Ki írásában csupán tetszeleg, 
    S mondandója tartalmát
    Nem érv, csak dísz szövi át:
Hamis akkordban csendül hangszere.

Fogyaszd a testes verset módjával: 
    S lelked megnyugszik majd,
    Csitítva durva zajt –
Ízes, többnyeletű kortyával.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2019
1911

Távolság

/– Vers a barátságról –/

Két apró pont között, melyet az
Élet vastag vonallal össze nem
Köt : a Barátság, melyet
Ápoló kezek, Önként nem gondoznak
Hogy is lehetne örök?

És bármely dolga az életnek :
Szándékosnak vagy annak véltnek
Ha szív, és az akarat nem
Fonja fölötte kezét : – védő hálóként – 
Ki garantálja örök létét?

L’Ambrus
2020
3101

Szerződés az íráshoz

/ Ha minden légies álmunkba,
könnyet szül majd frigyünk /



Ha
küszöbömön
most átlépsz, vissza
többé nem fordulhatsz.

Minden
született gondolat –
mi eddig, el nem hangzott: –
idegen szemek elé kerül majd!

Légies
testemre neved, 
szignóként vésed: mostantól 
én vagyok hazád, benne barát, vagy ellenséged.

Álmunkba, 
majd velem zuhansz, 
s pirkadatkor hozzám suhansz, 
süket füleimbe mormolod imáid, s engem kérlelsz.

Könnyet
az arcodról én itatom,
s a derűt is én fogadom. Gyötrő 
magányodban némán, majd veled osztozom.

Szül
majd száz kalandot utunk, s
lesz hol csak megállunk, vagy épp vágtatva futunk: 
Bízz bennem vakon, vagy kételkedj szüntelen: Mindegy!

Majd 
ha kérdeznél: Tudd! 
Semmire, és semmiért nem felelek! 
A válaszokat, ahogy eddig is, magadban kell hogy megleld.

Frigyünk,
csak így tarthat örökké,
s elszánt hitedben, melynek alapja az
írás: válhat részedből, egésszé.


Írta: Ambrus László, 2019. okt. 29-én.

L’Ambrus
2019
2910

Úgy esett

Úgy esett,
    hogy muslicám
        elesett...

De nem ám
    holmi véres
        csatában,

Hanem a – borral teli –
    pohárkámba
        fúlt bele...

Így esett –
    Szívem rajta, 
        megesett.

De mégis,  mit várt? –
      Egy borgőzös
           éjszakán...

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
0801

Csillagkép

/ . . . Vitiligo . . ./

(A vers eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Csillagkép)

Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –

melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett; 
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.

  – S e szóródó festékből . . .
       elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –

Csak szórta, s fröcskölte vakon, 

– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,

Míg nem a nagy mű végre elkészült, 

s azzal elébem állott Önelégült mosollyal :  Elkészült! Viseld 

e bélyeget büszkén! Ékként!



Tetszik? . . .  Nem! . . . Sebaj! 
legfeljebb majd elfeded

Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .

„Leforráztad? Beütötted? 
   Fáj? Fertőz? Terjed?

Mivel jár?” – a sok kérdéssel
Kérdezték. – Inkább egy Átok. – 

      „ semmivel,  ez : 
  F e s t é k  h i á ny! ”

– feleltem durván.

És arra gondoltam: mennyire zavaró! 
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni, 
s kérdésre már kérdések előtt felelni :

Vitiligo! . . .

Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, – 

melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.

       – S a sok réteg páncéllá 
          hevült lassan lelkem vásznán . –

Keze most gondosan pingált. 
Tudatosan, precízen járt: 
minden mozdulatában a műre, 
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, 
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!

     – . . . igen . . . 
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok 

Aki hazatért honvédő csatából, 
s kardját diadalittasan az égbe emelte: 

És nem forráztam, de sérültem. 
És már nem fáj, bár jobb volna!

És ha kérded:  „Mivégre?” 
boldogan felelem: 

„ Ó semmiség,  ez csak : 
P i g m e n t h i á n y! ”

– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! – 

És már nem kell, hogy szégyelljem, 
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:

e Vitiligo!

Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –

melyet a nagy Festő, fényes csillagképként testemre hintett; 
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.

  –S e szóródó festékből . . .
       elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –

Csak szórta fröcskölte vakon, 
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült, 
s azzal elébem állott : – Önelégült
mosollyal – Elkészült! Viseld 
e bélyeget büszkén! Ékként!

Tetszik? . . .  Nem! . . . Sebaj! 
legfeljebb, majd elfeded

Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .

„Leforráztad? Beütötted? 
   Fáj? Fertőz? Terjed?

Mivel jár?” – a sok kérdéssel
Kérdezték. – Inkább egy Átok. – 

      „ semmivel,  ez : 
  F e s t é k  h i á ny! ”

– feleltem durván.

És arra gondoltam: mennyire zavaró! 
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni, 
s kérdésre már kérdések előtt felelni :

Vitiligo! . . .
– o –
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, – 

melyet ugyanazon Festő pingált, de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.

       – S a sok réteg páncéllá 
          hevült lassan lelkem vásznán . –

Keze most gondosan pingált. 
Tudatosan, precízen járt: 
minden mozdulatában a műre, 
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,  most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!

     – . . . igen . . . 
mert ez én vagyok, s magam elől nem futhatok . . ., én vagyok 

Aki hazatért honvédő csatából, 
s kardját diadalittasan az égbe emelte: 

És nem forráztam, de sérültem. 
És már nem fáj, bár jobb volna!

És ha kérded:  „Mivégre?” 
boldogan felelem: 

„ Ó semmiség,  ez csak : 
P i g m e n t h i á n y! ”

– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! – 

És már nem kell, hogy szégyelljem, 
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik – büszkén mutatom: Az enyém vérig:

a Vitiligo!

Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –

melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett; 
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.

  – S e szóródó festékből . . .
       elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –

Csak szórta fröcskölte vakon, 
– szeltében-hosszában s keresztben –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült, 
s azzal elébem állott Önelégült
mosollyal :  Elkészült! Viseld 
e bélyeget büszkén! Ékként!

Tetszik? . . .  Nem! . . . Sebaj! 
legfeljebb majd elfeded

Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .

„Leforráztad? Beütötted? 
   Fáj? Fertőz? Terjed?

Mivel jár?” – a sok kérdéssel
Kérdezték. – Inkább egy Átok. – 

      „ semmivel,  ez : 
  F e s t é k  h i á ny! ”

– feleltem durván.

És arra gondoltam: mennyire zavaró! 
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni, 
s kérdésre már kérdések előtt felelni :

Vitiligo! . . .

Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, – 

melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.

       – S a sok réteg páncéllá 
          hevült lassan lelkem vásznán . –

Keze most gondosan pingált. 
Tudatosan, precízen járt: 
minden mozdulatában a műre, 
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, 
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!

     – . . . igen . . . 
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok 

Aki hazatért honvédő csatából, 
s kardját diadalittasan az égbe emelte: 

És nem forráztam, de sérültem. 
És már nem fáj, bár jobb volna!

És ha kérded:  „Mivégre?” 
boldogan felelem: 

„ Ó semmiség,  ez csak : 
P i g m e n t h i á n y! ”

– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! – 

És már nem kell, hogy szégyelljem, 
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:

e Vitiligo!

L’Ambrus
2019
1812

Rozsdák

/ . . . avagy, egy időutazó költő – megkésett – busongása (rejtett üzenettel) . . . – /

( A költemény eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Rozsdák )

Trianon! Trianon! Nem! Nem !

–Nem, az – összes szó: Szabad! – És mégis, elszállt
most mind: a szabad, s a szó, s te csak egyre figyelsz!
Emészted magad: – Zavar, hogy – Úgy veszti el
Fényes határait egy ország, mint ahogy anya a
gyermekét! „Vesszen a gyermek!”,
„Vesszen az anyja!” – Ők kiáltják –
„Vesszen Trianon”, Paktuma mostantól,
ím, itt hever s: maradt félbehajtva!
És nem határa, hanem súlyos lánca!
mitől mind elvész, s úgy fáj, és tűrjük!
Mert ez az új határ: mi itt most oly: Rozsdás.
Viseld! Tartsd meg a patinát, és láss mögéje:
Hibás a szem, mi tűnődik feléje.
Hibás a szem? S a kéz? – mi félbe hajtja! –
Csak legyint, rögzít, szignóz, s tovább halad.
٢٢
Kérdik: „Mi végre: Háborog, Mi végre: Kesereg!”
Pedig a Düh, és Szomor most épp oly súlyos,
és keserédes. De ez az Átkozott irat! – Tűzbe! –
Csakúgy, mint a tett: hogy Elcsatolták! Méltatlanul!
De a Tett, és a Mód ettől, ha fáj is, marad . . .
– Hagyjuk! Tűrjük! Meddig? –
Mert számunkra itt most: a Föld mi fontos!?
Én kérdem tőled, – Jó Magyarország!
S Hazámnak hű fia: – Mi számít az egy föld mi alattunk,
vagy a térképre vésett határ?
– S Te büszkén Így felelsz: „Mindkettő!”
١٦
Istenem, hangosan kacagsz e csúf tréfán!
De míg trónodon jól mulatsz,
Én addig alant tombolok a pokolban,
és az áldott áldozni valót hallgatom, kérdőn . . .
Bölcs szemeiddel olvasod, tudod, és hagyod:
Hisz ördöge, eddig sem volt ínyedre,
Clemanceau súlyos szekerét toltad – némán!,
s Nyája mi béget? – ugyan mit vétett –,
tán úgy gondolod néki a vér jól áll : Igen! – Kiáltod :
Vágni, való! – Nem, és Nem! – kiáltom én!
Vagy mostantól Benȇs átkozott szelleme
Lesz ! tán örökre velünk? – Bizonytalanság!
Neked Itt most nincs helyed! A Szellemnek
végleg, Tűnnie kell! Mert hazánknak,
s szárnyainak lassan írmagja sem marad: de Földje!?
١٢
Határon innen, és túliak, kiket testünkről elcsatoltak!
Én kiàlltok: Hol van az ököl, mi majd arcukba csap?
Én csak vágyom, és várakozom … türelemmel, de
– Csak kevés akad – persze azt becsülöm –
Mert, ti csak szónokoltok, készülődtök,
aztán maradtok: így aztán minden marad!
Határ, fájdalom, keserűség.
Úgy, ahogy . . . eddig.
Vesszen Trianon? Vesszen!
Vesszen a népnyúzó Uralom? Vesszen!
Vesszen, s mostantól: Irgalom a Föld népének!
١٥

Lásd ! hogy hullnak könnyeim :
Tiszta lélekkel kérdem tőled hű Barát
Sőt, már nem csak kérdem,
hanem hatalmasra tárom érző
szívemnek – bús – Kapuit, s úgy invitállak!
Hon! – Mit számít merről jön, ha Egy az irány! –
Itt minden acsarkodás elvesztegetett idő csupán –
Hazám! – Egy újabb száz év után,
majd mit izen a költő, s lesz e kinek?
Lesz e még híre a magyarnak? – félek nem –
Magyarok! Erdélyiek, Felföldiek,
Székelyek, Vajdaságiak! – Határon innen, s túl –
ha már nem figyel ránk a Világ, – a mi ügyünk –
így: végérvényesen Elpusztul!?
De ez nem kell, nem hogy így Legyen!
٣٤

L’Ambrus
2019
0112

/ – A Trianoni békeszerződés 100.
évfordulójának . . . emlékére – /

Cickány-vonat

/ – Sem a cickány, sem a vonat!
-Hejj! Nem lophatja el napomat! – /

Mert így van ez cickányéknál: 
    Mama megy elől.
Az apraja-nép hezitál: 
    Bal tán Jobb? – Eldől!

Gyáván, míg  kúszik:
    Mindahány, anyja mögül cirpel,
Könyököl, s csúszik:
    Az üregéből minket figyel.

Fel a létrán! – Kapaszkodnak, s
    Olykor egymást megtapossák.
Ranghoz: hűen ragaszkodnak!
    Ki sáros lett, tisztára mossák!

Hiszen Ők egy család! 
    Miért is tennének mást?
Igaz, néha csalárd.
    Ily módon tesznek rád! benyomást.
	
Fütyülnek, sípolnak,
    Búgnak, zúgnak-zavarognak. Piszkot?
Mind Rád! morognak,
    Súgnak, s ha kell befarolnak – legott.

Egymás farkába, – csak urasan! Komótosan!
    Míg falat, s forrása el nem apad:
Harapva halad, tart, s betart, óvatosan.
    Mily furmányos gép: a cickány-vonat!

L’Ambrus
2019
0412

Kárpótlás . . .

Mert mi is lehetne szebb kárpótlás az életért, mint a halál.

L’Ambrus
2020
0202.