Mennyi szemét... mennyi lom! mit életemben jónak véltem felhalmoznom, s mi így vagy úgy: teherként, – ágas-bogas bogáncsként, rám akaszkodott... Mennyi ember! mennyi „barát”, – gardróbnyi nyűtt kabát: lám mennyi, akit annak hittem, s nem viseltem csak viseletlen: rejtekéből vicsorít rám, – bajtól meg nem óv csak: feddni-döfni kész: a pillanatra vár... Itt az idő: ki a lommal komám! Pokolba az akaszkodó piszokkal: – elő a porolóval! csak az maradhat, ami tiszta! Rendre rúg a lelkem: söprés van! Tűnés! Pucolás: itt a nagytakarítás! 1014 2020 L’ambrus
Címke: Ambrus László – Költeményei
Egy barát ölelése
Ma eljátszottam a gondolattal, – kicsit nosztalgiáztam: – mi lenne ha, régi barátomat hívnám vendégül: – és hívtam: Jöjj! Magány! – és jött... A karjaidba vágyom, kapaszkodom... átadom lényem egészen hideg ölelésednek amitől, – ki tudja miért, annyian félnek, de én megnyugszom, – ha hozzád bújok – mert Már ismerlek. – nyugodtan Rádbízhatom magam... csukott szemmel is: arra gondolok... hogy minden – mi végül majd arcomba halált lehel – eltűnik körülöttem, és csak én vagyok veled: szótlanság, fekete-mélység, hűs, test nélküli néma-lebegés. Nyugodt vagyok...mert Te: édes barátom, legalább őszinte vagy... kiszámítható: Ott vagy ha kérem, s nem késel, nem kérkedsz, és soha, de soha nem versz át: ...mindig számíthatok rád.
1014 2020 L’ambrus
Dóra, kérlek daráld le!
Kérlek, kedves, Dúró-daráló Dóra, – szánj meg! vissza, NE fogd majd magad! ha az én első, szöttyöm-pöttyöm verses könyvem – netalántán – kezed ügyébe akad! Dóra, kérlek, – az enyémet is – daráld le! De biztos ami biztos, hogy a siker nagyobb legyen: meztelenül darálj Dóra, harmad – nőnemű – magaddal! (A „Meseország mindenkié” című marketing-akció kapcsán...) 1009 2020 L’ambrus
Barack
/ Ejj, a szépség kopó-érték.../ Kopasz-barack, fején a szőrt tapogatja, és ekképp danol maga elé: "Ejj, a szépség kopó-érték, A szépség... csak kevélység! Be mulandó mérték! Mint a csizma, mint a csizma: hétmérföldes lépték!" – Majd így folytaja: "Ha már elmúlt, hát elmúlt, üsse meg kavics! Ne mímeljed hát erővel, Mert a nótád hamis!" – Eközben: egy felívelő karmozdulattal, ez a barack, fölhágott a zengő-fő ritkás tetejére, és a lifegő, gyér-gyökerű, szélkóc-hajszálait, ujjainak zsíros begyével, – a fényes, parizer-mező, szemre átlózott közepébe: – nagy gondosan irányba igazgatta... (És ím a fabulánk, itt ért véget oly váratlan, és oly hirtelen ahogyan az keletkezett...)
1008 2020 L'ambrus
OMG! – Vágatlan.
...azt, azért előre bocsájtom, hogy nem vagyok sem híve, sem pediglen tagja az O1G-t, sem az O1NG-t, továbbá az O1MKNG-t, valamint O1MKKNG-t, az offline és egyéb online-formában így-úgy kommunikálók, – amúgy is fölöttébb gyanús, ki tudja milyen pénzből? finanszírozott – táborának, sem a kétségtelenül? burkolt? megjegyzéseiknek… (Mint ahogy dellát sem kapok ezért: seggberúgást viszont, valószínű annál előbb...) A képzelt interjú, mindenesetre, valahogy így zajlott: „Te, hogy ez az „O” mekkora 1G! Sőt, ez már nem is 1G, ez már legalább 3-, vagy 5G! Mind! Mind az összes: 1NG! … vihogás. Na, ezt majd azért, vágjátok ki jó? De komolyan...” – Persze-persze... Kivágjuk… … vihogás. (és talán taps is volt.)
1018 2019 L’ambrus
Itt, a jelenemben…
„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem..., csak meredt maga elé csendesen. „Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt: csak sóhajtott kedvtelen. „Jelenem! Ó, én jelenem! Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem..., És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön, már a múltban tudtam, hogy Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz! itt a jelenemben: a jövőmben.
1006 2020 L’ambrus
Zötykölődünk… (ide-oda)
Kelenföld. Tömeg. A vonat, lassan begurul... – Én is... Felszállnak... – utasok: Megkezdődik. Honfoglalás: Ki ül le, s ki marad állva? Örök játszma (ez). – örök játszma. Én büszkén bele-feszülök A kék-sárga huzatba: „Szűk” hazám határaiba. Figyelem, hogy ki nyer ma. Lám, nekem, van helyem! Lábaim, kezeim, s gondolataim: Keresztben! Mindenem: Elképzelt Határaim alá húzom. Szűk vagyok: összementem. Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de Szinte rám ülnek... a gondok is. A vállam sem lóg ki, s Levegőt sem veszek. Mégis... mégis, Belém bök egy-egy Nyugati - vagy kínai? - válltáska, Egy másik váll, egy izzadt hónalj Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat... Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta... Időtlen-idők óta.
1006 2020 L’ambrus
Apám
( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…
Látod-e apám? – míg árnyvilágból szellemként átlebegsz, – hogy mivé lett fiad? Költő lett…, kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad. Most, a döntés kapujában állok: Balra előttem feledés, míg jobbra a szépítés fája hívogat. Mondd, – a kedvedért – mely termésébe harapjak? Feledjem-e a lelki kínokat rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy fessek selyem fátylat ördögi arcodra, hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, – mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak, csak egy rossz álom lett volna: Az volt. Csak egy rossz álom... És most, hogy árnyvilágból szellemként előttem átlebegsz, – mert életre keltelek látod-e már apám... hogy mivé lett fiad? Költő lett! kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad: Elhangzott... emlékszel? Nem vagy az apám! és én nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad... Lám-lám... Newton, mégiscsak tévedett: a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült – s nem a gyökér lábára esett...
1003 2020 L'ambrus
Maholnap
Ma elrohant mellettem az ifjúság, fiúk-lányok: – rám se néztek, csak felhőtlen nevettek... Ma-holnap elfut mellettük a boldogság, fiúk-lányok: – rájuk sem néznek, és mellettük, épp ugyanúgy: jóízűn nevetnek... – – – Míg az öreg lelkekben, megmoccan a bolondság: és fellobban az irigység.
1002 2020 L’ambrus
Hálómban
Pók vagyok, félelmetes…: saját arcomat, beszőttem. Hálómban légyként vergődök... belsőm – életkedvét: lassan felemésztem. Pók vagyok: egy fekete özvegy… Már lelkem sem fehér: megöltem!
1002 2020 L’ambrus
Boráldás
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VII./
Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.
A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!
A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”
A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.
Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.
Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?
Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.
Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…
Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.
De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!
0802 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Ezüst borosták
Ezüst borosták / Őszi hajtásaim / Ezüst borosták, ti őszi hajtásaim – Ezüstszál, vén nyírfaerdők! Miért árulkodtok? Hisz lelkem ábrázatát, hűen, visszaadni nem tudjátok! Mint pletykás vénasszonyok súgtok-búgtok a padon, s terpeszkedtek egyre többen harsányan az államon. Gúny ez a köpeny! Vén zubbony! – A tűzbe hajítanám! Elmúlás szabója szőtte, s biz én ledobnám! – ha tudnám! Tisztára mosva, újabbra cserélném: egy tágasabb, lég szőtte darabra, mi lelkemet mint kinőtt ing, fulladásig nem fojtogatja. – – – – – – Csak a halál, és a születés ki itt új ruhába öltöztet…: Forró vaskályhába hajítom hát magamat! Megültem már saját gyomromat, – megtömöm! egyen most a kályha: húsomból-omló feketeszén darabokat!
0614 2020 L’ambrus
Csészéből kelünk majd útra
(Asszisztált reprodukció) (Repró versek – V.) Úgy gondolunk rátok, mint meg nem született gyermekeinkre. És mily igaz, hisz azok vagytok: De pont egy csészében? Tizenketten várjátok hogy – ezúttal közvetve – Isten SOTE-és keze közületek válasszon majd kedvére. De vajon, melyiket? A bajnokesélyes atlétát? Ki vágtatva zúz le gátakat, s élete eredménye majd hogy néhány sport lexikonban, megkopott érmek tompa fényében díszeleg majd, egy kinőtt szoba poros szegletében? – A hideg falon lógva, vagy épp egy magányos vitrinben? Netán, a lírai szívvel megáldott, igaz-szavú, de egyebe sincs költőt? Kit életében: Na mondd! ki olvas? ki ismer? Esetleg a hazáját elhagyó, jobb sorsot s életet remélő emigrálót: az örökké hontalan kalandra vágyót? Ki szüntelen reméli – vesztére – hogy valahol másutt, majd megnyugvásra, tengernyi boldogságra, – mint valami örökké termő fára – lel? (A fodrászt, a szobrászt, a vízvezeték szerelőt?) Inkább a lélegző-világot kizáró monitor-fény zabálót? Igéző ernyőbe vakon bámulót: informatikust? Az legyen sorsod? drága gyermekem!? Muzsikus? ne adj Isten politikus? ki mindenki szitokja, téveszmék árulója, s egyben megvetett lelki koldus? Legyen világokat megmentő Zöldbéke aktivista, vagy ki bőrét önként s dalolva emberi mivoltát levedlő – csatába vívni, s – vinni lelkét erőszakba– parancsszóra ölni kész „hős” katona? Esetleg adjunk esélyt, egy új, tettre kész életnek: tudós-orvosnak, ki nem mellesleg, épp véletlen: embriológus? Ki pillanatnyi tudása legjavából választ majd ki random egy hozzád hasonlót: életre-halálra... Melyiknek adnál esélyt, ha egy törékeny csészében előtted, – még meg nem született, – ki nem forrott parányi életek hevernének tizenketten, apró sejtként, küllemben szinte klónként, egyformán várnák az elkerülhetetlent: tucat-sorsukat: a kiválasztást, életnyi szenvedést, megannyi megpróbáltatást, megaláztatást s tán olykor-olykor némi örömöt, – villámként belénk vágó, hirtelen illanó boldogságot, majd az elkerülhetetlen pusztulást!? Melyiket ítélnéd előbb, vagy utóbb: sorsára, (halálra)? Azt hiszem, önzőn, bármelyiket...
Séf nélkül
/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! / Üdv, e galaktikus konyhában, hol séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett; s az univerzum... mint a világra rácsodálkozó, örökkön kíváncsi gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen akár egy szerelembe eső táguló pupillái. Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen egy feneketlen gigantikus serpenyő: ami felölel, rabul ejt, s elnyel: angyalit, ördögit s mindent, amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek. A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek: ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot... S ahogy szemében a fény lassan kimúl, korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról, a láthatatlan pázsitnak ölébe, kővé dermedve hull. Az égre a csillagok? – vajon hogy is kerültek oda? Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek: felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket, téged szólongatnak, rekedten feleselnek. És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban mint valami időzített, kattogó hullazsákban, ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony, törékeny női testben mint, – egy örökké bolyongva-bolygó összeroppanással kacérkodó, öngyilkos hajlamú üveggolyó. Ügyetlen hölgy! Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak! Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak, s mi számára már csak kolonc azokat: (akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja nem kívánt űrszemétként magából kiköpi. De bánja is..., hogy Istenek szemében is, nem más csak egy kísértet a Föld! Mi úgy kering tudatunkban – Kopernikuszi idők óta az élet lázongó sárgája körül – szüntelen, örökös, beteges-vonzásban mint ahogyan az utolsókat rúgó légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában, örvénylő légnek sodrában. És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? – valahogyan elő nem kerül, s valami jobb, kipróbáltabb recepttel, a káoszon nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! – az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál s majd egyre hevesebben fortyog; és mert csak kevés az ki oda figyel hogy mit miből mennyit, és meddig az arra: Odakozmál. Porrá-hullik. Majd szép lassacskán: a zümmögés is, a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul: míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, – e fojtó kozmikus olajba – alámerül. A kísérlet, újraindul... L’ambrus 0928 2020
Mennyi kincs!
Mennyi kincs! mit szavakban, S gondolatban hátrahagytak! S te mégis-mégis két marokkal: Üres fényű tárgyak után kajtatsz...
0929 2020 L'ambrus
Viszketés
Már átpréselted nagy, és okos kobakod feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból kitörtél a sziszegő szenvedésbe... Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú lekvár-prések üregébe, s megillatoztad mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak... Már megnyaltad életnek sós hegyét s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét: mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban... Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell, mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: ––– … a viszketés! L’ambrus 0930 2020
Gúny-viszonyok
Az Eiffel-torony? Ugyan! Mi az? csak szeplő a hátamon! – gúnyolódik a Föld… Grand Canyon? csak mosolyránc homlokomon! A Föld? Na ne nevettess! Csak szösz! sötét gúnyámon! Köhintek, s kirepül körhintámból! – gúnyolódik az Univerzum. Ember-ember! Hol vagy? Merre? Nem is látlak! Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz bolhaként: pattogsz a piszokban! Könyörögsz, jajgatsz hozzám: esdekelsz, s közben – hazug önfényedben tetszelegsz! – – – Kezeld helyén magad ember! – gúnyolódik az Isten. 0930 2020 L'ambrus
Lélekmentő
Ím hát, lelkemet kimenekítem Földi létnek fogságából: Testnek halandó börtönéből Kitépem, - elétek étekként - Papírra vetem; Ha éhes szemeitekkel Tépitek majd széjjel, Villámként villanjon - Fájdalma pengeként hasítson Milliónyi tudatba, Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott, Álmából most sebes üstökösként kéljen Sarjadjon, pördüljön, - Megannyi alakban - s lobbanjon Vad tüzes táncba! Ékes hangja, sohase csituljon, Verdessen ajkakon fenséges sólyomként Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya. L'ambrus 0926 2020
Átfordultam – a négyes tükörszámon
/Négynapos prevízió/ Van az a kor – hidd el, eljön –, egyszer csak utolér, és a tudat, mi oly alattomosan támad s vág hátba, hogy attól hirtelen röpképtelenné válsz, mint a nyesett szárnyú vadruca, amit háztájnál neveltek szaporításra. Mert van az a kor – hallom, itt kopogtat –,< amikor már nem kell a színes lufifelhő, harsonás keringő, hogy méltón megünnepeld az áldott napot, melyen – akartad, vagy sem – e világra megszülettél: anyaméhből dolgos méhként kirajzottál. És te? Most ahelyett, hogy átadnád magad a felhőtlen örömnek, csak fintorral félrehúzod szád csücsörét, s az orr majd fürgén követi: sziszegsz-morogsz kígyónyelvvel, vén, bolhás kutyaként, a sokfény-szemű, díszes tortára – amit a kedves nagy figyelemmel, odaadással készített –, hogy neked örömet szerezzen vele. Van az a kor, mikor csak ülsz, és üveges szemekkel bámulsz az édes csokoládérétegekre. Mosoly? Erőltetett: csupán a fény színmelegét élvezed. És a torta, mi úgy terül el most előtted, mint valami áthatolhatatlan, kusza, lángoló< fekete talajú viaszerdő, amit egy szuszra már aligha tudnál elfújni: fekete prevízió – talán így többet kívánhatsz majd? Van az a kor, amikor már kelletlen csak annyit préselsz ki szűk reteszre zárt – édesre, melegre, hidegre, emberekre érzékeny – fogaid között: Szuper! Köszönöm… Hát ezt is megértem... Dió? Van benne? – Nincs? Akkor jó! Fújjuk, együk, na, gyorsan legyünk túl rajta. 0924 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Felszabdalt part
/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára / Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, szakadt vonat hátán, málhákkal s emlékben gazdagon, ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, de most, irány az otthon! Búcsúznánk még tőled, hosszasan gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere, hogy véges emlékkönyvünk lapjaira nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással jó-ízzel, feljegyezhessük! Utolsó földízű lélegzetig, várnánk még tőled: te balatoni táj, hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe. Innánk még, szemeinknek puha vásznába csodáid, de bármennyire is szeretnénk tekintetünk mohó sugarával tünékeny bőröd nap-csillanásait, feszes felszíned pásztázni: Nem megy... Mert közben,– valami durván elterel: egyre erősebben viszket a szem! Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – pupillák csillogó falát, hanem hogy viszket a tenyér is: Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – kusza, befurakodó, s bosszantó gondolat-szállal – mi felszántja sóvárgó figyelmem. Dörzsöllek szem! Tisztulj kép! Kutatlak te szűz, érintetlen vízparti csoda, egyre csak: reménytelen... Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel, mely elrejti bájod, – s megakasztja fodros hullámzó hab-fürtjeid homok-vállaidra lágy omlásától – a köz, szerető szemei elől. Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés! Szinte már undorral figyelem, ahogyan arcomba csap, a jómódú, szemérmetlen-szemérem, elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik: Alighanem... a pénz-szolgái ezek: ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom... Politikus ugri-bugrisok, közéleti, de közönséges közszereplők? Csalók, ügyeskedők, tolvajok? Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók... Itt szellőztetik rongyaik, mossák tisztára vagyon-ittas kezük, Lábuk bűzös rejtekét, benned áztatják: Ó magyar nép, te szép Balaton... És tengerünk hűs nyelve, mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, mint hűséges jó-szolga kutyaként nyaldossa, e nem-kívánt, tülekedő püspöki ránc-pőr-falatot. És tűri azt is, hogy minden apró kincses-szegletét, – ami a köznek kincse-kellene "vagyon", eme éhes varangy-sereg, egymás közt, mit e szép parti szalag – eredendőn osztatlan – terem: mint territoriális vad: – kedvére felossza! Aprítja, darabolja, elkeríti. Birtokolja, uralja, becsteleníti... És te!? jó magyar... Balaton, te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod... – – – – Keszthelyi állomásról, léleképítő nyaralásból, vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, ím megérkeztünk: kapzsiság! nálad otthon vagyunk! 0920 2020 L'ambrus.
Rossz szájízzel
Ismerős az érzés? Mikor csak adsz, Mert természeted olyan: Adni készt. De a viszonzás, mint valami rejtőzködő Tengeri lény, pók-rákként, soklábbal Megreked valahol az önző lény lelke mélyén? Csak ha a hold arca épp úgy kerül Égbolt kék vásznára, akkor mászik elő Páncélvedlés idejére, s csak percekre fedi fel Árnyalattal némileg ha kedvesebb, Puhább bőrét: pajzs nélküli belcsínyét. Butaság! Hát miért is gondolod, hogy Az önzetlenség mindig érző társra talál: Különben is, miért is keresnéd azt Padlásnak gőgös kiszögellésén, mikor az a Lábbal taposott por arcán hever. Hálátlánság! - hogy gyűlölöm neved! Megannyiszor voltál màr Nem kívánt társam életem során... és Ha csak egy szikrával is többet adnál! - Élet! Már olyvást tűnne: kényeztet a sors! Lelkem szeretet-panírba forgatnám! : Kisütném. Felszolgálnám. Egyétek!
L’Ambrus
2020
3008
Holt költők, ti feslő társaim
Mert élőkkel, már alig, ha barátkozom... Többnyire, holt költők körét kutatom. Bagoly-odvukba vackolok, bennük sohasem csalódom: Gondoskodnak rólam, papírra vetett morzsáikkal táplálnak. Apró, fedett lélekfoszlányok ezek: – elhullajtott kusza angyaltollak Mennybéli örömön, földi-poklon, s időn átívelő kirakós darabjai, melyet, ha nyitott elme sóhaja értőn, simogatva érint, azok teljes egésszé rendeződnek, – szárnyalni kész: csodás röpképpé állnak össze! Fájón, szívembe tőrként döfnek: Fenyő László – Hűségei. Csakúgy, mint ártatlanul: Elítéltjei! Elmémben, mint éhes daráló acél pengéi elevenen forognak. Sebzett lelkem: Reményik! hisz erdélyi honba kapaszkodnak gyökereim: Végvári Versek – romjain honolnak. S ha a sírokon verses madárdalra hangolódnék: bú-űzőként Lampérth dalos pacsirtáit hallgatom. Jöjj! Ó jöjj! asszony a hűségben! Ülj most mellém: Asszony a karosszékben! Sophie! Most érted kiáltok! Ha ritka becses példányra, zizegő papírhölgyre, öntépőn-őszinte írott női lélek társaságára vágyom: Téged szólítalak magamhoz! Hívlak, s mondhatni felszarvazom veled Esztergomi otthonában – de nem ám a Bazilikában! – én jó Babitsom! - tán csak nem haragszik meg érte, ha kezeiről a nőt akit úgy szeretett, mint Csinszka Adyt, s szívéről őt is csak úgy kapva-lopott: Lelkét kiszívom, – s nem nyakát: asztalomra s majd ölembe, tenyerembe ültetem, szemmel gubancolom ki rejtett báját, kitárt lapokról betűit elmém lapjaira felcsapom. És ha kezeimnek ügyébe akad egy-egy dedikált példány, kés nem szabdalta szűz darab, – füzet, vagy bőrbe-bújtatott kötés, mint sérülékeny madár lelket úgy tartom tenyeremen grammnyi testüket félvén, hogy durva kezem láthatatlan pergő hámsejtjei beszennyezik, az érett, Sárguló, törékeny fedlapot, s ha a sebző kéz ki nem tépte még: az előzék- és címlapot. S az élben összenőtt belív Rejtett tartalmait? Hogyan is fedhetem fel? Ellen-élüknél fogva, Mint pillangó szárnyait: két ujjal finoman szét-húzva, összezárt fogaim kifent pengéivel filézem; s mint valami perverz leskelődő: titokban kukkolom a testét lassan felfedő: líra-hölgyet. Omló, kecses gerincét, ujjaimnak láthatatlan begyéből gyöngybe-szökkenő, zsíros enyvével, Mint valami oszló, múmia tetemnek balzsamozott testére, úgy nyomogatom vissza gondosan a lefeslett kötés amorf szalagjait Hasztalanul... – hisz úgy sem tapad! Szinte már dacosan, reszketeg elmével feszülök a műveletre: Gondosan figyelve, irányítva ujjaim, hogy testükből, egy darab se vesszen! S ha mégis, a feledésbe merülve egy-egy csenevész papír lehelet mit már semmi sem készt maradni: odavész, egy-egy élből, lapból kipattant darab, mint elhullt családtagjaimért, a magyar költőkért, – s nem a ripacsokért – vagy kreáltakért könyv-cseppet hullatok majd. Értük, értetek? igaz barátokért, kik értéket hagytatok a világra: előttetek, néma gyászba borulok.
L’Ambrus
2020
3008
Csak így bírom
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VI./ Mennyi könnycsepp fér el még fájdalomnak ikermedrében? Mennyit képes feltartóztatni léleknek pillekönnyű gátja; míg az nagy robajjal át nem szakítja tükörbörtönét, és sós ízű hordaléka el nem mossa a szelíden dédelgetett álmokat? Csak így bírom, csak így bírom még tartani a zúgó árat. Csak így bírom, így bírhatom, nyugtatni a vágyat: Ha most e két szót, mit szívemből úgy gyűlölök, magamból kiírom: fájdalom és bánat.
L’Ambrus
2020
2208
Lektor: Kalcsics Ildikó
Letaposott kert
/Íródott az index.hu emlékére – a távozó indexesek tiszteletére/ Napi rutinomból, szokáscsokromból szakított ki egy szálat: letört végleg egy ismert ismeretlen. Mert én minden reggelen egy különös írott kertben időztem. Kapuja nyitott volt, s mezőin a virágok szabadon táncoltak: parfümjeik szomjas lelkekbe ivódtak. Füvét nem nyírbálták, s nem felügyelték parki gondozók. Nem taposták, szennyezték az oda nem tartozók. Szabad volt, elvben független! Csöppnyi esőemberek táplálták-öntözték, gondozták szeretettel. Szerettem... Mert én minden reggelen akarva-akaratlan idetévedtem: e vadvirágok buja, különös kertjébe, hol a diverzitás jegyében e csodakert szeretett lakói – természetüknél fogva – szorgosan tették napi dolgukat; ápolták, színezték rutinom. Árasztották milliónyi tudatba hamisítatlan illatuk: színpompás tartalommal bűvöltek... Elhivatottan, és őszintén, hittek küldetésükben: a függetlenségben... És én vártam a reggelt, a szabad percet, hogy gépelhessem e kapu ablakába újra a jól ismert varázsszót: index... – – – – – – – – De egy napon, míg a kertben gyanútlan virágjaim illatoltam, megjelent egy sötét elefánt, s minden virágom minden illata, minden színe, s összes íze-zamata elillant: egy csapásra odalett! Hát nézz körül, jól nézd meg művedet: így fest egy letaposott kert!
0731 2020 L'ambrus
Korrektor: Kalcsics Ildikó
Influ-immunitás
/ Amolyan influenszer ellenszer /
Influenszer, az leszel! Nem tűzoltó, s nem katona, – komám! csak egy profitra éhes galléros vad-király: baboon, kurkász. De mire te oly „nagy” leszel… én addigra mind-erre immunis. – biz ám! Rád, s minden egyéb hordalékodra: csúcsra-járatott marketing-tápodra. Ahh, árulkodón úgy lógsz itt előttem, Akár a disznózsírral kikent csizma: Sokadmagaddal nyikorogsz, a Zsúfra-púpra rakott pajtában. Fényed: igazi, hamis-gyémánt, melyről már a sokat próbált shoppingos is – kuponnal teli szájjal – ekképp kiállt: „Ho-hó, öcsém, megállj! Egy lépést se tovább!” – Engem te nem vezetsz meg! Nem versz át! Hisz orromba csap mesterséged szaga híg adaléka; fanyar parfümje karcol, – bárhová is fordulok, torkomig kúszik e maróan-kéklő szag! De jajj! A „Most, – hiszékeny balekom – bármi (is) lehetsz!” és “A gyere, megmutatjuk hogyan!”-ra, a „Vedd ezt ne azt!”-ra az insta báj-moslékra megannyi esztelen kattint, – reflexből – felel: Feszes-face gyeplőből – ki azon nevelkedett a sok kis bodros, önként s bégve előtör, s ráharap! Hangosan csámcsog, ahogyan az éhbe sínylő disznó visít tudattalan, veszetten – vadul röfög, s közben Ösztönből rág csupaszra, tövig, csontig bármit: nem nézi hogy fogai közé tulajdonképp mi is akad, be nem számít, morzsolt abrak, pir-polenta, falja azt, mi épp terítéken van aznap. És amit e virtuál-gazda ad, kínál – elejébe tolja, portékáját eszi mohón, s bízik benne, követi, gazda neveli, s ő tartja virt-szolgasorban, vágásig, – adat-kordában – tudatlan. De legalább megeteti… Ó, de megám! hogy hízlalja, ó hogy tömi! s amaz meg hogy benyeli! hogy aztán a gazda, húsából észrevétlen tépjen majd, – kéjben-bőséggel, – mint ki ezeréves böjtjéből épp most ébred... És persze ösztönözni kell a jószágot! Evésre, ívásra, pénzszórásra, rongyrázásra Buzdítani cselekvésre, s láncolni észrevétlen függésbe : Kattints, lájkolj, ossz meg, oszt: pucsíts, nyeríts! – Deszeretem! Biztat: Légy menő, légy trendi! Nem számít más csak a külső; a lájk s a „follow me” analízis: s a birkát birkamód persze követni, illik. Mert hát a szopós bárány joggal vélheti: a nagy birkát, a kost vagy jerkét érdemes követni, mert arra gurul majd a finom falat, – és talán neki is juthat, egy darab, ha amaz nagy keggyel elvétve dob neki! Influenszer, gyöngyöm! Az leszel, ha nagy leszel... Értem, én… Valóban, szép mesterség, – amolyan igazi kétkezi. Csak hát Értéket nem ad, – azt persze – nem közvetít. Ó, de az már nem is divat errefelé! – Ha csak az nem..., hogy – az önsimító kéz, az Én-én-én, kamu embert, s kamu profilt széppé simogatja-gyúrja, Báját, fineszes, feszes-fész fürdőruhában tárja eléd: – De hát mi mása is van annak? – Felfedi: Lám, mi itt s így nyaralunk! Ohh... Be jó neked! Kedves, benyomás gazdám! Ha úgy véled, meztelen nyájra, és bőséges nyálra van itt most szükség! „Hisz erre gerjed mindenki…“ – mondod S ebben tán igazad is van, főleg Ha azt lesed, hogy kinek mennyi is, és mekkora a jókora? Kinek hogy feszül keble, s hogy ível tompora? Míg lájkok hamis tükrében díszelegsz derengve, s fény-hajat fésülsz mert már csak ez számít neked; ez maradt mi érced, mi hajt s mi éltet: a szuperfényes amoled ragyogás! Csak én maradtam itt, – tisztelettel – mindezekre: s maradok továbbra s így – kérlek mondd ha már te is érted, és akkor – már veled együtt lehetek, influ-immunis!
L’Ambrus
1507
2020